Képes Újság, 1968. január-július (9. évfolyam, 1-27. szám)
1968-02-24 / 8. szám
Debrecen napjainkban válik igazán modern várossá. Nemcsak az atommagkutató intézet, s a vasbeton boltíves uszoda mutatja ezt — legalább ennyire új épületet is: a Libakert nevű apróházas városrész helyén emelt lakótelep. Mindebben semmi rendkívüli nincs, hiszen hol, melyik városunkban ne lennének ilyen vagy ehhez hasonló jelei a változásnak. Különösen ami az új, a modern házakat illeti. Ezek annyira jellemzőek legtöbb városunkra, hogy már-már egyformaságukkal válnak megszokottá. A róluk készült felvételeket látva, egyaránt gondolhatjuk, hogy a főváros valamelyik új lakótelepén, Salgótarjánban vagy Szegeden készültek. Debrecenben mégis különös jelentőségűek ezek a házak. Az „alföldi metropolisban” ugyanis még a „kőházak” is téglából épültek. S most, hogy a Kokasló-domb agyagjából készült épületek mellett — s helyén — egyre több új házat emelnek, illik emlékezni a régi építőmesterekre, AKIK DEBRECENT ÉPÍTETTÉK Sok szó esett már arról, hogy a „Tiszántúl fővárosának” sajátos szellemisége, történelmi levegője, patinája van. „Nevezetes, régi épületei szinte lehelik a történelmi levegőt.” Útikalauzok, ismertetők elmondják azt is, hogy a város az építészet tárgyi emlékeiben szegényes képet mutat. Ezt a város síksági fekvése magyarázza, meg az, hogy építőanyag csak több napi járóföldre volt innen. A régi Debrecen gyenge anyagból készült épületeit gyakori tűzvészek többször porig égették, s a második világháború bombázásai tönkretették. De lakóinak szorgalmas munkája nyomán mindig újraéledt, gyarapodott és szebb lett. Mintha a város címere csak ennek volna a jelképe: a „fiait önnön vérével tápláló, haló poraiból kikelő főnix-madár.” Álljon itt bizonyságul Mátyás király egyik szabadalomleveléből fordított részlet: „Mi Mátyás Isten kegyelméből, Magyar-, Dalmát-, Horvátország királya stb. Emlékezetül adjuk jelen levelünk rendiben, mindazoknak, akiket illet, hogy mivel a királyok dicsősége a népeknek sokaságában, az országoknak dísze a királyi és mezővárosok terjedelmében rejlik, hasznos a fejedelmekre nézve minden buzgalommal és igyekezettel alattvalóik fenntartásán, a királyi és mezővárosok szaporításán és üdvén munkálkodni, mert ezekből úgy az ő dicsőségük, mint országuk jóléte növekedik és ezek által úgy a fejedelmek bölcsessége dicsőíttetik, mint a népek összessége hasznot és gyarapodást nyer. Ehhez képest hálás érzéssel mérlegeljük azon rendíthetetlen hűséget és nagy szolgálatokat, melyeket a mi kedvelt híveink, a mi Debrecen városunknak körültekintő Bírája, hiteles esküdtjei és a város egész egyeteme, előbb a mi dicső emlékezetű Atyánk, majd mi irántunk is tanúsítottak. Különös örömmel emeljük ki, hogy ... nevezett városunknak polgárai és egész egyeteme sohasem tértek le az igazi hűség ösvényéről, hanem erejüket és vagyonukat a mi jogaink védelmében gyakran feláldozván, sok kárt szenvedtek és az idők sokféle méltatlanságait tűrték.” Ezt a debreceniek szó szerint vették, s meg is valósították. Így lett az ország egyik legnagyobb területű városa Debrecen. (Ez most gondja is a városi tanácsnak: Debrecen túl nagy területen fekszik szétszórt házaival, s ez gátolja a gazdaságos urbanizálódást.) Debrecen a középkorban kifejlődött nagy városokkal szemben nem számított olyan központnak, amelybe valamelyik dúsgazdag feudális úr, vagy egyház érdemesnek látott volna „beruházni”. Mátyás király idézett adománylevele is inkább erkölcsi elismerést tartalmazott, mint anyagit. Debrecen lakóinak szorgalmából lett azzá, ami. Legrégibb épületei is legfeljebb százhetven-száznyolcvan évesek. „Megkövült emlékei”-ről jól tudjuk, kik tervezték. De nem igen esett szó azokról, akik építették. Pedig hát a költő is mondja: „Kéz is kell még, mely a földet kihányja. S e kéznek nincsen semmi érdeme?” De mennyire van! Érdemes visszalapozni a krónikát. Talán a Hortobágynál, pontosabban a Hídnál kezdjük. „Magyarország leghosszabb kőhídja” — mondjuk róla. Ez így is van, hiszen cementhabarcs és faragott terméskő borítja a híd látható részét. De a Kilenclyukú híd tulajdonképpen téglahíd! Ugyanígy Debrecenben a régi, ma már műemlék épületek is mind téglából épültek. Ecsedi István, a debreceni Déry Múzeum volt igazgatója ezt már 1937-ben megírta. A régi debreceni írásokban gyakran felvetődik a „kőház”, azaz kőház szó. Igen ám, csakhogy a kű Debrecenben nem kő, hanem a tégla. Lássunk erre néhány idevonatkozó példát: „Miután Debrecen város tanácsa elhatározta, hogy a gyakori javításokra szoruló ideiglenes jellegű fahíd helyébe állandó jellegű kőhidat fog építeni, e tervének megvalósítása céljából mindenekelőtt építőanyagokról, legelőször is a falazó téglák égetéséhez szükséges famennyiség beszerzéséről kellett gondoskodni. Ezért a tanács 1827. március 1-én kelt határozatával kiküldi Fodor Sámuel szenátort Kémery Mihály népszószólóval és Szabó János erdőmesterrel együtt a Hortobágyra, hogy ott az óhaji erdő tűzifának való és vágatásra váró részén 400 000 db tégla kiégetéséhez alkalmas erdőrészt hasíttasson ki. 1827. május 19-én ezt a famennyiséget már az építés színhelyére hordozták, s május 24-én Fodor szenátor a vízben építendő kőpillérek belső magjának kifalazásához szükséges téglák vettetése és égetése iránt Kozma András és Diószegi Sándor téglavető mesterekkel is megkötötte a szerződést, kiket mind jó munkájukra, mind erkölcsükre nézve Somogyi István cserép- és téglamester ajánlott a tanácsnok figyelmébe.” Végül egymillió tégla épült be a Kilenclyukú hídba... Ugyanígy a jó öreg anyaföldből teremtették elő, ahogy debreceni szóval mondják: „sárgafödbül”, sok-sok munkával, hozzáértéssel a könnyű, szivacsos, csengőhangú, erős „csertéglák” millióit, a messzeföldön híres Nagykollégium és Nagytemplom falazó anyagát. A „mind jó munkájukra, mind erkölcsükre nézve” érdemes téglavető- és építőmesterek a város falain kívül éltek, s maguk közé befogadtak szökött jobbágyot, császáriak elől szökött katonát, meg a jó munkás idegent, őket nem fogadta be a város. Még ma sem egészen. Régi lakóhelyük az azóta községnyi nagyságúra gyarapodott Nagy Sándor-telep, régi nevén: Téglavető. A telep három kilométerre van a várostól és „állandó fekélyként él egy korszerű, egészséges városfejlesztés tervezetében” — írja Debrecen irodalmi folyóirata, az Alföld múlt évi márciusi számában. A másik nagy „építőhely” a Nagy Sándor József honvédtábornokról, az aradi vértanúról elnevezett domb. Ez Debrecen „kőházainak” bölcsője. A domb körül voltak az agyagbányák, ahonnan a tégla nyersanyagát kitermelték. Az agyagbányászás során gyakran akadtak régiségekre a téglavetők: népvándorláskori sírokba, törött és ép cserépedényekre. Itt találtak elődeik, a római kori gölöncsérek méhkas alakú bányagödreire. A munka fárasztó volt. Már szürkületkor