Képes Újság, 1971. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1971-03-13 / 11. szám
ták a vasat. Takács, a vezető épp veszekedett a többiekkel: — Hát ezt miért hagytátok le, ti csavargok? Örömmel bujkált az állásokközt, az ismeretlen pallér rákiáltott: — Nem kell ember. • Mintha nem hallotta volna, futott. Mikor Takács meglátta felkiáltott: — No, nézd csak, a Bálint! Szerencséd van, cimbora. Vagy dolgozol? — Á, dehogy... — Holnap reggel jöhetsz... Ezt befejezzük és megyünk Budára. Mégis szerencsém van —gondolta. Dolgozott is, hogy panasz ne legyen rá, sokszor már korábban kezdett. Hiába mondták: — Te... Ne marháskodj, mert kufferodba rúgunk. Tán így akarsz bevágódni? Negyven fillér órabére volt, jó keresetnek mutatkozott. Harminc pengőn felül kapott szombaton. Kezdte összeszedni magát, albérletbe ment egy magányos házaspárhoz, ahol jól érezte magát. Igaz, vasárnap szeretett volna tovább aludni, de a szobaasszony hét órakor felköltötte. Takarítani kell,, mert nem szereti, ha megszólja valaki, milyen rendetlenség van nála. Náluk ez a rend. Nem maradt tovább három hétnél, mert nappal nem engedték meg, hogy pihenjen. „Csak éjjelre adtam ki az ágyat, ha így jó, akkor marad, ha nem, akkor megy” — mondta az asszony. „Az uram utcaseprő — mondta —, tisztességesen keres, nem vagyunk rászorulva.” Innen Angyalföldre került, egy öreg házaspárhoz, ahol három hónapig lakhatott, mert az asszony meghalt, az ember pedig a fiához költözött. A tél újra itt volt, a munka fogyott Reggelenként már dér lepett be mindent, keze odatapadt a hideg vashoz. Fizetéskor néha elment a többiekkel sörözni. A Mária Terézia laktanya alatt nagy mulatóhelyiségek voltak, amint ott iszogattak, a terem végében egy csapat összeverekedett. Repültek a szódásüvegek, poharak törtek, székek recsegtek, a nők sivalkodva kerestek utat, hogy kijussanak, ők is belekeveredtek. Csak arra emlékszik, mire kikecmergett, fejéből folyt a vér, alig látott, a többiek vezették. Egyik rongyosabb volt, mint a másik, mert a birkózásban leszaggatták egymásról a ruhát. Alig tettek néhány lépést, trappolva jött a rendőrség: „Szerencsénk van, gyerekek — mondta Takács — ezeket elkerültük.” Bekötözték a fejét, a süket Béla a vállát tapogatta, talán eltörték a vállperecét, akkorát sóztak rá a szódásüveggel. A jól megtermett szobaasszony összecsapta a kezét, mikor meglátta fején a véres zsebkendőt: — Teremtő Isten!... Hát maga hol járt? — Semmi az egész — legyintett —, egy kis karambol volt. — Egy vágás volt a fején, az asszony sósborszesszel törölgette, sebtapasszal beragasztotta, lefeküdt. Kora délelőtt csendesebb volt a város. Bámészkodott a kirakatoknál, megebédelt egy étkezdében. Elindult a ligetbe, bámészkodott a vurstli körül, nézte, hallgatta a sivalkodó lányokat, a ringlispilen, a hajóhintán, de valahogy nem tetszett ez, és a fák között a ligetbe sétált. Szép, fekete szemű lány jött vele szemben, olyan magányos volt, mint ő, és éppúgy bámészkodott. Ez volt az első „megszólílítása” életéből, rosszul is sikerült. A lány sem volt valami bátor. Sokáig sétálgattak, végül megkérdezte: szokott-e táncolni? — Á, nem tudok én. — Én se... Aztán percekig nem találtak szót. Egyik sem tudta, mit mondjon, mit kérdezzen, csak mentek. Később feloldódtak. A lány is elmondta, hova való, mióta van fent, hányan vannak testvérek, szóval megtudtak egymásról mindent. Este, mikor búcsúztak a kapuban, nehezére esett a válás. Sokáig tartották kezüket egymás kezében, mintha összeforrt volna a két kéz. Szerette volna megcsókolni, de hátha megharagszik — talán a lány is éppen azt gondolta. Abban állapodtak meg, jövő vasárnap délután három órakor találkoznak. Minden éjjel a lánnyal álmodott. Álmában már sokszor csókolóztak a kapu alatt. Látta a ligetben, vagy beinvitálta a lányt, és mikor belépett az ajtón, rögtön megcsókolta ... Milyen hosszú volt egy hét!... Nappal is eszébe jutott százszor. A többiek viccelődtek: — Mi van veled, Bálint? Ilyenkor tért magához, kapta fel fejét. — Semmi... — hebegte. — Na, na — kiáltott fel a süket Béla —, Emil látott benneteket vasárnap. — Hol? — kérdezte elpirulva. — Hol? ... hát a ligetben. Tiltakozott, de elpirult arca mindent elárult. Napközben is többször kérdezték: — Csinos a fruska, te? — Á... — Hát akkor mit akarsz vele? — heccelték. Alig várta a vasárnap délutánt. Keményített gallért vett erre az alkalomra, új nyakkendőt, szépen kipucolta a cipőjét. — Tán kislányhoz? — faggatta a szobaasszony is ... Nem szólt, csak elpirult. A megbeszélt helyen találkoztak, kérdezte, ne üljenek-e be egy pohár sörre, de a lány csak egy fagylaltot fogadott el. Sok mindenről beszéltek estig, el is fáradtak a járkálásban. Elhatározta, akármi lesz, megcsókolja, de a lány nem egyezett bele. — Nem, nem, nem!... hogy aztán itthagyjon! — Kicsit mérges lett — nem is jön többet — gondolta. Még sokáig kódorgott, későn ért haza, de újra nehezen várta a vasárnapot. Hónapokig udvarolt Margitnak, de a lány még mindig nem engedte magát megcsókolni: — Majd ha feleségül vesz! Elküldenek a helyemről, ha valaki megmondaná a nagyságos asszonynak... — De kedves, én elveszlek — mondta Bálint. — Elám, ismerem én az ilyeneket ... Dudás Pirinek is azt ígérték, mikor aztán megvolt a baj, faképnél hagyták ... Velem nem lehet ilyet csinálni. Karácsony táján elhatározta, felmegy a nagyságos asszonyhoz, és bejelenti, feleségül veszi Margitot. Van összekuporgatott pénze, tán Margitnak is van, bérelnek egy szobát Csengetett az ajtón, Margit jött ki, elöntötte a pír, mikor meglátta: — Jaj, megmondtam magának, hogy nem szabad ide jönni! — azzal becsukta az ajtót. Újra csengetett, hallotta, hogy kiszólt valaki: — Ki az, Margit? Pillanatok múlva megjelent a nagyságos asszony: — Mit akar itt, fiatalember — nézett rá egy magas, szőke, csinosan öltözött nő ... Előbb hebegett, de aztán kinyögte, hogy feleségül akarja venni Margitot — elsejére felmondja a helyet. — Na nézd csak, a kis álszent — nézett rá —, még mik ki nem sülnek. Akár rögtön mehet is, kifizetem a bérét... Nincs rá tovább szükségem. Nekem nem kell olyan lány, aki férfiakat hord ide, vagy fogad. — Kérem szépen, én még sosem voltam itt... — Jó, befejeztük ... Margit jöjjön a béréért — most már magázta a lányt —, már mehet is. Kicsit meglepődött, de most már nem tehetett mást, vállalta a következményeket. Egyelőre odavitte, ahol lakott, és hétfőn bejelentette munkahelyén: később jön, mert beiratkoznak. — Puff neki — mondta az egyik —, tudtam, hogy Bálint megnősül, azért nem jött már szombaton sem velünk a kocsmába ... Papucshős leszel, cimbora. Kaptak egy kis szobát, háromhavi bért kellett letenni. Margit jó háziasszonynak mutatkozott, ócska bútorral csinosan berendezte a szobát. Jutott a padlóra tarka rongyszőnyeg, edények a Stelázsira. Esküvő után boldogan ölelték egymást: — Ez a mi otthonunk. — Igen... — válaszolt a fiatalasszony. Munkahelyén faggatták: — Hogy smakkol a házasélet? — Jól — válaszolta vidáman. Margit minden reggel járta a várost, hogy takarítást vállaljon, de hetekbe került, mire sikerült egy havi húszpengős állást kapnia. Neki elfogyott a munkája, a pénzük is, mert kiköltekeztek és télen a húsz pengőből éltek. Nehéz volt, de boldogok voltak. Hogy kevesebbet költsenek, újra a népkonyhára járt. Néha, ha sikerült, havat hányt. Felesége mondogatta: nem érdemes, majd csak meglesznek valahogy, megfázik és megbetegszik. Egy napon látott egy férfit gyékényszatyorból citromot árulni. — No lám, jó lesz ez nekem is ... Ha nem csurran, cseppen. Volt négy pengője, vett a Nagycsarnokban száz darabot, még kölcsön is kért egy ismerősétől, és előbb a piacokon, a bódék közt járkálva kínálgatta, kezében tartva négy darabot: — Húsz fillér a négy darab, húsz fillér!! A kereskedők kiabáltak: — Takarodjon innen ... rendőr!... Micsoda disznóság ez! — Nehogy a rendőr bekísérje, továbbment, de a legközelebbi sarkon megállt egy hirdetőoszlop mellett, s a piacról hazafelé tóduló asszonyoknak ajánlta a citromot, de nem tudta eladni felét se. Elszomorodott. Mikor Margit meglátta, összecsapta a kezét: — Nahát!... csak nem árulod? — Nem akarom, hogy kilakoltassanak — válaszolta. Hetek múlva szokta csak meg a citromárulást, talán a vevők is őt. Később száz-százötven darabot adott el, amin két pengő vagy két és fél pengő haszna volt. — Látod — mondta vidáman —, ez is jobb a semminél... Szűköcskén majd csak megélünk. Nem akart citromárus maradni, megalázónak tartotta a folytonos kiabálást, de mit tehetett? Várja, hogy a felesége tartsa el, és később hánytorgassa? Nem, azt nem lehet. (Folytatása következik) s 21