Képes Újság, 1970. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)

1970-06-27 / 26. szám

KÉMEK, ÜGYNÖKÖK, HÍRSZERZŐK 6. „A NAP SZEME”,. La Doux kapitány, a francia titkosszol­gálat egyik vezetője magához rendelte Ma­ta Harit és öt levelet adott neki; ezek a levelek öt olyan emberhez szóltak, akik a német megszállás alatt levő belga terüle­ten a polgári lakosság körében éltek és Franciaország javára kémkedtek. A kapi­tány nyomatékosan figyelmeztette, hogy csak abban az esetben maradhat Francia­­országban, ha Franciaország javára kém­kedik és éppen ezért használja ki német összeköttetéseit, hogy a megszállt területre juthasson és a leveleket kézbesíthesse. Ezért a szolgálatáért újabb tekintélyes pénzösszeget ígért neki, s jókora előleget is adott. Ekkor kezdett leáldozni Mata Hari csil­laga. Chilly gróf, aki 1915-ben súlyos se­besülten német fogságba került, és akit ké­sőbb német tisztek ellenére kicseréltek, most hazajött és jelentkezett La Doux ka­pitánynál. Betegsége alatt egy Hanna Wit­ting nevű német ápolónő gondozta, akivel megszerették egymást, úgyhogy az ápolónő követte a francia tisztet, mikor Svájcon keresztül Franciaországba utazott. A kapi­tány közölte kedvesével, hogy sebesülése miatt tényleges katonai szolgálatra többé nem alkalmas, ezért a hírszerzőkhöz osz­tották be. Hanna Witting, a legnagyobb lelkesedéssel csatlakozott a gróf tervéhez, letette az ápolónői ruhát, Lausanba költöz­tek, nagyvilági nőnek öltözött és ezentúl mindennapos vendég volt a svájci város előkelő éttermeiben és bárjaiban. Egyik este két ismeretlen férfi beszélge­tését hallgatta ki a nő, akik titkozatosan sugdolóztak egymással és közben ismétel­ten H—21-et emlegettek. Hanna Witting sejtette, hogy német kémek beszélgetését hallgatta ki, és rögtön közölte tapasztala­tát a gróffal. A francia hírszolgálatnak már ismételten jelentették, hogy a H—21 jel­zésű német kém okozza a legnagyobb ká­rokat a francia hadvezetésnek és ezért, mi­kor a gróf La Doux kapitánynál jelentke­zett, a kapitány azonnal azt a feladatot adta neki és kedvesének, hogy igyekezze­nek megtudni, vajon nem Mata Hari tit­kos jele-e a H—21? Regénybe illő módon sikerült a grófnak Mata Hari közelébe férkőznie, bizalmát megnyernie, úgyhogy ezután nem volt nagy fáradság Hanna Wittinget is bemu­tatnia a táncosnőnek. Hanna Witting jól játszotta szerepét: valóságos imádattal csüngött Mata Harin, akit ezzel úgy meg­hódított, hogy sikerült teljesen bizalmába férkőznie. Hanna Witting minden célját el­érte, amikor egy napon Mata Hari beval­lotta neki, hogy a németek javára kémke­dik és hogy titkos jelzése csakugyan H—21. Igen ám, de Mata Hari még aznap gyors­vonatra ült és Madrid felé robogott, úgy­hogy mikor a kémelhárító szervezet ügy­nökei szállóbeli lakására érkeztek, a fészek már üres volt. Még aznap levelet kapott La Doux kapitány Mata Haritól, amelyben közölte vele, hogy megbízása értelmében a belgiumi megszállt területre utazik, hogy az öt levelet kézbesítse. De másnap már jelentették a spanyolországi ügynökök, hogy Mata Hari Madridban van. Csak rö­vid ideig tartózkodott Madridban és ezalatt a német hivatalos hatóságokkal érintkezett, miközben a francia ügynökök állandóan fi­gyelték. Dolga végeztével holland hajóra szállt és Rotterdamba indult. Útközben angol tor­pedónaszád tartóztatta fel a személyszállító hajót és figyelmeztették a kapitányt, hogy veszedelmes kémnőt visz magával. Nagy iz­galom támadt a személyhajón, angol tisz­tek szálltak a fedélzetre, magukkal vitték Mata Harit, és az angol titkosszolgálat fő­nöke elé állították. Hiába hallgatták ki órákig, eredménytelenül kellett visszakísér­niük arra a hajóra, amely Spanyolországba indult. Mata Hari nem sejtette, hogy a francia ügynökök állandóan a nyomában vannak a hajón, miközben ő az étteremben tartózko­dott, kabinját, csomagjait és ruháit alapo­san átkutatták, sőt mikor kabinjába vissza­tért, őt magát is teljesen levetkőztették, ami nem volt új dolog számára, és átvizs­gálták ruháit is. Minden hiába, semmi gyanús adatot nem találtak. Másnap La Doux kapitány táviratot kapott a hajóról, amelyben ügynöke jelentette, hogy az öt levél nincs már a táncosnőnél. Mata Hari a kutatás igazi céljáról sem­mit sem tudott, megnyugodva utazott to­vább, és amikor megérkezett Madridba, a Grand Hotelben szállt meg, ahol pazar szo­bái „véletlenül” éppen a német katonai at­tasé lakosztálya mellett voltak. Hetekig tartózkodott Madridban, sokat volt együtt francia tengerésztisztekkel, de még többet a német tengerészeti attaséval. A német diplomata nagyobb összeget utaltatott ki részére, a táncosnő párizsi címére az egyik semleges követség útján. A diplomata rejt­jeles távirata úgy szólt, hogy a H—21-es ügynöknek utaljanak át 15 000 frankot és irányítsák a párizsi Comptoir d’Escompte­­ba, ahol a H—21 személyesen fogja át­venni. Ezt a rádiótáviratot elfogta az Eiffel-to­­rony rádióállomása és azonnal továbbította La Doux kapitánynak. A távirat rejtjelkul­csa már régen a franciák birtokában volt. La Doux kapitány látta, hogy, amennyiben Hanna Witting közlései megfelelnek a va­lóságnak, Mata Hari nemsokára felbukkan Párizsban. Csakugyan még aznap jelentette az egyik ügynöke a spanyol határról, hogy Mata Hari útban van Párizs felé. A párizsi rendőrség emberei 1917. feb­ruár 14-én megszállták a Palace Hotelt, amelybe Mata Harit várták. Most már gyors iramban peregtek az események. Néhány perc múlva Mata Hari a kémelhárító iroda vezetője előtt állt, aki mindenekelőtt az öt levél iránt érdeklő­dött nála. Mata Hari szemrebbenés nélkül azt felelte, hogy átadta a leveleket a cím­zetteknek. Azonban a kémelhárító szolgá­lat tudta, hogy a levelekben csak üres pa­pirosok voltak és olyan címekre voltak irá­nyítva, amelyeknek viselői közül négyet már régen letartóztattak a németek, az ötödiket pedig nemrégiben végezték ki, így hát egészen bizonyos volt, hogy Mata Hari a levelek kézbesítését meg sem kísé­relte. A táncosnőt átvitték a Saint Lazare fog­házba. Mata Hari a fogságban nyugodtan és egykedvűen viselkedett: abban a meg­győződésben élt, hogy tekintettel előkelő összeköttetéseire, továbbá arra, hogy nincs ellene semmiféle kézzelfogható bizonyíték, semmi sem történhetik vele. Ügyét a 3. számú párizsi haditörvényszék 1917. július 24-én és 25-én tárgyalta a nyil­vánosság kizárásával. Ekkor érezte Mata Hari először, hogy helyzete komolyra fordult, de még mindig szentül hitte, hogy meg tud menekülni. A bíróságnak, amely 12 tisztből állt, kezében voltak azok az ügynöki jelentések, ame­lyek Mata Hari szerepét meglehetősen tisz­tázták; tudott a bíróság azokról az össze­gekről is, amelyeket a táncosnő a német hírszerzőszolgálattól kapott. Mata Hari az­zal védekezett, hogy ezeket az összegeket nem kémszolgálatokért kapta, hanem a né­met hírszolgálat magas rangú vezetőivel való barátságáért. „A szeretőim megfizet­tek” — mondta. Utolsó védekezésül fel­hozta azt az érdemét, hogy a két német tengeralattjáró tartózkodási helyét ő árul­ta el a francia hírszerzőszolgálatnak. Azt hitte, hogy ezzel végképpen lefegyverzi vádlóit. Az ügyész azonban azzal felelt er­re, hogy a tengeralattjárók tartózkodási helyét csak a német hírszerzőszolgálat ré­vén tudhatta meg, tehát ez közvetett bi­zonyíték arra, hogy a Nachrichtenbüróval összeköttetésben állt. A tárgyalás azzal végződött, hogy a bí­róság Mata Harit halálra ítélte. A táncosnő felsikoltott: „Ez lehetetlen!” A halálos íté­leten nem változtattak. Október 15-én egy katonai lőtéren kivégezték. Dr. Bizard, a fogház orvosa, emlékiratá­ban ecsetelte ennek a nőnek az utolsó óráit. „Utolsó útján ő maga vigasztalta a sírdogáló apácát, még tréfálkozott is, nyu­godtan beszélt a francia tisztekkel, néhány levelet írt, a papot is bátorságra intette, és figyelmeztette, hogy álljon távolabb, mert még utóbb őt éri a golyó.” (Következik: Mademoiselle Docteur) Mata 'Ekíriról ké­szült utolsó felvé­telek. Kivégezték A látszólag üres papírról hő hatá­sára előtűntek a betűk 22

Next