Képes Újság, 1971. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1971-03-13 / 11. szám

KAMMEN ISTVÁN BÁLINT A NAGYVÁROSBAN 4. Nem tudta, hova menjen? Nézegette a kiragasztott cédulákat — pedig de sok volt! —, de ki ad neki szállást, ha még egyheti bért sem tud letenni? Már bőröndjét is elkótyavetyélte, hóna alatt elfér a motyója... Hűvös tavaszi szél fújt, sodorta a papirost az utcán, ő csak ment, valahova az ismeretlenbe. Bolyongott. Minden műhelybe, üzletbe bement, ajánlkozott, nem volna-e valami munka, de nem akadt. Már csak egy darab kenyere maradt. Bealkonyodott, mikor a Lóverseny térre ért, a bulgár kertészetekhez. Egy keskeny gyalogösvény a Postáspálya mögé vezette, ami magas deszkával volt bekerítve. Itt-ott nagy gödrök voltak, félig megtöltve szeméttel, törmelékkel, s körülöttük magasra nőtt a bürök, a lapu. Csak a kerítés tövén volt letaposva és ott ültek vagy feküdtek emberek. Súgdolózva beszéltek egymással. Az egyik megszólalt: „Magának sincs lakása?” Az arcot nem látta, mert sötét volt, csak a csillagok vibráltak az égen, és messze, az ég peremén lassan, óvatosan csúszott feljebb a kifli alakú Hold. Néha eltakarta, a felhő, de aztán kibújt alóla, és élesen ragyogott. Faggatták, hová való, honnan jött, mióta nem dolgozik? — Ő... az is valami? — szólalt meg valaki. — Én több mint fél éve nem dolgozom, nem is tudom már, mi az, ágyban feküdni... — Aztán — vágott közbe egy másik —, magának milyen bogarai vannak? Keresztes hátú vagy piros? Nem értette... Poloskával már találkozott, meg a pincében tetővel, de hirtelen nem jutott eszébe. Kurtán csak annyit mondott: — Tán egyik se. — Hát ide lefeküdhet... igaz, hogy itt a görbe lába szokott aludni, de hátha most a Ritzben szállt meg. Nem kérette magát, letelepedett, elfáradt, reggeltől estig járta a várost... Egyszer csak érezte, hogy valami vasdarabbal piszkálják, és szemébe világítanak. Mikor kinyitotta szemét, látta, hogy rendőrök. Végigreflektorozták a környéket, mindenkit sorba állítottak. A mellette álló nevetett: „Nem baj, pajtás, legalább megfürdünk, megnyilatkozunk, sodronyon alszunk...” Csendes volt az utca, rendőrsorfal közt mentek a Mosonyi utcába. Betessékelték őket egy terembe, az ottlevők hangos ovációval fogadták őket. Elmondták, egymásnak, ki hányadszor van már itt az „egeres”-ben. Hallgatta. A sodrony nyikorgott, és szidták, átkozták egymást. Volt, aki felugrott, és bebugyolálta a másikat pokrócba, az pedig kétségbeesetten tiltakozott. Hangja nem hallatszott nagyon, a rendőr mégis beszólt a lyukon: — Pofa be! Csend legyen! A csavargó népségűt! — Olyan csend lett, hogy egymás szuszogását is lehetett hallani és a vakarózást, mert poloska volt bőven. Alig várta a reggelt, félt, hátha megverik, a toloncolástól is félt, mert mondták a többiek: akinek nincs bejelentett lakása, hazatoloncolják. Arra gondolt, mit mondana otthon az anyja, no, meg a szomszédok, ha rendőr kísérné haza. Betörőnek vagy gyilkosnak néznék Míg tépelődött, nyílt az ajtó, vitték őket a fürdőbe. Egész testét lámpával jól megnézték, kopaszra lenyírták, ruháját fertőtlenítették. A fürdő jól esett, lecsutakolták magukat. Nyolc napot töltöttek a Toloncházban, ott hallott még csak furcsa dolgokat, és látott furcsa figurákat. Az volt a szerencséje, hogy bejelentője zsebében volt, és talán kimentek az öregasszonyhoz, aki nem mondhatott róla rosszat, mert kiengedték. Igaz, figyelmeztették, még egyszer oda ne kerüljön, mert akkor huszonegy nap lesz belőle, vagy még börtön is. Fogadkozott, nem kerül többé vissza, de mikor kilépett a kapun, úgy tűnt neki, mintha a semmibe lépett volna Furcsa, szorongó érzés fogta el, hirtelen még határozni sem tudott, mit csináljon, hova, merre menjen, de elindult. Attól is félt, most még nehezebb lesz elhelyezkednie, mert olyan büdös a ruhája, hogy jó néhányan megfordultak utána. Akkor éjjel egy építkezésnél a téglacsomók közt hált. Törte az oldalát a kemény föld, de biztonságban érezte magát, arra nem jön a rendőrség, és hátha munka is kerül. Reggel ő köszönt az erre elsőnek, faggatta, nem tudja, kell-e ember? — Nem hiszem..., tegnap küldtek el négyet, de azért próbálja meg... Nem sikerült Újra elindult, kódorgott a Duna-parton. Messze kint, a Váci út irányában szenet toltak ki talicskában uszályból. Majdnem könyörgésre fogta a dolgot: nincs hova mennie__ Megszánták, azt mondták csak két-három napra veszik maguk közé, ha bírja a munkát. Szorgalmasan dolgozott, rakta a szenet nagy lapáttal kosárba. Neki nem jutott talicska, adtak egy zsákdarabot a hátára, de délre nagyon elfáradt. Reszkettek a lábai, néhányszor majdnem beleesett a Dunába. Délben adtak neki kenyeret, jó darab lókolbászt. Délután kicsit könnyebben ment a munka, de estig a háta és a karja nagyon megfájdult ... Akkor éjjel az uszály fenekén aludt, zsákdarabokkal takarózott, és hallgatta, hogy loccsan, ütődik a víz az uszály oldalára. Reggelre kipihente magát, kapott kenyeret, szalonnát. Jó cimboráknak tűntek, nem szekírozták, egyik a talicskáját is odaadta neki. Azzal könnyebben ment a munka, telt a nap. Ott maradt volna végleg, de harmadnap este kifizették. Búcsúzásnál megitattak vele három korsó sört. Vigasztalták, ősz elején több szén jön, majd keresse fel őket. Akkoriban jött be a pengő, és ő zsebében huszonhárom pengővel indult újra a városba. Hamarosan kapott lakást, ahol a főbérlő három gyerekével öszszesen kilencen voltak a szobában. Ha éjjel ki kellett menni, tapogatóznia kellett, nehogy felbukjon a szétnyitott ágyakban. Reggel kérdezgették, hol dolgozik, mit csinál? Az egyik viccesen így szólt: — Tán a fertőtlenítőben voltál? — Ott. — Érzem az illatát. Én is voltam ott párszor — mondta vigasztalásul. Újra a Duna-part felé vette útját, gondolta, szerencsét próbál a Nagycsarnoknál Ödöngött az uszályok körül, megkérdezett mindenkit, akik onnan árut hordtak ki, nem vennék-e fel őt is, de egyik-másik röhögött: — Vagyunk mi elegen, cimbora ... itt meg kell ám dolgozni a pengőért... — Tudom én azt — fogadkozott. Rá se figyeltek. Egy másik uszályból téglát hordtak, ott is hiába próbálkozott. Valahogy átkerült Budára, ahol egy jókora házat építettek. Megállt, nézte, hogyan dobálják állásról állásra a téglát. Egy középtermetű, sovány, szemüveges férfi rászólt: — Na, akar dolgozni? Örömében hebegett. — Akkor álljon annak az embernek a helyére! — mutatott arra, akit elhívott a pallér. Egész nap dobálta a téglát felfelé, estére kisebesedtek az ujjai. Az első álláson levő vigasztalta: — Bizony, ezt meg kell szokni cimbora, meg aztán tenyérvédő kell. Próbálta a másik kezével dobni, de sehogy sem ment. A pallér kiabált: „Gyerünk a téglával, mert a murárok állnak! Nézze, az a pocakos murár ráborult már a falra, alszik.” Hiába dobálta sebtiben, mindig kevés volt a tégla. A malterhordó lányok rá-rámosolyogtak. Hét végére megszokta, valamelyik megszánta, tenyérvédőt adott neki, amivel könynyebb volt, de esténként alig bírta a karját, reggel még jobban fájt, és csak huszonnégy fillér órabért fizettek. Reggel ötkor már dolgozni kellett, este nyolcig. Később állványozók közé került segíteni, azokkal jobb volt, és órabére is több lett két fillérrel. Takarékosságból nem ment albérletbe, a cementes bódéban aludt, de három pengőt megspórolt. Később beleúlt. Mégis albérletbe kellene menni — gondolta. Jött otthonról levél: már dolgoznak a gyerekek, vegyen magának ruhát, jöjjön haza — írta az anyja —, szeretné már látni. Két hét múlva hazamegy — tervezte —, de a következő szombaton elküldték tíz embert, köztük őt is. Megint mehetett munkát keresni. Vasárnaponként vagy szombat délután felkereste régi ismerőseit a vasbetonszerelőknél, ha van munkájuk, biztos beveszik maguk közé. Járta a várost, de sehol sem akadt rájuk. Találkozott egy ismerőssel, akivel egyszer együtt hordták a maltert. Azt mondta: „A Lipótvárosban dolgoznak, ha szerencséje lesz, maguk közé veszik.” Elindult, nehezen, de rájuk akadt, hátul, udvarban hajlított