Képes Újság, 1968. január-július (9. évfolyam, 1-27. szám)
1968-03-09 / 10. szám
Régi fafaragók remekei, mángorlók és beretvatok Egy polc, a műteremlakásból A KECSKEMÉTI KINCSMENTŰ Bozsó János műterem-lakásába — furcsa módon —, úgy kell bemenni, mintha egy pincéből jönne fel az ember. Ez egy kicsit jelképes is ... Pincéből fölérve hunyorogni kezd az ember, gyertyafény után, a napon káprázik a szem, s valahogy így jár a látogató, ha Kecskemét város festőjéhez érkezik meg. De itt nem a fény, valami egyéb látvány kápráztatja el. Kincsek közé érkezik ... A terem falán, körben vitrinekben, polcokon, asztalokon, ahol csak egy tenyérnyi hely van, mintha egy tárgyakat halmozó, különös múzeum lenne. Mindenütt nemesen szép formájú cserepek, üvegedények, a régebbi ipari művészet rangos darabjai, népi bútorok, hatalmas vázák, juhász-, pásztorkészségek, csengők, kolompok, kulacsok, tálak, mázasedények, porcelánok. Lenyűgöző látvány ... Pedig e kincsek jó része „felfedezésük" előtt hasznavehetetlen, talán szégyellt, padláson heverő holmi volt, úgy kellett előbányászni, újra felfedezni benne egy régebbi kor ízlését, művészi értékét, a szépséget. Talán a szociológus, pszichológus együttesen tudná csak kimutatni, magyarázni e- kor alighanem legkülönösebb jelenségét, a gyűjtést. Helyesebben az egyszer már elfeledett, „divatjamúlt” tárgyak, a mindennapi élét egykori eszközeinek gyűjtését. Mi a titka annak, hogy amíg egyfelől szinte válogatás nélkül hordjuk lakásunkba a legmodernebb, egyszerűséget, célszerűséget sugalló háztartási, lakásfelszerelési eszközöket, ugyanakkor másfelől szinte vallásos áhítattal teszünk melléjük egy régi, pásztorfaragta botot, mángorlót, dobozt, vagy akár írókészletet. Talán a nosztalgia teszi ? Nosztalgia, egy lassúbb tempójú, csöndes, természetibb kor után. Vagy a folytonosságot keressük ily módon múltunkkal? A múlt művészetével? Vagy talán mostanra tanultuk meg igazán becsülni az ősök művészetét, s tudjuk, hogy a mentéshez már nincs sok idő? — Egyáltalán, hogyan támad fel valakiben a gyűjtőszenvedély? — Véletlenül kezdődött... — mondja Bozsó János. — Jó ismerősömtől kaptam ajándékba egy köröndi cserepet. Már ez is nagyon tetszett, Kecskemét környéki tanyákon éltem, nőttem fel, gyermekkoromra emlékeztetett a cserép, s vettem még néhányat, gondoltam, majd egy csendéletben megfestem valamikor. így kezdődött... És aztán nem volt megállás. Valahogy úgy járhatott a cserepekkel, a fazekasság remekeivel is, mint egy tájjal, egy színnel, amelyiknek igézete alá kerül a művész, s amíg birtokba nemi veszi teljesen, már nem válik meg tőle. — Később elkezd Lem gyűjteni az irodalmát is, cserépnek, porcelánnak, üvegnek, mert igaz, előbb csak a cserepet szerettem, de egyszer találtam egy pálinkásüveget. Nézegettem sokszor, s felfedeztem magamnak, hogy szép az üveg is. Rengeteg padlást megjártam értük. Van olyan darabja gyűjteményemnek, amit csak úgy kaphattam meg, egy idős nénitől, ha cserébe vállaltam, hogy ezentúl buzgó katolikus leszek. Bozsó Jánost úgy is ismerik, mint az Alföld festőjét, de ez nem pontos, hiszen az utóbbi években — talán éppen a gyűjtés szenvedélye révén — az ország szinte minden táján festett, gyűjtött, gyűjteménye tehát egy általánosabb áttekintés is az elmúlt két század népi és ipari művészetéről. Azt már az avatottabb művész tudná kimutatni, hogyan formálja ez a népművészeti klíma, környezet Bozsó János 18 Bozsó János - kincsei között Egy különös harang, nem templomi, hanem csordák vezérlő harangja