Képes Újság, 1981. január-július (22. évfolyam, 1-27. szám)
1981-07-04 / 27. szám
Az egykori református gyülekezeti házat 2000-ig vásárolták meg a Mozimúzeum részére. Az emeletes épület alsó szintjén a 107 személyes klubmozi található. A „klub” megjelölés semmi különlegeset nem takar: aki tag szeretne lenni, egyszerűen megváltja az egy évre szóló tíz forintos bérletet, aztán, ha kedve tartja, megismerkedhet a filmművészet klasszikus alkotásaival. A múzeum másik része a már említett filmtörténeti kiállítás, míg a könyvtár elsősorban a filmművészet iránt elmélyültebben érdeklődőknek készült. Négyezer film rövid tartalmát, jellemző jelenetfotóit, kritikáit ismerteti az itt található dokumentum-gyűjtemény. És akkor még nem is beszéltünk a pincéről: felújításra váró felvevők, vetítőgépek és filmplakátok százai. A múzeumalapító Torma Károly elmondta: néhány évvel ezelőtt, sorra járván a Bizományi Áruházakat, szinte fillérekért jutott hozzá a kincseket érő ritkaságokhoz: az ósdi, de végül is megmentett kinotechnikai kuriózumok sokaságát szerezte be pesti kirándulásai alkalmával. A helyi moziüzemi vállalat is szívesen áldozott erre a célra. Annak ellenére itt, hogy a mozitörténeti ereklyék egész sora származik egy volt kéményseprőtől és mozizongoristától, Weiser Nándortól, aki még a hőskorszakban kezdett el filmgyűjtéssel foglalkozni: budai házában saját mozit rendezett be. Szerencsére gyakori vendég volt nála Szilágyi Attila, a Filmtudományi Intézet munkatársa, aki végül összehozta a film két szerelmesét. — Nándi bácsi lakása annyira tele volt halmozva mozigépekkel, hogy a családja szinte már be sem fért. Aztán, ahogy mélyült a barátságunk, szigorúan három hónaponként eladogatott egy-egy gépet. Az az érzésem, hogy azért vált meg imádott gyűjteményének egy részétől, mert úgy érezte, Kaposvárra jó helyre kerül. Ligeti Nagy Tamás A tablókon a látogatók végigkísérhetik a filmművészet és a kinotechnika fejlődését „Miért vagy cigány?" Fekete hajú, barna bőrű asszony áll a mikrofon előtt, szépen, okosan beszél a cigányokról. Maga is cigány. A magyarországi cigányság életéről írta diplomamunkáját. Pedagógusként dolgozik. Nehéz sorból indult, messzire jutott — a Hazafias Népfront Országos Tanácsának tagjává választották. Miért teszem szóvá? Hiszen nincs ebben semmi különös. Természetes, hogy a cigányságnak is ott vannak a választott képviselői — mint minden néprétegnek, nemzetiségnek — az országos testületekben. A szocialista közösség és a szocialista demokrácia egyforma lehetőséget ad mindenkinek Talán nem is szólnék róla, ha nem kaptam volna az elmúlt hetekben több panaszos levelet cigányoktól, akik sérelmezik, hogy a munkakollektívában — amelyben dolgoznak — hátrányos megkülönböztetésben van részük. Nem az anyagi megbecsülést hiányolják, inkább az emberi elismerést, a szíves,őszinte befogadást a munkaközösségekbe. És ezen már érdemes egy kicsit elgondolkodni. Miért van az, hogy egyes magyar emberek a cigányt, még ha jól, szorgalmasan dolgozik, akkor is lenézik? Sajnos magam is tapasztaltam üzemekben, termelőszövetkezetekben, állami gazdaságokban — a sok jó példa mellett — a cigányok lenézését. Azt is tudom — mint vidéken született ember —, hogy az egykori faluvégi cigányputrik lakói nem annyira munkával, mint inkább koldulással keresték silány kenyerüket. De már akkor is voltak a cigányok között dolgozók, teknővájók, vályogvetők. Talán többen is lettek volna, ha igényt tartott volna munkájukra a társadalom. De sajnos az akkori Magyarország vezetői nem törődtek ezzel a nemzeten kívüli vándorló néppel. Csak a felszabadulás után, a szocialista rendszer fordult feléjük nagyobb megértéssel: iskolába hívta a gyermekeiket, továbbtanulási lehetőséget és munkát kínált nekik. Persze ők nem kapkodtak azonnal az új lehetőségért. Ami érthető, mert a megszokott életmódon változtatni nem könnyű. De azóta sok minden történt. A cigánygyermekek többsége iskolába jár, a felnőttek többsége szorgalmasan dolgozik, javultak a lakásviszonyaik is. Igaz, vannak köztük ma is naplopók, csavargók, akik nem akarják alávetni magukat a társadalom törvényeinek. De nagy igazságtalanság volna elítélni miattuk a becsületes, dolgozó többséget. őszintén szólva szégyellem magamat, amikor olyan magyar emberekről hallok, akik lenézik, megalázzák, sértegetik a becsülettel, tisztességgel dolgozó, tanuló cigányokat — csak azért, mert cigányok. Ostobaság! Csak a beképzelt, magát értékénél többre tartó, buta ember nézi le a a másikat. Az emberi értelem már a világ minden részében kezd úrrá lenni az értelmetlen fajgyűlöleten. A magyar ember tulajdonságai közé sohasem tartozott a fajgyűlölő hitványság. A fasizmus is csak népünk legjellemtelenebb alakjait tudta fajgyűlöletre szítani. Ne adjunk hátteret még elszigetelten sem az ilyen társadalmi rákfenének. Igyekezzünk mindenütt időben figyelmeztetni, észretéríteni a magukról megfeledkezett, vagy ostobaságba tévedt társainkat. Nem attól ember az ember, hogy fekete vagy fehér a bőre, hanem attól, amit csinál; attól, hogy gondolkodik és értelmesen cselekszik. Tehet arról Bogdán János lakatos, hogy az erdő szélén füstös, koszos putriban kellett elkezdenie az életet? Tehet arról Kolompár Mihály kőműves, hogy az apja lótolvaj volt? Tehet arról Furkó Anna konyhai mosogatólány, hogy az édesanyja az útszéli bokorban, tizenkettedik gyermekként hozta a világra. Nem tehet! De egy valamit mindenki megtehet — bárhol jött a világra —: becsülje a másik embert, függetlenül attól, hogy milyen a bőre színe. Aki mélyebbről indult, messzebről jött és nehezebb, göröngyösebb, tövisesebb úton kellett haladni, hogy utolérjen bennünket, az nem lenézést, hanem nagyobb megbecsülést, nagyobb tiszteletet érdemel. A mi érdemünk is — az egész ország népeinek érdeme —, hogy hazánknak ez a legelmaradottabb helyzetben élő néprétege megindult a felemelkedés útján; kezd tanulni, dolgozni, emberibb módon élni. De látnunk kell, hogy az előbbrejutásukban benne van az a küzdelem és szenvedés is, amellyel a régi élettel való szakítás, és a kulturáltabb élethez vezető út együtt járt. Az életük nagy változását ők élték át. És ez sem volt könnyű. Ne nehezítsük hát a sorsukat! Ha akadnak köztük, akik nem becsülik meg a társadalomtól kapott segítséget — vagy visszaélnek vele —, azokat sújtják a mindenkire egyaránt érvényes törvényeink. De akik dolgozó és harcos társaink lettek, azoknak nyújtsunk baráti kezet. ■ v C _nan