Képes Újság, 1977. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1977-04-16 / 16. szám
Abban a korban volt, amiben a tükör is kezd pajtási tárgyból ellenséggé hi-x ildegülni. Idegent tolait a belenézőből, nem a megszokott visszképet adja: az arc puha, a homlok bőre ráncot vet, a szem alá szilva duzzad. Borával még nem gúnyolódott a tükör, éppen csak viccelt, álla alá pici tokát buggyantva, s ő nem is tudta szavak hálójába fogni, miért pillant kevesebb várakozással az üvegbe. Narancssárga port havazott összecsippentett ujjai közül a krémtől csillogó arcára, majd ceruzával lágy, fekete ívet rajzolt a szemöldökére. Pillantása áramkört zárt az újságból rásandítóéval. Megrándult benne valami a gyomra táján. — Készülsz? — A férje nyomatékot is adott a kunkorodva nyíló kérdőmondatnak. — Az elnökasszony gyűlésbe készül? Kezdődik! Bora belecibálta magát barna kiskosztümjébe, melyet a jelentéktelen virágmintákért kedvelt. Ilyen virág nincs is a természetben, ezt az emberi képzelet teremtette. Fényesbarna hajából csigaházforma kontyot csavart volna, de az ujjai engedetlenkedtek. Ajkai közé fogta a csatokat, így a szó alig talált ki a fogai közül; a sistergő s-ek sz hangokká fulladtak. — ’st tudtál a gyűlésről! Készülj, ne mi legyünk az ostor sudara. — Eleget hallgatom én idehaza az elnökasszonyt! — és úgy tett, mintha újra belemerülne a betűtengerbe. Fénytelenné párásodott a tükör, ahogy ajtónyitódáskor szokott, ha a meleg szobába kintről fagyos levegő tör. Bora hagyta, hadd zuhogjon a haja a vállára — nincs kedve most figurázni ezzel —, kétoldalra fésülte a kefével. Elvadult tőle az ura, amióta .. . „Elnök naccsága lettél! Tudod, miért tukmáltak a falura a járásiak, amikor az öreg Juhász kihalt a tanácselnökségből?! Hogy javítsd a statisztikát: női vezető is van a járásban, az üres rubrikát be lehet tölteni! Tudtad?” Bora tudta. Nem ő választotta a feladatot, hanem a feladat kereste meg őt! Akárhogy is történt, meg akar felelni a vállalásnak! — Drás! — próbált a régi hanghoz viszszaigazodni. — Nem késhetek el. András meg mint a lesen kushadó vadász, amikor az őz gyanútlanul feltűnik a nyiladékban: — Ha a trágyahordó kacenárgomban lejthetek a naccsasszonnyal, akkor megyek ... A levél zöld szerelőruhája volt rajta, ebben dolgozik a téeszműhelyben. — Vagy szégyelli az urát, elnöknő?! Ja, babám, nem irodistához mentél, csak szerelőhöz! ... Melyik nőcsábász nadrágkoptatóval cserélsz le?nnen — ha Bora tromfol — már csak két-három mondat választja el őket a pofon cserdülésétől. „Az asszonynak a nyelve, a férfinak a keze fegyver!” Aljas emberrel cimborálhat András, ha ilyen alacsonyan szálló igéket tanul tőle! Furcsa, de az óráért remegett belül: a pofozó is megalázott, nemcsak az, akire az ütések zuhognak. Nem, nem sírhat, dagadt szemmel nem állhat az emberek elé. A ma esti gyűlés a vizsgája lesz. Tett-vett, hogy hallgatását ne konoksággal magyarázza a másik. A csönd is felingerelheti a kötekedő kedvűt. Ez a pofonos András ugyanaz az ember volna, akit ő tizenhét éves közgazdaságistaként meg akart álmodni András éjszakáján? Akiért az akkor még élő hiedelmet engedte elhatalmasodni magában, agya zegzugaiba szorítva vissza a százalékszámítások, értékráták és relációk bizonyosságot jelentő józanságát. Böjtölt, csak a megengedett három szem búzát, három csöpp vizet nyelte aznap. Szilvásgombócba férfinévvel írt cédulát főzött, s lángoló arccal figyelte a lánypajtások között, kinek a gombócát veti föl elsőül a víz. Mert azt viszik először... A feje alá férfikabátot gyűrt, ez volt ennek a sora. Meg is álmodta Andrást, mert nagyon akarta. A történelemkönyvében piros keretbe foglalta a fiatal szerető királydruszait, de még az „andráskereszt” szó is kedvessé vált előtte. Megpörgette a nevet az égtájak felé: Andrej, Andrzej, Ondrej, Andreas. Szédibaba volt azokban a hónapokban, ahogy Raskó tanár úr mondta. Leérettségizett a technikumban, és még azon a nyáron férjhez ment Oláh Andráshoz. Tizennyolc éve! Akkor, a mézeshetek végén, Bora téesz-könyvelőségének kezdetén volt ilyen tűzláng-goromba a férje. „Még jó — gondolta a vért fölszakítva, de rögtön sebszárítózva is —, még jó, hogy Kisbora kollégista, s nem szenvedő tanúja András és az én viaskodásomnak!” Az asszony visszagyűrte a sírást. Olyan elszántságra lesz szüksége ma is, mint azon a zárszámadási közgyűlésen, mely után a felszólalásához Raskó járási hivatalvezető gratulált: „Khm ... sok jót hallottam magáról, fiam. Ha a falu is úgy akarja, maga lesz a szegény Juhász elvtárs utóda”. A sóbálvány elevenebb, mint ő volt akkor. Raskó tanár úr — neki örökre megmarad tanár úrnak — még visszafordult mentében: „Csak aztán semmi szédibabázás!”. — Andriskám, utoljára kérlek... — Bora ércet próbált keményíteni hangjába. — Készülj! A résnyire nyitott szekrényajtó mögött várta a választ. Levendulaillatú fehérneműrétegek alól borítékot markolt ki. András hangja lecsapott rá, mint a kalapács. — Mégis elviszed a pénzt?! — Én nem tehetek mást... — Vissza se gyere! Aki tanácsot adott, majd ad kalácsot is!... Doktor Szentmártoni. A vébétitkár nevének említésével az ura mintha szőnyeget akart volna teríteni az ő válasza elé, szó szót kövessen, hogy legyen majd „oka” a pofonra. „Hiába provokálod a választ — gondolta Bora —, vállald egyedül a pofonodat, nem segítek neked magyarázatot gyártani hozzá! Majd éppen Szentmártoniért huzakodok veled, ’sz máig sem tudom, nem akart-e ő elnök lenni. Mint a vállfa, jól áll rajta a ruha. De egyébként. . . !” — Haza ne gyere, mert kettéhasítalak a balaskával! — érte utol András gyűlölettel telített hangja. Itől megtorpant, a lába alól ki akart szaladni a járda. Ennyire jutott az ura? Bora hirtelen meztelennek érezte magát, egész testében reszketett. Ha visszafordul — ez a bizonyosság maga —, hármójuk békéjét fonja meg újra. Csakhogy négyszáz több mint három! Ez is axiómakemény igazság. Jobbágy Bora, te négyszáz emberért tettél elhamarkodott esküt. Csak legalább ezt a vízműügyet ne hagyatta volna félbe öreg Juhásszal a halál. Persze, ha nem ezt , akkor mást. Korában nem értek gondolatokká ezek, mégis benne voltak, mint sejtek építették a közérzetét. Vitte a lába, már nem didergett betegesen. Enyhe idő volt, hullatta fogát a tél. A művelődési otthon ajtajának nyitásakor sárgás pára pöffent ki minden alkalommal. Méhkaptár-oltalom: Borát bebugyolálta a zöngicsélés. — Jó estét, kedves mindnyájuknak! — Neked is, Bora... Kezét csókolom, elvtársnő!... Isten hozott, lányom! A zsümatölés megszűnt. Mint átlátszó vízben, lépkedett a csendben. Az asztalnál már csak az ő széke volt üres. A bal oldalon ülő dr. Szentmártoni rögtön ugrott, hogy az asszony kurta bundáját lesegítse, a másik ülésen gubbasztó szomorú arcú emberke viszont csak a kezét nyújtotta. Bora tudta Balás gépgyári igazgatóról, hogy gyomorbajos. — Kezdjünk is hozzá, elvtársnő! Bora, zavarában, megkoccantotta a vizeskancsót, mintha csendet kérne. De hiszen csend van! Ettől zavara még vérpirosabban szökött az arcába. Párás szeme megkétszerezte az elmosódó alakokat. Köhögéssel fel kell törnie torkában a jeget, hogy meg tudjon szólalni. — Kedves földijeim! — Sok töprengés után döntött a „földijeim” megszólítás mellett: ebben benne van a párttitkár is, a plébános is. — Nem húzom az időt. Ménesi kördoktor bácsi egyszer azt mondta, a vizünk a mi büntetésünk. Igaza van, a betegséget isszuk magunkba. Azért jöttünk gyűlésbe, hogy ráhatározzuk magunkat a vízműtársulásra... Egy futamodásra a lényegig jutott. A csend megolvadt, sustorogva forrni kezdett. Bora megemelte a hangját. — Kimondtam, ami rám hárult. Kimondom ezt is: ahhoz, hogy valóban ivóvizünk legyen, pénz kell! Ki kell nyitnunk a bugyellárist! A sustorgás mormogássá vastagodott, majd a nem hangosságával, hanem a magasságával ráült egy hang a többire. Bibliás Plávics! — Átkozott, aki félrevezeti a vakot az úton, lányom — énekelte. — Nem én mondom, az írás mondja. Hová akarsz terelni bennünket? A pénztelenségbe? ... Alig álltunk lábra, ’sz csak nemrég óta van kitartásunk, bizodalmunk. Nem vagyunk mink városiak, hogy csapról igyunk! Nem helyeselték — senki sem szerette Bibliás Plávicsot —, de a rhormogás mégis mintha az ő igazát hizlalta volna. — Nem ismerem az idézeteit, Plávics bácsi — mondta Bora visszafogva magát. — De az biztos, hogy magára aztán igazán csak a rosszindulat foghatja a vakságot. Mindig ott a szeme a tilosban! !E LESKÓ LÁSZLÓ: Mert fejjé tettek temn !