Képes Újság, 1971. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-24 / 30. szám

szágban, minden egykori török kézen levő várat visszaadnak a szultánnak. Ezen kívül 120 ezer magyar katonát kellett volna fegy­verbe szólítani Rákóczi Józsefnek, a török oldalán. Kiáltványt is intézett a nemzethez és el­indult a magyar határ felé. A rodostói buj­­dosók kesernyés hangulatban mentek Rá­kóczi Józseffel. Gondolni se szerettek arra a jövőre, amelyet a török készített a nem­zetnek. 1738. augusztus 15-én a törökök el­foglalták Orsovát. Ekkor kellett a harcba avatkozni Rákóczi Józsefnek. De hiába vá­rakozott Vidin városában. Néhány kóbor, kalandvágyó emberen kívül magyar nem csatlakozott hozzá. A vidini szandzsák irá­nyítója, a pasa, akinek a hadtestében har­coltak volna a magyarok, nem mozdult had­seregével, mert a parancsot, amelyet a nagyvezértől kapott, úgy ítélte, nem lehet végrehajtani, így telt el a nyár és az ősz nagy része. Közben III. Károly pártütőnek nyilvánította Rákóczi Józsefet és vérdíjat tűzött ki a fejére. A pápa is kiátkozta. Meg­­alázottan, indult vissza októberben kis csa­patával Rákóczi József téli szállásra, Dob­rudzsa tartományba. Ekkor már beteg is volt. Néhány heti szenvedés után, novem­berben harmincnyolc éves korában, Cser­­navodában meghalt. * „Hiába, hogy a vért szomjas föld felissza /, Bosszúért kiált az egekbe vissza / Pedig jaj a népnek, vétkezett az sokat / Akit a bosszúálló isten meglátogat / Akkor is el­küldte öldöklő angyalát, / Széles e hazá­ban támaszta döghalált, / Rendre hullott a nép, mint mikor kaszálnak, / Hull a fű előt­te az éles kaszának ...” Arany János írta e sorokat jóval később, de a tragédiára, amely most következett, jellemzésképpen, jól rá­illik. „A háborúk és a járványok egy anya­méhből születnek: testvérek.” — Ezt meg az orvos mondja. A toborzással foglalkozó Hadik az utolsó újoncszállítmánnyal érke­zett a frontra. A több ezernyi újonc közül, akiket odaküldött, válogatódott ki az a hat­száz fiú, akikkel feltöltötték a Desewffy­­ezredet. De miért kellett e bekezdésben Arany Já­nos versét idézni? Mert az al-dunai katonai kudarc után a törökök megközelítették a Belgrád fölötti magaslatokat. Négy német vértes ezred állott eléjük és a Desewffy­­huszárok. Aztán, hogy beállt a tél, az ezre­det Székesfehérvár környékére küldték, pi­henőbe. Hadikot pedig, százötven huszárjá­val, a belgrádi főparancsnokság mellé ren­delték. Éppen akkoriban váltották le Königsegg Lothart. Az új főparancsnok Wallis Olivér tábornagy lett. Alig foglalta el századával a kijelölt szálláskörletét, el­érte Belgrádot is a Bánátban már hónapok óta dühöngő pestisjárvány. A XIII. század első harmadában még mindig a pestis volt a háború kísérője. Ma is megborzong az ember, ha az elmúlt idő messzeségéből felidézi ezt a rémet. Olyan sok alakban jelentkezett a pestis, hogy a járvány kezdetén gyakran nem is tudták megállapítani a diagnózisát. Fény és sötét­ség. Ifjúság és szerelem. Férfierő és igazi cél. Étvágy és jó ízek. Virág és gyümölcs — annyi mindenből táplálkozik az életked­vünk! Ezt az egészséget, ezt a reményt fe­nyegette éhínséges és háborús időkben, a gyógyítás kezdetleges korszakaiban a pestis. Róma lehanyatlásában is része volt a pes­tisjárványoknak. Akkor mirigyvésznek hív­ták. A keresztény középkorban okozója volt a szörnyű pogromoknak, életrehívója a fana­tikus, önostorozó szektáknak. Nagy Lajos királyunk a pestis miatt jött haza Nápoly­­ból. Pestisben halt meg Hunyadi János, a fia, Mátyás erdőbe bujdosott előle a felesé­gével. Rákóczinak öt tábornoka halt meg a betegségben. — Nem a német, a pestis vert meg engem! — mondta Bercsényi Mik­lós, mikor már alig volt hadserege. Magyarországon a XI. század elejétől jegyzik a pestisjárványokat. Ettől kezdve minden száz esztendőben háromszor-négy­­szer gyérítette meg a népet. A 150 éves élet-halál harcot nemcsak a törökkel, de a pestissel is vívták eleink. A pestist isten­csapásának tartották. Csak a XVIII. század­ban lett végre köztudott, hogy ragályos. Ekkoriban vezették be a karantént (elkülö­nítést). De a gyógyítása még sokfelé a Bél­­di-kódex receptje szerint történt. Pedig, hej­de régen vetette papírra a feudális ország nagynevű főnemesi családjából származó, a Báthoryakkal, Hallerekkel, Bánffyakkal, Wesselényiekkel rokon Béldi Pál. Ez a kó­dex tulajdonképpen egy kéziratgyűjtemény (eredetije ma is megvan az Egri Érseki Könyvtárban), amit valamikor a Mátyás­korban kezdtek el írni. Ekkoriban még szo­kás volt (a könyvnyomtatás horribilis össze­gekbe került) a klasszikusnak tekintett írá­sok kézi másolása. Itt, a történelmi, meteorológiai témájú la­tin feljegyzések között van a magyar nyel­ven írt: „Pestis ellen való orvosság-recept”. Hallgassuk csak meg, mit ajánlott Béldi Pál a pestis ellen: „Az, mely emberen hirtelen mirigy lészen, huszonnégy óra előtt éljen orvossággal. Tormát részeltessen, fokhagy­mát töressen, azt erős ecetben habartassa meg, de jó keményre kenjék. Aztán ruhára kössék, a mirigyen tartsák egy óráig rajta. Fekete tyúkot ölessen, hasítsa ketté, s úgy, melegen, belestől kösse rá. Annakutána adjon ismét fokhagymát enni és ecetet igyák rá. Ezeknek utána a maga vizeleté­ből is igyák. Ezzel az orvossággal addig él­jen, míg a mirigyek huszonnégy órája el nem múlik, azután nem használ. A fekete tyúk csak másfél, vagy két óráig maradjon rajta.” A fekete tyúknak a pestises beteget meg­váltó ereje babonának tűnik. Alapja az a különös hit volt, hogyha a betegséget más élőlényre átviszik, elmúlik és a beteg meg­gyógyul. Transzplantálásnak nevezték a kö­zépkorban. Ebből a tévhitből rettenetes dol­gok támadtak, hiszen a szifiliszesek szüzek­kel való nemi érintkezéstől várták szörnyű betegségük elmúlását. Sokszor csak élette­len tárgyat, követ érintett a beteg gennyes sebéhez, aztán eldobta. Azt hitték, ha valaki ezt a követ felveszi, megkapja a betegséget, s ettől a másik meggyógyul. Később már csak feljegyezték és kitették nyilvános helyre a betegség leírását. Abban a re­ményben, hogy, aki elolvassa, megkapja a betegséget. Maxwell 1679-ben megjelent „Medicina Magnetica” című munkájában azt írta, hogy az állat (mármint a fekete tyúk) az életerőt veszélyeztető rossz tulaj­donságot magába szívja, és az „életerő” fel­szabadul, az állat pedig legyengül, elpusz­tul. Miért pusztított III. Károly hadseregei­ben, majd az egész Kárpát-medencében a pestis 1738—39-ben? Mert valaki, vagy va­lakik, valahonnan behurcolták az ország­ba. A társas együttlétből, összeszokottságból származó otthonossági érzésünk: erő. Külö­nösen az a katona-közösségekben. Baj­tár­sai életmegnyilvánulásait szemlélve önma­gára ismer az egyén. Így van ez a jósors­ban. De gyarló az emberi test, a hatalmas természettel szemben. Az erdőkben, mezőkön, s szellős sátrak alatt táborozó katonák a deres, fagyos őszi éjszakákon úgy bújtak össze, egymást me­lengetve, mint a nyájban tartott állatok. Egymás kulacsából itták a bort, közösen főztek, ettek. Vizet a forrásokból merítet­tek, vizet köptek a markukba és néhány­szor végigdörzsölték az arcukat — ez volt a mosdás. De hogyan győztek volna a hegy­ből csörgedező kis erecskék egy többezres katonatábort ivóvízzel ellátni. Ittak hát a szennyes, állott, mocsaras vizekből is. Hű­vös éjszakákon napokig nem került le a harcosokról a ruha. A kemény posztó haj­tásaiba, meg a juhbőr-mellényekbe befész­kelt a minden betegség fő terjesztője, a ruhatetű. S a betegség újabb és újabb alak­ban támadott. Ha egy ápoló pénzt kapott valamelyik betegtől, (nagy becse volt a ke­rek fémdarabnak) és a valódiságát, ezüst­­tartalmát megpróbálva, a foga közé harapta a tallért, órák múlva megdagadtak az áll­kapocs­ mirigyei és másnapra meghalt. Ha mezítláb járkált a pihenőben lévő katona a sáros-vizes földön a pestises sátor körül? Először a bokája fájdult meg, aztán meg­fájdult a lágyéka, és megintcsak jött a ha­lál. Amelyik katonai egységben felütötte a fejét a betegség, ott szaknyelven szólva, a harci érték a nullára süllyedt. A közvetlen, s alattomos halálveszély (ez nem olyan, mint a háborúzás, hiszen tusa közben cse­lekszik, buzog az egyén) hatása alatt meg­bomlott a közösség egyensúlya. Elvesztették jó ízüket az ételek, s a szellemi mozgékony­ságot és összpontosítást kívánó társas erő­próbák, amelyek elviselhetővé tették a ka­tonáskodást, nem kellettek most már. Az emberek, ha csak tehették, kerülték egy­mást. Belgrádban, miután a Bánátból vissza­vonuló csapatok behurcolták a pestist, hét hónapig dühöngött a járvány. A szűkös szállásokon összezsúfolt katonaság ki volt szolgáltatva a szörnyű betegségnek. A pes­tissel fertőzött alakulatok közül számosat feloszlattak és a katonákat a szélnek eresz­tették. (Folytatása következik) *foJ€f?nuj Jlat/pozA/ Z P reténimn f­­ran­cin Setyenbergen . II. Rákóczi Ferenc szerencsétlen sorsú fia, Rákóczi József. Csernavodában halt meg 21

Next