Képes Újság, 1970. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)

1970-02-14 / 7. szám

ANTI MOSOLYA Chrenkó Anti, a tatabányai József Attila általános iskola negyedik osztályos kisdiákja mosolyog. Mi ebben az érdekes, miért ne mosolyogna, miért ne nevetne egy kisisko­lás? — kérdezheti joggal az olvasó, hiszen az lenne furcsa, természetellenes, ha mo­soly helyett szomorúság ülne az arcán. Igen, ez általában így igaz. Csakhogy Anti nem régóta mosolyog. S amikor — beszél­getésünk alatt — mosolyra húzódik a szája, vele együtt mosolyog a jelenlevő iskola­­igazgató, s az osztályfőnöknő, Nagy László­­né is. — Amit tettem, semmiképpen sem azért tettem, hogy írjanak rólam — mondja Nagyné. — Egyszerűen nem voltam haj­landó lemondani egy kis emberpalántáról, Chrenkó Antiról, akinek bizony nem sok öröme volt még az életben ... Az osztályfőnöknek feltűnt a gyerek szótlansága, szomorúsága. Egy-két napig csak figyelte a kisfiút. Aztán beszélgetett vele. Bizony, nagy baj volt otthon. Tudta, Anti édesanyja súlyos beteg asszony, egye­dül neveli kisfiát, s ha szűkösen is, de meg­vannak abból a pénzből, amelyet egykori férjétől tartásdíjként kap. Azt azonban csak most tudta meg, hogy a volt férjet leszáza­lékolták, a havi 800 forintok elmaradtak. Se tüzelő, se pénz, se élelem nem volt ott­hon. Anti tízóra is csomag nélkül járt isko­lába, de nem panaszkodott sohasem. Segí­tette, ápolgatta beteg édesanyját, aki zo­kogva panaszolta el súlyos gondjait, az őt felkereső osztályfőnöknőnek. S aztán, egy napon az osztály gondjaiba vette Antit. Az osztálytársak tízórait hoztak neki. Mind a huszonhatan ... Közölték vele, hogy többé nem kell fizetnie a napköziben ka­pott ebédekért. A Tatabányai Szénbányá­szati Tröszt igazgatóját felkereste három kék nyakkendős kispajtás, s elmesélték neki társuk nehéz sorsát. Másnap egy te­herautónyi szén és fa érkezett Antiékhoz. A Nőtanács közbenjárására a tanács segélyt utalt ki az édesanyának. Az osztálytársak több bőröndre való ruhaneműt, könyveket, játékot gyűjtöttek össze Antinak. És pénzt... A pénzen új ruhát, cipőt, köpenyt vásároltak neki. Anti édesanyjának éjjeliszekrénye tele van gyógyszerekkel. Valóban beteg asz­­szony. Betegsége régi keletű. Talán ezért is hagyta ott a férje, tizenkilenc évi házasság után, amikor Anti ötéves lehetett. Jött egy szebb, fiatalabb, egészséges nő, s azóta az apa nem volt kíváncsi még fiára sem. — Egyszer a vonaton láttam aput, ő is rám nézett, azt hittem, odajön hozzám . .. De, átment egy másik fülkébe. Az édesanya szeméből patakzik a könny. — Én nem tudok dolgozni, roncs lettem — mondja. — A gerincemmel van baj ... És most nem akar pénzt adni volt férjem, illetve csak keveset ad. Hát mi lesz így ve­lünk? Nekem már mindegy, de a kisfiam? Arról már nem is szólok, hogy volt férjem 5000 forinttal tartozik... És bíróság, min­­­dig csak tárgyalás ... Mások mondják, a leszázalékolás cseppet sem zavarja a volt férjet, hogy — igaz, en­gedéllyel, mellékállásban — rádiót, tv-t ja­vítson Környén. Tudják, vagy tudni vélik, nem keres rosszul most sem. Dehát úgy látszik, véglegesen leszámolt egykori csa­ládjával. De Anti most már egyre többször mo­solyog. Amit az apjától nem kap meg, azt mások adják neki... Zentai Ferenc Nagy Lászlóné, az osztályfőnök (Bohanek Miklós felvételei) Az édesanya

Next