Képes Újság, 1967. július-december (8. évfolyam, 26-52. szám)

1967-08-05 / 31. szám

rösüvegek, ódon, fóliáns nagy­ságú, vitézekkel telepingált desszertes dobozok, porcelán szobrocskák. — Mi van innivaló? — kér­dezte Alekszej a kiszolgálónő­től. — Csak pezsgő — válaszolta, jelentősen kacsintva. Makszi­­mov értetlenül vonta fel a sze­möldökét. Ekkor a kiszolgálónő huncutul elmosolyodott, és rá­mutatott egy üveg Moszkvai Extra pálinkára. — Rendes em­ber számára mindig akad erő­sebb is. Makszimov tagadóan csóválta a fejét. Egy üveg pezsgőt kért, két adag fagylaltot és két ha­sas borospoharat kért, mindezt szétrakosgatta az asztalon, Ve­rára pillantott és szívét ki­mondhatatlan gyöngédség ön­tötte el, az okos, finnyás pro­fesszor­lány iránt, aki most itt ül vele szemben. — Pezsgőt kértem — mondta Makszimov. — Nagy ostoba­ság? — Ugyan miért? Ellenkező­leg — mosolygott Vera. Merőn egymást nézve hör­­pintették fel az első kortyot. Ebben a pillanatban az eláru­sítónő bekapcsolta a rádiót. Ta­lán tapintatból tette, hogy a szerelmesek nyugodtan beszél­gethessenek, s ne féljenek attól, hogy meghallja őket. Lehet, hogy unalmában, egykedvűen elcsavarta a gombot. De akár­hogyan is volt, az üzletbe be­röppentek, és faltól falig höm­pölyögtek Szkrjabin Tizenket­tedik etűdjének izgatott hang­jai. Alekszej megremegett. Eszébe jutott, hogy amikor né­hány évvel ezelőtt a Filharmó­niai Társaság nagytermében először hallotta ezt a művet, szinte belekapaszkodott az osz­lopba, s a hófehér márványon hagyta diákujjjainak tintanyo­mait. Hogyan­­ lehetséges, hogy ezek a hangok, amelyek tulajdonképpen nem egyebek levegőrezgésnél, képesek ilyen mélyen behatolni az emberi lé­lekbe, így uralkodhatnak raj­ta, így emlékeztetnek, intenek, hívnak? Hogyan hozhatott létre ilyen hangokat egy mindennapi ember, egy olyan lény, aki fi­ziológiailag ugyanolyan fajtájú, mint sok milliónyi társa? — Kíváncsi vagyok, ki ez, Richter vagy Gilelsz? — kér­dezte Vera. Alekszej kissé felemelte po­harát, és tenyerét Vera kezére tette. — Igyunk valamire, mond­junk tósztát, jó? — Mire? — Hát a jövőnkre . .. Azu­tán .. . még nem is mondtam ne­ked, hogy szeretlek. — Ó, Ljoska — nevetett Ve­ra —, én egész este gyanakod­tam rád! — Mondd, Vera, tudtad te ezt azelőtt is? — Sajnos, nem — válaszolta szomorúan. — Hát miért nem mondtad? . .. — Mert más fiúk voltak kö­rülötted, aztán Vlagyka is. — Csak azért, mert neked ott volt Vika meg mások. — Igaz ez? — Igen. Egymásra néztek, és az el­múlt esztendőkre gondoltak, amikor jóformán naponta ta­lálkoztak, de nem úgy, ahogyan mindketten szerették volna. Ve­ra csodálkozott, hogy vele szü­letett finom megérzése ellené­re nem jött rá, hogy Makszi­mov nyers, pajtási modora csupán álarc, Alekszej pedig azért átkozta magát, mert nem tudta megfejteni Vera sebes, csodálatos pillantásait. Most pedig, amikor kerülő utakon tévelyegve, egyszerre csak ilyen elérhető közelségbe kerültek egymáshoz, és zihálva, útjukból mindent elseperve siettek egy­más felé — olykor úgy rémlett, hogy a köztük levő távolság nem csökken, s ez holmi véget nem érő akadályfutáshoz ha­sonlít. Négy fiú rontott be nevetve az üzletbe. Az egyik röplabdát lóbált a fűzőjénél fogva, a töb­biek kezében pedig kis sportbő­rönd volt. Nyomban szűk, zajos és kényelmetlen lett a helyiség. Zizegtek a kék esőköpenyek, az egészséges torkok teljes erő­vel működtek, a sárgabarack­szörp szintje gyorsan süllyedt az üvegtartályban. Vera kér­dőn mosolygott. Alekszej vállat vont. — Bugris, nem megmondtam neked, hogy­ Monyát biztosítani kell" — üvöltötte hirtelen az egyik legény. Makszimov és Vera felállt. Kiáltások röpködtek utánuk. — Fiúk, elijesztettünk egy gerlicepárt. — Ez tapintatlanság, elvtár­sak, tapintatlanság. — A kicsike egészen helyes! Én is vállalnám. Vera már az utcán volt, Mak­szimov azonban mégis megfor­dult. —­ Te montad ezt? — fordult egy cingár, magas, szőke fiú felé. Az vihogott, és társaira né­zett. — Én hát. Mit akarsz? — Csak azt, hogy mindjárt kitépem a füledet a pimaszsá­godért. — Te? — Én bizony. — Fütyülök rád. — Azonnal kérj bocsánatot. Gyerünk! Két fiú fenyegetően közele­dett, a negyedik azonban félre­tolta a szőkét, és így szólt: — Nyugalom, gyerekek, hi­szen ez a medikusoknál játszott. Ide hallgass, ne vedd rosszné­ven, Keska tartalék nálunk. Keska, kérj bocsánatot. Nem vagy még olyan nagy fiú, hogy válogatott játékosokat sérte­gess. — Jól van, no — mozdult Keska. Makszimov elégedetten lépett ki az utcára. Vera a szemébe nézett, elnevette magát, s meg­simogatta az arcát. — Te krakéler! Mit kötsz be­léjük? Hiszen összeverhettek volna. — De még mennyire! — mo­­solyodott el Makszimov. — Va­lóban megijedtél? — Persze, hogy megijedtem. Hogyne .. . hiszen egyedül vol­tál! Karon fogta Alekszejt, és ol­dalról az arcába pillantott, amely nem enyhült meg a jó­indulatú, gunyoros mosolytól. Vera már régen észrevette, hogy Alekszej arca gyakran ha­sonlít a sarokból szorítóba lépő ökölvívóéhoz. Tudta, hogy so­hasem hátrál meg olyan hely­zetben, mint ez a mai. De mást is tudott. Tudta, milyen hiszé­keny Alekszej, mennyire hűsé­ges a barátaihoz, s milyen, szinte gyerekes készséggel vi­szonozza a nyájasságot és az őszinteséget. Az utóbbi időben szomorú, és komoran beszél. Ebben talán ő is hibás. Vagy csak pózolás az egész? Ó, hát nem mindegy? Ő ilyennek sze­reti Alekszejt, amilyen. Fecse­gő, pózoló, kötekedő, mogorva? Nagyszerű. Unja már Veszjolin erényeit. Az bizonyára úgy tett volna, mintha semmit sem hal­lana, sőt talán meg is jegyzi: »Micsoda erkölcsök, Verocska, hallatlan!« De mit tegyen, most mitévő legyen? Hagyja ott Oleget? Hagyja ott akkor a munkáját is? Hiszen nem ma­radhat ugyanazon a tanszéken, ahol Oleg. Eh. Elvégre ő nő, nem pedig kékharisnya. Ljosa, te drága, kefehajú vadócom! Micsoda karja van — mintha acélra támaszkodna. Dem­égis nehéz, lehetetlen elképzelni őt, mint férjet. Ljoska az ő ele­gáns lakásukban. Pokolian mu­latságos. De micsoda szörnyű­ség ! Oleg elköltözik ... Reszke­tő kézzel csomagolja be bő­röndjét, valamit suttog az orra alatt, bűnbánóan néz, mint egy megvert kutya. Jaj! Verocska, miért csinálsz ilyen felfordu­lást? Hiszen minden olyan si­mán ment neked, és apa is elé­gedett volt. Lelkesen dolgoztál, és kielégítetted az »általános kulturális igényeket« is. Engedd el annak a vasgyúrónak a kar­ját! Fuss! Ott egy taxi. Gyáva vagy — nézz az arcába! Kifá­radt a bokszoló. Drága fiú! El­megy vele bárhová, akármilyen odúba, és csak az övé lesz. De mi lesz az aspirantúrával? A disszertációval? Vesztolinnal? — Miért érzem úgy, hogy most március van? — kérdezte Makszimov. — Mert most valóban márci­us van. — Tehát az idén egyáltalán nem lesz tél? — Elmarad! — kiáltotta Ve­ra. Hangjában kétségbeesett el­szántság csengett. — Isten veled. Vasárnap ta­lálkozunk. — Jól van. Ha vasárnap, hát legyen vasárnap. Vera gyorsan megcsókolta Alekszejt és elindult. Néhány lépés után megfordult és visz­­szajött. — Haragszol, Ljoska? — Nem tesz semmit. — Ne haragudjál. Meg kell értened... Érted? — Hát persze. Menj csak. Egy perc múlva Vera alakja sötét folttá zsugorodott. Azután felvillant kék kabátja és fehér kendője a fényesen kivilágított utcasarkon, s Vera eltűnt. Alekszej lassan elindult az asz­falton alig látható nyomokon. Vera cipőjének nyomain. Igen, ő megért mindent. És semmit sem tud megérteni. Újra egye­dül van. Ez szörnyű! Vera pe­dig hazamegy a másikhoz, a férjéhez. De hiszen én vagyok a férje! Csak én, senki más. De hogyan ment el? Megőrizte tel­jes nyugalmát, mintha a szere­tőjétől, a titkos bűntársától bú­csúzott volna el. Gazember, hogy merészelsz így gondolni rá? Csupán nem akar azonnal szakítani, az apját félti. Az öregnek már volt egy infarktu­sa. De nemcsak erről van szó. Verának igen nehéz a helyze­te, hiszen Veszjolin nemcsak a férje, hanem tudományos ve­zetője is. Roppant okos fiú, és milyen jól képzett, csodálatos! Most is bizonyára ott ül házi­kabátban az íróasztalnál, és az előadásaira készül. Belép Vera: »Kedvesem, hol voltál ilyen so­káig?« »Zinával sétáltam. Miért kérded?« »Semmi, semmi, csak már kezdtem aggódni. Az ilyen késő esti sétákon .. .« Makszi­mov futásnak eredt a járdán, s vadul hadonászott. »... Aztán odamegy Verához és megcsó­kolja. Az én Verámat !« Makszimov kiért a sugárútra, s Vera háza felé rohant, mintha apró tégladarabokra akarná szétzúzni. Itt van a ház. »Ütött-kopott és keskeny, őrült építője ide­gyömöszölte.« Csend és nyuga­lom, sehol semmi őrültség. Jel­legzetes épület, olyan, mint a többi ebben a városrészben. Vera apja egyszer elmagya­rázta, hogy az efféle ekletikus stílus divatos volt a századele­­ji építészetben. Széles ablakok, akárcsak a modern házakon, a homlokzaton azonban szanaszét tömör cirádák, a főbejárat fö­lött gránit-nimfa nyújtózik. A hatodik emeleten manzárdlaká­sok vannak, meredeken borul rájuk a tető, néhol kicsiny tor­­nyocskák. Egy kevés gótika, de akad benne román stílus is, sőt barokk is. Mulatságos épü­let, ennyi az egész. Alekszej hátraszegett fejjel állt, és a ki­világított ablakokat nézte. A járdáról, ha felnézel reggel, délben, éjszaka. Száz közül is megtalálod, hogy melyik az ablaka! jutott eszébe. »Hogy szeretem! Legyen szo­morúság, legyen válás, kezdőd­jék féltékenységgel a szere­lem .. . Éppen ez az, amiért ér­demes élni. Szeretem a szemét, a haját, száját, a testét, a be­szédét és a ruháit, a szokásait, a nevetését, a hibáit, a szomo­rúságát­, a házat, ahol lakik, az utcát, az egész kerületet, szere­tem és jóindulattal nézem a rendőrt is, aki már harmadszor megy el mellettem.« (Folytatás következik)

Next