Képes Újság, 1967. július-december (8. évfolyam, 26-52. szám)
1967-08-05 / 31. szám
rösüvegek, ódon, fóliáns nagyságú, vitézekkel telepingált desszertes dobozok, porcelán szobrocskák. — Mi van innivaló? — kérdezte Alekszej a kiszolgálónőtől. — Csak pezsgő — válaszolta, jelentősen kacsintva. Makszimov értetlenül vonta fel a szemöldökét. Ekkor a kiszolgálónő huncutul elmosolyodott, és rámutatott egy üveg Moszkvai Extra pálinkára. — Rendes ember számára mindig akad erősebb is. Makszimov tagadóan csóválta a fejét. Egy üveg pezsgőt kért, két adag fagylaltot és két hasas borospoharat kért, mindezt szétrakosgatta az asztalon, Verára pillantott és szívét kimondhatatlan gyöngédség öntötte el, az okos, finnyás professzorlány iránt, aki most itt ül vele szemben. — Pezsgőt kértem — mondta Makszimov. — Nagy ostobaság? — Ugyan miért? Ellenkezőleg — mosolygott Vera. Merőn egymást nézve hörpintették fel az első kortyot. Ebben a pillanatban az elárusítónő bekapcsolta a rádiót. Talán tapintatból tette, hogy a szerelmesek nyugodtan beszélgethessenek, s ne féljenek attól, hogy meghallja őket. Lehet, hogy unalmában, egykedvűen elcsavarta a gombot. De akárhogyan is volt, az üzletbe beröppentek, és faltól falig hömpölyögtek Szkrjabin Tizenkettedik etűdjének izgatott hangjai. Alekszej megremegett. Eszébe jutott, hogy amikor néhány évvel ezelőtt a Filharmóniai Társaság nagytermében először hallotta ezt a művet, szinte belekapaszkodott az oszlopba, s a hófehér márványon hagyta diákujjjainak tintanyomait. Hogyan lehetséges, hogy ezek a hangok, amelyek tulajdonképpen nem egyebek levegőrezgésnél, képesek ilyen mélyen behatolni az emberi lélekbe, így uralkodhatnak rajta, így emlékeztetnek, intenek, hívnak? Hogyan hozhatott létre ilyen hangokat egy mindennapi ember, egy olyan lény, aki fiziológiailag ugyanolyan fajtájú, mint sok milliónyi társa? — Kíváncsi vagyok, ki ez, Richter vagy Gilelsz? — kérdezte Vera. Alekszej kissé felemelte poharát, és tenyerét Vera kezére tette. — Igyunk valamire, mondjunk tósztát, jó? — Mire? — Hát a jövőnkre . .. Azután .. . még nem is mondtam neked, hogy szeretlek. — Ó, Ljoska — nevetett Vera —, én egész este gyanakodtam rád! — Mondd, Vera, tudtad te ezt azelőtt is? — Sajnos, nem — válaszolta szomorúan. — Hát miért nem mondtad? . .. — Mert más fiúk voltak körülötted, aztán Vlagyka is. — Csak azért, mert neked ott volt Vika meg mások. — Igaz ez? — Igen. Egymásra néztek, és az elmúlt esztendőkre gondoltak, amikor jóformán naponta találkoztak, de nem úgy, ahogyan mindketten szerették volna. Vera csodálkozott, hogy vele született finom megérzése ellenére nem jött rá, hogy Makszimov nyers, pajtási modora csupán álarc, Alekszej pedig azért átkozta magát, mert nem tudta megfejteni Vera sebes, csodálatos pillantásait. Most pedig, amikor kerülő utakon tévelyegve, egyszerre csak ilyen elérhető közelségbe kerültek egymáshoz, és zihálva, útjukból mindent elseperve siettek egymás felé — olykor úgy rémlett, hogy a köztük levő távolság nem csökken, s ez holmi véget nem érő akadályfutáshoz hasonlít. Négy fiú rontott be nevetve az üzletbe. Az egyik röplabdát lóbált a fűzőjénél fogva, a többiek kezében pedig kis sportbőrönd volt. Nyomban szűk, zajos és kényelmetlen lett a helyiség. Zizegtek a kék esőköpenyek, az egészséges torkok teljes erővel működtek, a sárgabarackszörp szintje gyorsan süllyedt az üvegtartályban. Vera kérdőn mosolygott. Alekszej vállat vont. — Bugris, nem megmondtam neked, hogy Monyát biztosítani kell" — üvöltötte hirtelen az egyik legény. Makszimov és Vera felállt. Kiáltások röpködtek utánuk. — Fiúk, elijesztettünk egy gerlicepárt. — Ez tapintatlanság, elvtársak, tapintatlanság. — A kicsike egészen helyes! Én is vállalnám. Vera már az utcán volt, Makszimov azonban mégis megfordult. — Te montad ezt? — fordult egy cingár, magas, szőke fiú felé. Az vihogott, és társaira nézett. — Én hát. Mit akarsz? — Csak azt, hogy mindjárt kitépem a füledet a pimaszságodért. — Te? — Én bizony. — Fütyülök rád. — Azonnal kérj bocsánatot. Gyerünk! Két fiú fenyegetően közeledett, a negyedik azonban félretolta a szőkét, és így szólt: — Nyugalom, gyerekek, hiszen ez a medikusoknál játszott. Ide hallgass, ne vedd rossznéven, Keska tartalék nálunk. Keska, kérj bocsánatot. Nem vagy még olyan nagy fiú, hogy válogatott játékosokat sértegess. — Jól van, no — mozdult Keska. Makszimov elégedetten lépett ki az utcára. Vera a szemébe nézett, elnevette magát, s megsimogatta az arcát. — Te krakéler! Mit kötsz beléjük? Hiszen összeverhettek volna. — De még mennyire! — mosolyodott el Makszimov. — Valóban megijedtél? — Persze, hogy megijedtem. Hogyne .. . hiszen egyedül voltál! Karon fogta Alekszejt, és oldalról az arcába pillantott, amely nem enyhült meg a jóindulatú, gunyoros mosolytól. Vera már régen észrevette, hogy Alekszej arca gyakran hasonlít a sarokból szorítóba lépő ökölvívóéhoz. Tudta, hogy sohasem hátrál meg olyan helyzetben, mint ez a mai. De mást is tudott. Tudta, milyen hiszékeny Alekszej, mennyire hűséges a barátaihoz, s milyen, szinte gyerekes készséggel viszonozza a nyájasságot és az őszinteséget. Az utóbbi időben szomorú, és komoran beszél. Ebben talán ő is hibás. Vagy csak pózolás az egész? Ó, hát nem mindegy? Ő ilyennek szereti Alekszejt, amilyen. Fecsegő, pózoló, kötekedő, mogorva? Nagyszerű. Unja már Veszjolin erényeit. Az bizonyára úgy tett volna, mintha semmit sem hallana, sőt talán meg is jegyzi: »Micsoda erkölcsök, Verocska, hallatlan!« De mit tegyen, most mitévő legyen? Hagyja ott Oleget? Hagyja ott akkor a munkáját is? Hiszen nem maradhat ugyanazon a tanszéken, ahol Oleg. Eh. Elvégre ő nő, nem pedig kékharisnya. Ljosa, te drága, kefehajú vadócom! Micsoda karja van — mintha acélra támaszkodna. Demégis nehéz, lehetetlen elképzelni őt, mint férjet. Ljoska az ő elegáns lakásukban. Pokolian mulatságos. De micsoda szörnyűség ! Oleg elköltözik ... Reszkető kézzel csomagolja be bőröndjét, valamit suttog az orra alatt, bűnbánóan néz, mint egy megvert kutya. Jaj! Verocska, miért csinálsz ilyen felfordulást? Hiszen minden olyan simán ment neked, és apa is elégedett volt. Lelkesen dolgoztál, és kielégítetted az »általános kulturális igényeket« is. Engedd el annak a vasgyúrónak a karját! Fuss! Ott egy taxi. Gyáva vagy — nézz az arcába! Kifáradt a bokszoló. Drága fiú! Elmegy vele bárhová, akármilyen odúba, és csak az övé lesz. De mi lesz az aspirantúrával? A disszertációval? Vesztolinnal? — Miért érzem úgy, hogy most március van? — kérdezte Makszimov. — Mert most valóban március van. — Tehát az idén egyáltalán nem lesz tél? — Elmarad! — kiáltotta Vera. Hangjában kétségbeesett elszántság csengett. — Isten veled. Vasárnap találkozunk. — Jól van. Ha vasárnap, hát legyen vasárnap. Vera gyorsan megcsókolta Alekszejt és elindult. Néhány lépés után megfordult és viszszajött. — Haragszol, Ljoska? — Nem tesz semmit. — Ne haragudjál. Meg kell értened... Érted? — Hát persze. Menj csak. Egy perc múlva Vera alakja sötét folttá zsugorodott. Azután felvillant kék kabátja és fehér kendője a fényesen kivilágított utcasarkon, s Vera eltűnt. Alekszej lassan elindult az aszfalton alig látható nyomokon. Vera cipőjének nyomain. Igen, ő megért mindent. És semmit sem tud megérteni. Újra egyedül van. Ez szörnyű! Vera pedig hazamegy a másikhoz, a férjéhez. De hiszen én vagyok a férje! Csak én, senki más. De hogyan ment el? Megőrizte teljes nyugalmát, mintha a szeretőjétől, a titkos bűntársától búcsúzott volna el. Gazember, hogy merészelsz így gondolni rá? Csupán nem akar azonnal szakítani, az apját félti. Az öregnek már volt egy infarktusa. De nemcsak erről van szó. Verának igen nehéz a helyzete, hiszen Veszjolin nemcsak a férje, hanem tudományos vezetője is. Roppant okos fiú, és milyen jól képzett, csodálatos! Most is bizonyára ott ül házikabátban az íróasztalnál, és az előadásaira készül. Belép Vera: »Kedvesem, hol voltál ilyen sokáig?« »Zinával sétáltam. Miért kérded?« »Semmi, semmi, csak már kezdtem aggódni. Az ilyen késő esti sétákon .. .« Makszimov futásnak eredt a járdán, s vadul hadonászott. »... Aztán odamegy Verához és megcsókolja. Az én Verámat !« Makszimov kiért a sugárútra, s Vera háza felé rohant, mintha apró tégladarabokra akarná szétzúzni. Itt van a ház. »Ütött-kopott és keskeny, őrült építője idegyömöszölte.« Csend és nyugalom, sehol semmi őrültség. Jellegzetes épület, olyan, mint a többi ebben a városrészben. Vera apja egyszer elmagyarázta, hogy az efféle ekletikus stílus divatos volt a századeleji építészetben. Széles ablakok, akárcsak a modern házakon, a homlokzaton azonban szanaszét tömör cirádák, a főbejárat fölött gránit-nimfa nyújtózik. A hatodik emeleten manzárdlakások vannak, meredeken borul rájuk a tető, néhol kicsiny tornyocskák. Egy kevés gótika, de akad benne román stílus is, sőt barokk is. Mulatságos épület, ennyi az egész. Alekszej hátraszegett fejjel állt, és a kivilágított ablakokat nézte. A járdáról, ha felnézel reggel, délben, éjszaka. Száz közül is megtalálod, hogy melyik az ablaka! jutott eszébe. »Hogy szeretem! Legyen szomorúság, legyen válás, kezdődjék féltékenységgel a szerelem .. . Éppen ez az, amiért érdemes élni. Szeretem a szemét, a haját, száját, a testét, a beszédét és a ruháit, a szokásait, a nevetését, a hibáit, a szomorúságát, a házat, ahol lakik, az utcát, az egész kerületet, szeretem és jóindulattal nézem a rendőrt is, aki már harmadszor megy el mellettem.« (Folytatás következik)