Képes Újság, 1980. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-05 / 27. szám
2 Vállalni és teljesíteni Tíz hónap telt el azóta, hogy a Hazafias Népfront Országos Tanácsa felhívással fordult az ország lakosságához: a XII. kongresszus és hazánk felszabadulásának 35. évfordulója tiszteletére induljon társadalmi munkamozgalom a települések fejlesztésére. A felhíváshoz az ország majdnem valamennyi települése csatlakozott. Vállalták a lakóhelyi ellátás fejlesztését, a környezetük védelmét, szépítését. Nagyon sok településen azonnal hozzá is kezdtek a vállalás végrehajtásához. Még nem állnak rendelkezésünkre az eddigi eredményeket értékelő adatok, de az országot járva azt látjuk, tapasztaljuk, hogy sok helyütt elkezdték az új óvodák, iskolák építését vagy a régiek bővítését, korszerűsítését. Új tornatermek, utak, járdák, sportpályák épülnek szerte az országban, melyeknek költségeit jelentősen csökkenti a lakosság által végzett társadalmi munka. A közterületeken a lakók parkíroznak, fásítanak, játszótereket, pihenőhelyeket létesítenek. Épül, szépül az ország az önkéntes társadalmi munka eredményeképpen is. Az elmúlt évben végzett társadalmi munka értéke megközelíti a 4,8 milliárd forintot. Feltehető, hogy a felhívás hatására kibontakozott kongresszusi és felszabadulási felajánlások az idén még a múlt évinél is nagyobb eredményt hoznak. Hiszen nincs okunk kételkedni abban, hogy akik a vállalásokat, felajánlásokat tették, teljesíteni is fogják ígéretüket. Mégis emlékeztetni szeretnénk azoknak a településeknek a lakóit, tanácsi vezetőit, népfrontbizottságait, ahol elfeledkeztek a végrehajtás megkezdéséről. A hetek, hónapok telnek, az idő múlik, és a késlekedők nem tudják határidőre elvégezni azt, amit terveztek. Mint ismeretes, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa nemzetiszínű zászlót, oklevelet adományoz a legjobb eredményt elérő településeknek. Csak azok számíthatnak e megtisztelő elismerésre, akik az értékelés idején valóban szép eredményeket tudnak felmutatni. A nyári, őszi hónapok különösen alkalmasak arra, hogy a tervezett földmunkákat, építkezéseket elvégezzük. Különösen az iskola-, óvoda-, bölcsődeépítőknek kell igyekezniük, ha az új létesítményeket át akarják adni a tanév kezdetére. A falvak, városok lakóin rendszerint nem múlik a végrehajtás. Ők mennek dolgozni, ha hívják őket, ha megszervezik, előkészítik számukra a munkahelyet, ha biztosítják a munkához a szükséges feltételeket. A helyi népfrontbizottságok, lakóbizottságok és a helyi tanácsok tagjain, vezetőin a felelősség, hogy ne feledkezzenek el ígéreteikről, kezdeményezzék, szervezzék a vállalt társadalmi munka végrehajtását, megvalósítását. Az elvégzett munka értékelését az eddig kialakult elszámolási rendszer számszerű adatai szerint a megyei és fővárosi szervek végzik. A zászlók, oklevelek odaítéléséről a Hazafias Népfront Országos Tanácsának Titkársága dönt. Az átadásra az 1981. április 4.-i ünnepségeken kerül sor. Jelenleg tehát a félidőnél tartunk. Még mindenkinek megvan a lehetősége, hogy a vállalását teljesítse. Hiszen az adott szó kötelez. A nemes versengésben pedig mindenki győztes lesz, aki szebbé, kellemesebbé teszi lakóterületét. I — Hát most árulja, vagy nem árulja azt az izét? — tűnődtem, amikor első ízben láttam Szilágyi Zoltánt egy népművészeti vásáron. Mert az, amit csinált, a legkevésbé sem hasonlított semmiféle „kereskedelmi tevékenységhez". Míg körülötte versengve kínálták portékájukat az árusok, ő csendesen állt az apró, rejtélyes tárgyacskákkal telerakott asztalánál. Csak akkor elevenedett meg, ha a színes forgatagból kiszakadva egy-egy nézelődő lehorgonyzott mellette. „Hogy mi ez? Doromb. Doromb, igen, doromb. Az egyik legősibb népi hangszer. Majdnem mindenhol ismerik a világon. Nagyon egyszerű ... a fogat ide... igen... és most az ajkakat rá... ezt a rugót pedig a mutatóujjal... nagyon jó!” Volt, aki kuncogva szedte elő a pénztárcáját, volt, aki zavartan továbbténfergett. Szilágyi Zoltán mindenki után barátságos mosollyal integetett, jövő vasárnap ismét kijön, akkor szívesen beszél még ennek az aprócska hangszernek történetéről. Hogy mennyi lehetett az aznapi bevétele - nem tudom. S úgy látszott, ő sem törődik vele. Az viszont biztos, hogy asztalától egy vásárlátogató sem távozott anélkül, hogy meg ne tanulta volna — mi is az a doromb. Vajon ő honnan tanulta meg? — Egyszer, még kisfiú koromban édesapám megkérdezte tőlem, melyik az a hangszer, amely csak ember közreműködésével szólal meg. Hiszen még a trombita is hangot ad, ha belefúj a szél, de ezt nem. Nos, akkor hallottam először a doromb nevét. Később kutatni kezdtem utána. Akkor jöttem rá, hogy Magyarországon régóta nem készítenek ilyen hangszert. Az utolsó dorombkészítőnk a század elején halt meg, összeszedtem minden könyvet, amiben a dorombról írtak, ez valamivel könnyebben ment, hiszen könyvtárban dolgozom, Kecskeméten. Aztán megcsináltam életem első dorombját. — A századeleji hagyományok szerint? — Ami a „technológiát" illeti. Régen dorombot nálunk sarlóból, kaszából, szögből csináltak. Rá kellett jönnöm, ha igazi hangszert akarok készíteni, más anyagokat kell használnom. Szilágyi Zoltán dorombjai többnyire sárga- és vörösréz ötvözetből, krómacélból készülnek. S nem „muris" furcsaságok, érdekes játékszerek — hangszerek. — Tíz éve, hogy nemcsak készítek dorombot, hanem játszom is rajta. Tagja vagyok a kecskeméti Táncos Péter együttesnek, főként Bugac és Kecskemét környéki népdalokat adunk elő. Tanítok is dorombozni, gyerekeket. Tapasztalataim szerint sokkal könnyebben tanulnak meg más fúvós hangszeren ezután. — Milyen kategóriába sorolható a doromb? — Hát ez benne a csodálatos, se nem fúvós, se nem pengetős, illetve mindkettő. Egy kicsit olyan, mintha a hangszálain játszana az ember. S aki akar, egykettőre megtanulhat dorombon játszani. Besenyőtelken, a poroszlói út mentén hatalmas játszótér. Nem olyan mutatós, mint a városi kőtengerbe zárt tenyérnyi homokozó. Itt nincs festett krokodil, félig lerombolt tuskóvár, de van több olyan játék, amelyet nem unnak meg a gyerekek, olyan helyen, amelyet semmivel nem cserélnének el. Vidámságuk arra vall: jól érzik itt magukat. A kerítéshez közel frissen lakkozott tehertaxi váza. Vezetőfülkéjében pöttöm legényke keresi magának a jó ülés helyét. Olyan igyekezettel, hogy szinte izzad bele. Görcsösen szorítja a kormány kerekét. Csapat gyerek körülötte. Húzzák, tolják egymást a platóra. — Milyen kocsi ez? — kérdezem a fiút. Gombszemének játékos rebbenése megáll egy pillanatra, kétkedőn néz rám, ugratom, vagy valóban nem tudom, milyen járművel készül utazni társaival? — Hát nem tetszik látni, hogy ez autó? Világjáró utasszállító. Mindnyájan elférünk rajta! — De vannak, akik hajókázni szeretnek — mutatok az autótól pár méterre levő „tengerjáró hajóra" kapaszkodó apróságokra. — Az csak egy cifra gumikerék — mondja szájbiggyesztve, — de ez igazi járgány! Indulás! Mindenki itt van? - kiáltja körbe birodalmát. Az erős hang nem is az autón gyülekezőknek szól, hanem azoknak, akik a fellobogózott hajót foglalják el. De ott is egyes egyedül a kapitánynak. Mert a hajó kapitánya riválisa a világjáró taxi vezetőjének. Attól a perctől kezdve, hogy először találkoztak az oviban, megismerkedésük pillanatától szerették volna egymást leteperni, és győztesként meglovagolni az alulmaradót. Ám, ez eddig nem sikerült, mert az óvónéni szeme állandóan rajtuk van, nem tűri a virtuskodást. Minden kihívásnak közös játékkal veszi elejét. — Gyerekek! Pirul a cseresznye! Megyünk a kertbe! — hívja maga köré az apróságokat. A leánykák, fiúk otthagyják az autót, a hajót, két csoportba gyűlnek. A kicsik az óvónénivel maradnak, a nagyobbak szokásukhoz híven szaladnak be a szobába, dobozokkal megrakodva térnek vissza. A majdnem százötven ovis közül még sohasem mondta egy sem: szívesebben maradna, mintsem a gyümölcsösbe menjen. Ott igazán jól érzik magukat, valóságos paradicsom számukra. Nem hallják oly gyakran: „csendesebben beszélj, ide ne ülj, oda ne szaladj!" Ott nincsenek határok ötszáz méteres körzetben, kedvükre bujkálhatnak, s az óvónéni sem türelmetlen. Jó tízholdnyi terület ez a gyümölcsös, a helyi Lenin Tsz adta a gyerekeknek, hogy igazán jól érezzék magukat, egészségesen fejlődjenek. A kiszuperált öreg járgányt is a tsz szocialista brigádjai alakították át „sétaautónak”, a rossz gumikereket „tengerjáró hajónak". Sok ötlettel, mérhetetlen szeretettel és soha nem számolt társadalmi munkával. A kertbe érve a gyerekek gyorsan bontják a dobozokat, szedik elő kincseiket. Olyan hévvel, hogy megfeledkeznek a külvilágról. Ez a kert az ő birodalmuk, ahol a sivatagi vadoroszlán nem tépi meg a besenyőtelki kisbárányt, a gólya együtt rak fészket az óriási fa tövében az afrikai struccmadárral, Kakas Tóni, meg Róka Rudi békésen csemegézik a ropogós cseresznyéből. Kép és szöveg: András Ida