Képes Újság, 1980. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-23 / 8. szám
Egy régi mesterség . Talán ma már furcsának találjuk, hogy valamikor hajdanán, de még fél évszázaddal ezelőtt is a szövés, a szőnyegkészítés igazi férfimesterség volt. Azt persze senki nem vitatja, hogy a kéziszövéshez erős fizikum, jó állóképesség szükséges, mégis ezt a munkát is átvették a nők az erősebb nemtől. Persze, kivétel azért akad, mint például a nagybaracskai Szedlacsek Dora István, aki több évtizede készít szőtteseket, és munkáival a Népművészet Mestere címet is kiérdemelte. — Hogyan is kedvelte és tanulta meg a szövést? — Nem erre a pályára készültem, szüleim pékinasnak adtak 1936-ban. Pék voltam egészen a háborúig, míg meg nem érkezett a Sas-behívó. A háború után határoztam el, hogyha másért nem, hát szórakozásnak, megtanulok szőni. Akkor még éltek ezen a környéken takácsdinasztiák, elmentem hát hozzájuk, hogy megtanuljam a mesterséget. Csakhogy nem engedtek a szövőszék közelébe, féltették tőlem tudományukat. Egy távoli rokonom megsajnált, ő mondta el a szövés minden fortélyát, de csak szóban, mert neki akkor már rég nem volt szövőszéke. A gyakorlatban aztán nekem kellett mindent kitapasztalnom. De nem vesztettem el kedvemet, és 1952-ben sikerült megszereznem az iparművész igazolványt. — Miből élt abban az időben? — Nem dolgoztam pékségben, eredeti szakmámban, hanem szőttem. Akkor még volt keletje a szőttesnek. Paraszt-stafirungokat rendeltek tőlem a környékbeli menyecskéknek. Volt abban mindenféle, ami kell egy háztartásban: félszáz csipkés pendelye, sütőabrosz, szakajtókendő, függöny, lepedő, törülköző, de még zsákot, ponyvát is kellett szőni. 1960- ban adtam ki a kezemből az utolsó stafirungot. — És mi készül ma háziszőttesből? Milyen megrendeléseket kap a népművész? ( rea 1 I n ) H11 ( Yt 1 ! rilmlányjTírfu