Képes Újság, 1977. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1977-04-16 / 16. szám

Abban a korban volt, amiben a tükör is kezd pajtási tárgyból ellenséggé hi-­x il­degülni. Idegent tolait a belenéző­ből, nem a megszokott visszképet adja: az arc puha, a homlok bőre ráncot vet, a szem alá szilva duzzad. Borával még nem gúnyolódott a tükör, éppen csak viccelt, álla alá pici tokát buggyantva, s ő nem is tudta szavak hálójába fogni, miért pillant kevesebb várakozással az üvegbe. Na­rancssárga port havazott összecsippentett ujjai közül a krémtől csillogó arcára, majd ceruzával lágy, fekete ívet rajzolt a szem­öldökére. Pillantása áramkört zárt az új­ságból rásandítóéval. Megrándult benne valami a gyomra táján. — Készülsz? — A férje nyomatékot is adott a kunkorodva nyíló kérdőmondat­nak. — Az elnökasszony gyűlésbe készül? Kezdődik! Bora belecibálta magát barna kiskosz­tümjébe, melyet a jelentéktelen virágmin­tákért kedvelt. Ilyen virág nincs is a ter­mészetben, ezt az emberi képzelet terem­tette. Fényesbarna hajából csigaházforma kontyot csavart volna, de az ujjai enge­­detlenkedtek. Ajkai közé fogta a csatokat, így a szó alig talált ki a fogai közül; a sistergő s-ek sz hangokká fulladtak. — ’st tudtál a gyűlésről! Készülj, ne mi legyünk az ostor sudara. — Eleget hallgatom én idehaza az el­nökasszonyt! — és úgy tett, mintha újra belemerülne a betűtengerbe. Fénytelenné párásodott a tükör, ahogy ajtónyitódáskor szokott, ha a meleg szo­bába kintről fagyos levegő tör. Bora hagy­ta, hadd zuhogjon a haja a vállára —­ nincs kedve most figurázni ezzel —, két­­oldalra fésülte a kefével. Elvadult tőle az ura, amióta .. . „Elnök naccsága lettél! Tu­dod, miért tukmáltak a falura a járásiak, amikor az öreg Juhász kihalt a tanácsel­nökségből?! Hogy javítsd a statisztikát: női vezető is van a járásban, az üres rub­rikát be lehet tölteni! Tudtad?” Bora tud­ta. Nem ő választotta a feladatot, hanem a feladat kereste meg őt! Akárhogy is tör­tént, meg akar felelni a vállalásnak! — Drás! — próbált a régi hanghoz visz­­szaigazodni. — Nem késhetek el. András meg mint a lesen kushadó va­dász, amikor az őz gyanútlanul feltűnik a nyiladékban: — Ha a trágyahordó kacenárgomban lejthetek a naccsasszonnyal, akkor me­gyek ... A levél zöld szerelőruhája volt rajta, eb­ben dolgozik a téesz­műhelyben. — Vagy szégyelli az urát, elnöknő?! Ja, babám, nem irodistához mentél, csak sze­relőhöz! ... Melyik nőcsábász nadrágkop­­tatóval cserélsz le?­nnen — ha Bora tromfol — már csak két-három mondat választja el őket a pofon cserdülésétől. „Az asszonynak a nyelve, a férfinak a keze fegyver!” Al­jas emberrel cimborálhat András, ha ilyen alacsonyan szálló igéket tanul tőle! Fur­csa, de az óráért remegett belül: a pofo­zó is megalázott, nemcsak az, akire az ütések zuhognak. Nem, nem sírhat, dagadt szemmel nem állhat az emberek elé. A ma esti gyűlés a vizsgája lesz. Tett-vett, hogy hallgatását ne konoksággal magyarázza a másik. A csönd is felingerelheti a köte­kedő kedvűt. Ez a pofonos András ugyanaz az ember volna, akit ő tizenhét éves közgazdaságis­taként meg akart álmodni András éjszaká­­ján? Akiért az akkor még élő hiedelmet engedte elhatalmasodni magában, agya zegzugaiba szorítva vissza a százalékszá­mítások, értékráták és relációk bizonyos­ságot jelentő józanságát. Böjtölt, csak a megengedett három szem búzát, három csöpp vizet nyelte aznap. Szilvásgombócba férfinévvel írt cédulát főzött, s lángoló arccal figyelte a lánypajtások között, ki­nek a gombócát veti föl elsőül a víz. Mert azt viszik először... A feje alá fér­fikabátot gyűrt, ez volt ennek a sora. Meg is álmodta Andrást, mert nagyon akarta. A történelemkönyvében piros keretbe fog­lalta a fiatal szerető királydruszait, de még az „andráskereszt” szó is kedvessé vált előtte. Megpörgette a nevet az égtá­jak felé: Andrej, Andrzej, Ondrej, And­reas. Szédibaba volt azokban a hónapok­ban, ahogy Raskó tanár úr mondta. Le­érettségizett a technikumban, és még azon a nyáron férjhez ment Oláh Andráshoz. Tizennyolc éve! Akkor, a mézeshetek vé­gén, Bora téesz-könyvelőségének kezde­tén volt ilyen tűzláng-goromba a férje. „Még jó — gondolta a vért fölszakítva, de rögtön sebszárítózva is —, még jó, hogy Kisbora kollégista, s nem szenvedő tanú­ja András és az én viaskodásomnak!” Az asszony visszagyűrte a sírást. Olyan el­szántságra lesz szüksége ma is, mint azon a zárszámadási közgyűlésen, mely után a felszólalásához Raskó járási hivatalvezető gratulált: „Khm ... sok jót hallottam ma­gáról, fiam. Ha a falu is úgy akarja, ma­ga lesz a szegény Juhász elvtárs utóda”. A sóbálvány elevenebb, mint ő volt akkor. Raskó tanár úr — neki örökre megmarad tanár úrnak — még visszafordult menté­ben: „Csak aztán semmi szédibabázás!”. — Andriskám, utoljára kérlek... — Bo­ra ércet próbált keményíteni hangjába. — Készülj! A résnyire nyitott szekrényajtó mögött várta a választ. Levendulaillatú fehérne­műrétegek alól borítékot markolt ki. And­rás hangja lecsapott rá, mint a kalapács. — Mégis elviszed a pénzt?! — Én nem tehetek mást... — Vissza se gyere! Aki tanácsot adott, majd ad kalácsot is!... Doktor Szent­­mártoni. A vébé­titkár nevének említésével az ura mintha szőnyeget akart volna teríteni az ő válasza elé, szó szót kövessen, hogy legyen majd „oka” a pofonra. „Hiába pro­vokálod a választ — gondolta Bora —, vállald egyedül a pofonodat, nem segítek neked magyarázatot gyártani hozzá! Majd éppen Szentmártoniért huzakodok veled, ’sz máig sem tudom, nem akart-e ő el­nök lenni. Mint a vállfa, jól áll rajta a ruha. De egyébként. . . !” — Haza ne gyere, mert kettéhasítalak a balaskával! — érte utol András gyűlölet­tel telített hangja. Itől megtorpant, a lába alól ki akart szaladni a járda. Ennyire jutott az ura? Bora hirtelen meztelennek érezte magát, egész testében reszketett. Ha visszafordul — ez a bizonyosság maga —, hármójuk békéjét fonja meg újra. Csakhogy négyszáz több mint három! Ez is axiómakemény igazság. Jobbágy Bora, te négyszáz emberért tettél elhamarko­dott esküt. Csak legalább ezt a vízmű­ügyet ne hagyatta volna félbe öreg Ju­hásszal a halál. Persze, ha nem ezt , ak­kor mást. Korában nem értek gondola­tokká ezek, mégis benne voltak, mint sej­tek építették a közérzetét. Vitte a lába, már nem didergett betegesen. Enyhe idő volt, hullatta fogát a tél. A művelődési otthon ajtajának nyitá­sakor sárgás pára pöffent ki min­den alkalommal. Méhkaptár-olta­­lom: Borát bebugyolálta a zöngicsélés. — Jó estét, kedves mindnyájuknak! — Neked is, Bora... Kezét csókolom, elvtársnő!... Isten hozott, lányom! A zsümatölés megszűnt. Mint átlátszó vízben, lépkedett a csendben. Az asztalnál már csak az ő széke volt üres. A bal ol­dalon ülő dr. Szentmártoni rögtön ug­rott, hogy az asszony kurta bundáját le­segítse, a másik ülésen gubbasztó szomo­rú arcú emberke viszont csak a kezét nyújtotta. Bora tudta Balás gépgyári igaz­gatóról, hogy gyomorbajos. — Kezdjünk is hozzá, elvtársnő! Bora, zavarában, megkoccantotta a vi­zeskancsót, mintha csendet kérne. De hi­szen csend van! Ettől zavara még vérpi­­rosabban szökött az arcába. Párás szeme megkétszerezte az elmosódó alakokat. Kö­högéssel fel kell törnie torkában a jeget, hogy meg tudjon szólalni. — Kedves földijeim! — Sok töprengés után döntött a „földijeim” megszólítás mellett: ebben benne van a párttitkár is, a plébános is. — Nem húzom az időt. Ménesi kördoktor bácsi egyszer azt mond­ta, a vizünk a mi büntetésünk. Igaza van, a betegséget isszuk magunkba. Azért jöt­tünk gyűlésbe, hogy ráhatározzuk magun­kat a vízműtársulásra... Egy futamodásra a lényegig jutott. A csend megolvadt, sustorogva forrni kez­dett. Bora megemelte a hangját. — Kimondtam, ami rám hárult. Kimon­dom ezt is: ahhoz, hogy valóban ivóvi­zünk legyen, pénz kell! Ki kell nyitnunk a bugyellárist! A sustorgás mormogássá vastagodott, majd a nem hangosságával, hanem a ma­gasságával ráült egy hang a többire. Bib­­liás Plávics! — Átkozott, aki félrevezeti a vakot az úton, lányom — énekelte. — Nem én mondom, az írás mondja. Hová akarsz terelni bennünket? A pénztelenségbe? ... Alig álltunk lábra, ’sz csak nemrég óta van kitartásunk, bizodalmunk. Nem va­gyunk mink városiak, hogy csapról igyunk! Nem helyeselték — senki sem szerette Bibliás Plávicsot —, de a rhormogás még­is mintha az ő igazát hizlalta volna. — Nem ismerem az idézeteit, Plávics bácsi — mondta Bora visszafogva magát. — De az biztos, hogy magára aztán igazán csak a rosszindulat foghatja a vakságot. Mindig ott a szeme a tilosban! !­E­ LESKÓ LÁSZLÓ: Mert fejjé tettek temn !

Next