Képes Újság, 1971. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-13 / 11. szám

ták a vasat. Takács, a vezető épp veszekedett a többiekkel: — Hát ezt miért hagytátok le, ti csavargok? Örömmel bujkált az állások­­közt, az ismeretlen pallér rá­kiáltott: — Nem kell ember. •­­ Mintha nem hallotta volna, futott. Mikor Takács meglátta felkiáltott: — No, nézd csak, a Bálint! Szerencséd van, cimbora. Vagy dolgozol? — Á, dehogy... — Holnap reggel jöhetsz... Ezt befejezzük és megyünk Bu­dára. Mégis szerencsém van —gon­dolta. Dolgozott is, hogy panasz ne legyen rá, sokszor már ko­rábban kezdett. Hiába mondták: — Te... Ne marháskodj, mert kufferodba rúgunk. Tán így akarsz bevágódni? Negyven fillér órabére volt, jó keresetnek mutatkozott. Har­minc pengőn felül kapott szom­baton. Kezdte összeszedni ma­gát, albérletbe ment egy magá­nyos házaspárhoz, ahol jól érez­te magát. Igaz, vasárnap szere­tett volna tovább aludni, de a szobaasszony hét órakor felköl­­tötte. Takarítani kell,, mert nem szereti, ha megszólja valaki, milyen rendetlenség van nála. Náluk ez a rend. Nem maradt tovább három hétnél, mert nap­pal nem engedték meg, hogy pi­henjen. „Csak éjjelre adtam ki az ágyat, ha így jó, akkor ma­rad, ha nem, akkor megy” — mondta az asszony. „Az uram utcaseprő — mondta —, tisztes­ségesen keres, nem vagyunk rá­szorulva.” Innen Angyalföldre került, egy öreg házaspárhoz, ahol há­rom hónapig lakhatott, mert az asszony meghalt, az ember pe­dig a fiához költözött. A tél újra itt volt, a munka fogyott Reggelenként már dér lepett be mindent, keze odata­padt a hideg vashoz. Fizetéskor néha elment a többiekkel sö­rözni. A Mária Terézia laktanya alatt nagy mulatóhelyiségek vol­tak, amint ott iszogattak, a te­rem végében egy csapat össze­verekedett. Repültek a szódás­üvegek, poharak törtek, székek recsegtek, a nők sivalkodva ke­restek utat, hogy kijussanak, ők is belekeveredtek. Csak arra emlékszik, mire kikecmergett, fejéből folyt a vér, alig látott, a többiek vezették. Egyik ron­gyosabb volt, mint a másik, mert a birkózásban leszaggat­ták egymásról a ruhát. Alig tet­tek néhány lépést, trappolva jött a rendőrség: „Szerencsénk van, gyerekek — mondta Takács — ezeket elkerültük.” Bekötözték a fejét, a süket Béla a vállát tapogatta, talán eltörték a vállperecét, akkorát sóztak rá a szódásüveggel. A jól megtermett szobaasszony össze­csapta a kezét, mikor meglátta fején a véres zsebkendőt: — Teremtő Isten!... Hát ma­ga hol járt? — Semmi az egész — legyin­tett —, egy kis karambol volt. — Egy vágás volt a fején, az asszony sósborszesszel törölget­­te, sebtapasszal beragasztotta, l­efeküdt. Kora délelőtt csendesebb volt a város. Bámészkodott a kiraka­toknál, megebédelt egy étkezdé­ben. Elindult a ligetbe, bámész­kodott a vurstli körül, nézte, hallgatta a sivalkodó lányokat, a ringlispilen, a hajóhintán, de valahogy nem tetszett ez, és a fák között a ligetbe sétált. Szép, fekete szemű lány jött vele szemben, olyan magányos volt, mint ő, és éppúgy bámészko­dott. Ez volt az első „megszólí­­lítása” életéből, rosszul is sike­rült. A lány sem volt valami bátor. Sokáig sétálgattak, végül megkérdezte: szokott-e táncolni? — Á, nem tudok én. — Én se... Aztán percekig nem találtak szót. Egyik sem tudta, mit mond­jon, mit kérdezzen, csak men­tek. Később feloldódtak. A lány is elmondta, hova való, mióta van fent, hányan vannak testvé­rek, szóval megtudtak egymás­ról mindent. Este, mikor bú­csúztak a kapuban, nehezére esett a válás. Sokáig tartották kezüket egymás kezében, mint­ha összeforrt volna a két kéz. Szerette volna megcsókolni, de hátha megharagszik — talán a lány is éppen azt gondolta. Ab­ban állapodtak meg, jövő vasár­nap délután három órakor talál­koznak. Minden éjjel a lánnyal álmo­dott. Álmában már sokszor csó­­kolóztak a kapu alatt. Látta a ligetben, vagy beinvitálta a lányt, és mikor belépett az aj­tón, rögtön megcsókolta ... Mi­lyen hosszú volt egy hét!... Nappal is eszébe jutott százszor. A többiek viccelődtek: — Mi van veled, Bálint? Ilyenkor tért magához, kapta fel fejét. — Semmi... — hebegte. — Na, na — kiáltott fel a sü­ket Béla —, Emil látott bennete­ket vasárnap. — Hol? — kérdezte elpirulva. — Hol? ... hát a ligetben. Tiltakozott, de elpirult arca mindent elárult. Napközben is többször kérdezték: — Csinos a fruska, te? — Á... — Hát akkor mit akarsz ve­le? — heccelték. Alig várta a vasárnap dél­utánt. Keményített gallért vett erre az alkalomra, új nyakken­dőt, szépen kipucolta a cipőjét. — Tán kislányhoz? — faggat­ta a szobaasszony is ... Nem szólt, csak elpirult. A megbeszélt helyen találkoztak, kérdezte, ne üljenek-e be egy pohár sörre, de a lány csak egy fagylaltot fogadott el. Sok min­denről beszéltek estig, el is fá­radtak a járkálásban. Elhatároz­ta, akármi lesz, megcsókolja, de a lány nem egyezett bele. — Nem, nem, nem!... hogy aztán itthagyjon! — Kicsit mér­ges lett — nem is jön többet — gondolta. Még sokáig kódorgott, későn ért haza, de újra nehezen várta a vasárnapot. Hónapokig udvarolt Margitnak, de a lány még mindig nem engedte ma­gát megcsókolni: — Majd ha feleségül vesz! Elküldenek a helyemről, ha va­laki megmondaná a nagyságos asszonynak... — De kedves, én elveszlek — mondta Bálint. — El­ám, ismerem én az ilye­neket ... Dudás Pirinek is azt ígérték, mikor aztán megvolt a baj, faképnél hagyták ... Velem nem lehet ilyet csinálni. Karácsony táján elhatározta, felmegy a nagyságos asszony­hoz, és bejelenti, feleségül veszi Margitot. Van összekuporgatott pénze, tán Margitnak is van, bé­relnek egy szobát Csengetett az ajtón, Margit jött ki, elöntötte a pír, mikor meglátta: — Jaj, megmondtam magá­nak, hogy nem szabad ide jön­ni! — azzal becsukta az ajtót. Újra csengetett, hallotta, hogy kiszólt valaki: — Ki az, Margit? Pillanatok múlva megjelent a nagyságos asszony: — Mit akar itt, fiatalember — nézett rá egy magas, szőke, csi­nosan öltözött nő ... Előbb hebegett, de aztán ki­nyögte, hogy feleségül akarja venni Margitot — elsejére fel­mondja a helyet. — Na nézd csak, a kis ál­szent — nézett rá —, még mik ki nem sülnek. Akár rögtön me­het is, kifizetem a bérét... Nincs rá tovább szükségem. Ne­kem nem kell olyan lány, aki férfiakat hord ide, vagy fogad. — Kérem szépen, én még so­sem voltam itt... — Jó, befejeztük ... Margit jöjjön a béréért — most már magázta a lányt —, már mehet is. Kicsit meglepődött, de most már nem tehetett mást, vállalta a következményeket. Egyelőre odavitte, ahol lakott, és hétfőn bejelentette munkahelyén: ké­sőbb jön, mert beiratkoznak. — Puff neki — mondta az egyik —, tudtam, hogy Bálint megnősül, azért nem jött már szombaton sem velünk a kocs­mába ... Papucshős leszel, cim­bora. Kaptak egy kis szobát, három­havi bért kellett letenni. Margit jó háziasszonynak mutatkozott, ócska bútorral csinosan beren­dezte a szobát. Jutott a padlóra tarka rongyszőnyeg, edények a Stelázsira. Esküvő után boldogan ölelték egymást: — Ez a mi otthonunk. — Igen... — válaszolt a fia­talasszony. Munkahelyén faggatták: — Hogy smakkol a házasélet? — Jól — válaszolta vidáman. Margit minden reggel járta a várost, hogy takarítást vállal­jon, de hetekbe került, mire si­került egy havi húszpengős ál­lást kapnia. Neki elfogyott a munkája, a pénzük is, mert ki­költekeztek és télen a húsz pengőből éltek. Nehéz volt, de boldogok voltak. Hogy keveseb­bet költsenek, újra a népkony­hára járt. Néha, ha sikerült, ha­vat hányt. Felesége mondogat­ta: nem érdemes, majd csak meglesznek valahogy, megfázik és megbetegszik. Egy napon látott egy férfit gyékényszatyorból citromot árulni. — No lám, jó lesz ez nekem is ... Ha nem csurran, cseppen. Volt négy pengője, vett a Nagycsarnokban száz darabot, még kölcsön is kért egy ismerő­sétől, és előbb a piacokon, a bó­dék közt járkálva kínálgatta, kezében tartva négy darabot: — Húsz fillér a négy darab, húsz fillér!! A kereskedők kiabáltak: — Takarodjon innen ... rend­őr!... Micsoda disznóság ez! — Nehogy a rendőr bekísérje, to­vábbment, de a legközelebbi sarkon megállt egy hirdetőosz­lop mellett, s a piacról hazafelé tóduló asszonyoknak ajánlta a citromot, de nem tudta eladni felét se. Elszomorodott. Mikor Margit meglátta, összecsapta a kezét: — Nahát!... csak nem áru­lod? — Nem akarom, hogy kilakol­tassanak — válaszolta. Hetek múlva szokta csak meg a citromárulást, talán a vevők is őt. Később száz-százötven da­rabot adott el, amin két pengő vagy két és fél pengő haszna volt. — Látod — mondta vidáman —, ez is jobb a semminél... Szűköcskén majd csak meg­élünk. Nem akart citromárus marad­ni, megalázónak tartotta a foly­tonos kiabálást, de mit tehetett? Várja, hogy a felesége tartsa el, és később hánytorgassa? Nem, azt nem lehet. (Folytatása következik) s 21

Next