Képes Újság, 1971. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1971-08-14 / 33. szám
A ZENGŐ ÉS A MÁRÉ VÖLGYE Nemzeti parkot akarnak kialakítani a következő évek során a Keleti Brecsekben. A tervezett természetvédelmi körzet magába foglalná m a Zengő vadrózsa-lelőhelyét, a püspökszentlászlói arborétumot, a helyreállított Máré várat és a Pécsvárad környékén elterülő szelídgesztenyést, valamint a völgyekben megbúvó — népművészeti szempontból értékes — mecseki falucskákat is. (Újsághír) Az érzelmeket őrzi, rejtegeti a lélek. Drágák, mert túl vannak a szavakon. A hazáról különösképpen nem szabad hígan, édeskésen lirizálni. De szárazon, szürkén sem lehet szólni. Anélkül, hogy beszéltünk volna róla, már Bonyhádon belénk fészkelődött ez az érzés, hiszen a Percel kúria parkjából már látni a Zengőt. Innen, Bonyhádról indultunk neki a Mecseknek. Be, a nyugodt hegyek közé, a hűvös csöndbe, ahol a halmok és a sziklák változatos csoportokban dőlnek egymásra. Ahol erdőszámra lehetett valamikor a szelídgesztenyefát látni, s ennek a sokáig élő hasznos fának kínálják magukat ma is a szélvédte lejtők. Vékény, Szászvár, Mágocs, Magyaregregy, Kozár, Hosszúhetény... Néhány szép nagyközség és sok apró falu. * Itt, a keleti részen igazi hegyek is vannak. Legmagasabb a 682 méteres Zengő. Ha az ember felkapaszkodik a csúcsra, egy óriási, természet festette képet lát, s megérti, miért jöttek, s maradtak itt annak idején a kelták, hunok, gótok, rómaiak, vandálok, longobárdok, avarok, frankok, s végül mi, magyarok. Várak, kolostor-romok a magyar középkorból. A pécsváradi kolostort még I. István alapította. Itt raboskodott a gyermekkorában megvakított Árpádházi Béla, aki Vak Béla néven tíz évig, 1131 és 1141 között, királya volt a középkori országnak, s akiben átmenetileg megújult a már halódó uralkodóház. Magyaregregy mellett, a Máré patak völgye fölötti hegyen hallgat Máré lovag egykori vára. Pontosan senki sem tudja, ki volt ez a Máré. De mese, legenda annál több van róla. A zengővárkonyi református parókián remetéskedett a baranyai néppusztulás, az egyke egyik első megkiáltója, a pesti egyetemnek az 1919-es forradalmi szerepe miatt elűzött művészettörténész professzora, a század egyik nagy gondolkodója, Fülep Lajos. Forrás, forrás mellett: két, néha takarosra duzzadó folyó gyűjti őket össze. Egyikből lesz jóval odébb a Karasica, a másik az Okor-Feketevíz. Apró falvakkal teleszórva a táj. Vékony hatvanöt házból áll. Van egy bolt és egy takaros tornyot formáló harangláb. Ilyesformák az apró faluk. Valamikor erdei munkából, kőfejtésből éltek errefelé a földtelen szegények. A „pógárok” szarvasmarhát tenyésztettek. Jómódúak voltak. S ma? Beszéltem idős emberekkel, egykori polgárgazdákkal, akikben felidéződött a múlt, az egyhangú napok távoli emléke. A határban szétszórt földdarabok iránt érzett ragaszkodásukat belátássá hűti az idő. Az emelkedés reménye nélkül nincs értelmes élet. Bevallva és bevallatlanul, de ez a mai fiatalabbak hitvallása. Pécsre járnak és a szászvári, komlói bányákba. A legifjabbak közül sokat végleg elvitt innen a messzeség. Csak búcsúra és családi ünnepekre járnak haza. Mert hazajönnek. Aki itt született, annak haláláig ezek a zöld hegyek, szelíd völgyek jelentik a szőkébb hazát. Úgy, ahogyan Illyés Gyula írta: „Fogadj be úgy, ha még jóra konok / ifjú erőmmel jobbat akarok. / Érezzem: mozdul óriás tagod: / anyag, de véled lélek is vagyok...” Ha az ember Pécsváradról fölnéz a Zengőre, azt a halk megindultságot érzi, amelyet prózai szavakkal nem lehet kifejezni. Az érzelmek drágák, mert túl vannak a szavakon... N. P. , Pécsvárad, mögötte a Zengő Megérkezett a friss kenyér A vékényi harangláb