Képes Újság, 1971. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1971-12-18 / 51. szám

NÉMETH GÉZA LELEPLEZÉS A KÉPERNYŐN A többiek azonban csak nevettek raj­tuk, s még egy kupica barackot hajtot­tak fel, hogy nagyobb legyen a merszük az elinduláshoz. Hiába, a kirándulás is egy fajtája a szenvedélynek! Dendi és Horog az egyik ablakmélye­désben cigarettázott, s az utóbbinak szinte szikrát hányt a szeme. — Na én már unom a banánt, kispaj­tás! — dühöngött. — Ez a sellőcske, úgy látszik, anyacsászárnőnek képzeli magát, aki megvárako­ztatja az alattvalóit! Csak­hogy akkor eltájolta magát a kicsike ... Minket ugyan nőn fog palira venni. Ha három percen belül nem jön, olaj — nél­küle! — Ne arénázz már, öregem — kérlelte Dendi a társát. — Lassan mindenki min­ket néz... Ha már egyszer az én ked­vemért jött velünk Zizi, hird ki te is va­lahogyan hármasban ezt az egy napot a kedvemért... Olyan még különben se for­dult elő a világtörténelemben, hogy egy nő időre elkészült volna. — Nem szépségkirálynő választásra kell készülnie — mondta Horog még mindig ingerülten. — Ha kimegyünk ebben az időben, úgyis ronggyá ázunk mind a hár­man percek alatt. Dendi halkan kuncogott: — Akkor meg miért megyünk most kó­szálni? Horog arca még keményebb lett. — Azért, mert elhatároztuk! — pattogta. — Volt időd megtanulni, hogy ha én va­lamit a fejembe veszek, akkor nincs to­vább kecmec! Azt még csak megértem, ha a lányt véded, de hogy közben en­gem gyávának tartasz, az már egy ki­csit sok. Jegyezd meg, hogy nálam nincs félelem senki és semmi előtt! Világos? S ha a következő pillanatban sündisz­nók zuhognának is az égből eső helyett, én akkor is nekivágnék a hegyeknek! A fiú talán tovább is folytatta volna méltatlankodását, ha meg nem jelenik nagy sietve Zizi. A lány a sötét tekintetekből azonnal kivette, hogy — enyhén szólva — neheztelnek késlekedéséért. Totózhattok, fiúk, mit kerestem ilyen so­káig ..., — próbálta tréfára fogni a dol­got, de minden hatás nélkül. Sőt, éppen Dendi förmedt rá először: — Hagyd ezt a szöveget. Nem elég, hogy lassan gyökeret eresztünk itt miattad! Tel­jesen igaza volt az előbb... Horog epésen vágott közbe: — Engem csak hagyjatok ki ebből a je­lenetből, én kizárólag a kitépett hajszá­lakat vagyok hajlandó utólag összesöprö­­getni... Addig inkább húzok egyet a sön­­tésben. Később te is jössz, Dendi? — Nem, én már nem iszom többet. — Az a jó, így legalább a te részed is nekem marad. Azzal a fiú az italpult felé ballagott, amitől meg Zizi gurult méregbe. — Halottál már ilyet? — nézett Den­­dire. — Az előbb majd megölt a tekin­tetével, hogy késtem egy kicsit, most meg visszamegy piálni! Ha ez nem flugos, ak­kor én egy jámbor zárdafőnöknő vagyok. — Ne is haragudj, de itt most igazán neked van még a legkevesebb beszélni valód. Horogra biztos nem kell majd any­­nyit várni, mint terád az előbb. Zizi­ben elszaladt a türelem cérnája, alig tudta mérsékelni hangját: — Még hogy nem kell várni? Hiszen tegnap dél óta, az elindulástól kezdve egye­bet se teszek, mint rátok várok! Ha tu­dom, hogy ebből ilyen buli sikeredik, nem is indulok el veletek. Az éjszakának több mint a felét ti szövegeltétek át arról az uncsi fejtörőről, s én ott virrasztottam veletek, most meg szívóskodtak, hogy el­aludtam egy kicsit. — Hát nem épp azért jöttünk ide, hogy Horoggal még egyszer mindent átvegyünk, ami csak előfordulhat vele majd a ka­mera előtt adás közben? Téged csak én kértelek meg, hogy gyere velünk, gon­doltam, így valami kellemes is lesz a kirándulásunkon... Arról pedig nem te­hetek, ha Horognak néha többször is meg kell magyarázni a dolgokat. Zizi nyelve továbbra is kegyetlenül per­gett: — Mond csak nyugodtan, hogy egy gyó­gy­ós! Nem szégyen az, csak kellemetlen. Bár ő amilyen oltári galerifönöknek tart­ja magát, számára ez mégiscsak több,, mint kellemetlen. De egyszer még nagyon be­­letenyerelhet a fiú; az ilyen okoskodást nem bírja sokáig a gyomrom. Már csak akkor vették észre, hogy Ho­rog visszatért a söntéstől, amikor hirtelen kettejük közé állt. — Mi az, fiókáim, van valami hézag? — szólalt meg váratlanul, s látva két tár­sa megrökönyödését, harsány nevetésre fa­kadt: — Azért nem kell ennyire begyul­ladni, nem bánt a bácsi; szerencsétekre most már kegyes hangulatban vagyok. Nektek azért mindenesetre azt ajánlom, hogy a nagy lihegést tartogassátok inkább a meredek hegyoldalra! — Horog gyorsan felkapta a szatyrát és játékosan vezénylő pózba állt. — Most pedig: irány a hegy ködbe vesző csúcsa, előre! Ahogy kiléptek a turistaszálló kapuján, mintha egy láthatatlan kéz rántotta volna össze őket, egyszerre húzták be fázósan a nyakukat. Az eső bizony változatlan hevességgel locsogott és hatalmas tócsák bőröződtek a meg-meglóduló szélben min­denfelé az épület körül. Ahol pedig a he­gyi út kezdődött, ott meg éppenséggel egész kis tavacska gyűlt össze a többfelől is ide­­csurgó vizekből, amelyen csak azoknak a köveknek a segítségével lehetett átlábalni, amelyeket a korábban induló kirándulók raktak oda. Az út során azonban — amely néhol bokáig ért — csak át kellett evic­­kélniük. Az igazat megvallva, a legszívesebben már az első lépések után visszafordultak volna. Csakhogy egyik sem akarta első­ként javasolni a „meghátrálást” — Zizi nem tudta, mennyire neheztel még reá Horog, Dendi nem akart gyávának tűnni, Horog pedig a „rettenthetetlen” főnök volt — és így végül is — keresztülcuppogva a sáron és végigugrálva a köveken — mégiscsak nekiindultak a legközelebbi hegyoldalon felfelé kígyózó ösvénynek. Később azért mégis felengedett hervadt hangulatuk, bár nem mintha az eső va­lamit is csökkent volna. Csak hát őket nagyon ritkán hagyta el a jókedv huza­mosabb időre. A nedves kavicsok kisik­lottak a talpuk alól — tántorogva kacag­tak rajta... Az agyonázott növényzet fa­nyar szagokat árasztott. Amikor jó óra múlva végre elállt az eső, már a zseb­rádió is előkerült a szatyorból, s úgy böm­­böltették, hogy csak úgy zengett tőle a környék. A végén még táncra is perdül­tek, legalábbis az egyik lejtőn ugrándozva, mókázva futottak egy darabig. Aztán újabb sziklás rész következett, s nem sokkal később kitűnő pihenőhelyre bukkantak. Óriási sziklatömb magasodott előttük, melynek alsó felében tágas üre­get fedeztek fel, ahová kényelmesen be­fértek mind a hárman. Itt még a fű is csaknem teljesen száraz volt, s így nyu­godtan leheveredhettek reá. Később enni kezdtek, mindegyikük szaty­rában akadt néhány szendvics, a Horo­géban persze ital is. Zizi és Dendi csak egy-egy kortyot ivott, a „főnök” azonban jót húzott a konyakból, amit aztán több­ször is megismételt. Amikor megszólalt, érezni is lehetett a nyelve forgásából, hogy már „nyomás” alatt van: — Azért tudod te, hapsikám, hogy elég cikis lesz végignyomni a sódert ott a ka­mera előtt? Na, nem maga a duma, szö­vegelek én nekik jövő ilyenkorig, ha kell, azt garantálom. Csakhogy olyasmit is kér­dezhet a riporter, ami a számunkra talán nem a legkellemesebb és a végén még saját dugámba dőlök... Mi erről a nagy­becsű véleményed, kispajtás? Mert, hogy keresztkérdés is van a világon. Igaz, a tag még csak nem is sejti majd, hogy az keresztkérdés, de attól én még szépen csőbe sétálhatok... — Nem értem, mit problémázol már me­gint! — csattant fel bosszúsan Dendi. — Hát nem azért beszéltünk meg mindent az utóbbi naptárban a legapróbb részle­tekig, hogy az adáskor ne jöhess majd zavarba? — Ühüm. Csakhogy, ahogy mi végig­gondoljuk a dolgot, az is más, meg ahogy a rendőrség végigszőrözi, az is más... (Folytatása következik.) 9 Kirándulás hármasban...

Next