Képes Újság, 1981. január-július (22. évfolyam, 1-27. szám)

1981-07-04 / 27. szám

Az egykori református gyüleke­zeti házat 2000-ig vásárolták meg a Mozimúzeum részére. Az eme­letes épület alsó szintjén a 107 személyes klubmozi található. A „klub” megjelölés semmi külön­legeset nem takar: aki tag sze­retne lenni, egyszerűen megvált­ja az egy évre szóló tíz forintos bérletet, aztán, ha kedve tartja, megismerkedhet a filmművészet klasszikus alkotásaival. A mú­zeum másik része a már emlí­tett filmtörténeti kiállítás, míg a könyvtár elsősorban a filmművé­szet iránt elmélyültebben érdek­lődőknek készült. Négyezer film rövid tartalmát, jellemző jelenet­fotóit, kritikáit ismerteti az itt található dokumentum-gyűjte­mény. És akkor még nem is beszél­tünk a pincéről: felújításra vá­ró felvevők, vetítőgépek és film­­plakátok százai. A múzeumalapí­tó Torma Károly elmondta: né­hány évvel ezelőtt, sorra járván a Bizományi Áruházakat, szinte fillérekért jutott hozzá a kincse­ket érő ritkaságokhoz: az ósdi, de végül is megmentett kinotechni­­kai kuriózumok sokaságát szerez­te be pesti kirándulásai alkalmá­val. A helyi moziüzemi vállalat is szívesen áldozott erre a célra. Annak ellenére itt, hogy a mo­zitörténeti ereklyék egész sora származik egy volt kéménysep­rőtől és mozizongoristától, Weiser Nándortól, aki még a hőskor­szakban kezdett el filmgyűjtéssel foglalkozni: budai házában saját mozit rendezett be. Szerencsére gyakori vendég volt nála Szilágyi Attila, a Filmtudományi Intézet munkatársa, aki végül összehoz­ta a film két szerelmesét. — Nándi bácsi lakása annyira tele volt halmozva mozigépekkel, hogy a családja szinte már be sem fért. Aztán, ahogy mélyült a barátságunk, szigorúan három hónaponként eladogatott egy-egy gépet. Az az érzésem, hogy azért vált meg imádott gyűjteményé­nek egy részétől, mert úgy érez­te, Kaposvárra jó helyre kerül. Ligeti Nagy Tamás A tablókon a látogatók végigkísérhetik a filmművészet és a kinotechnika fejlődését „Miért vagy cigány?" Fekete hajú, barna bőrű asszony áll a mikrofon előtt, szépen, okosan beszél a cigányokról. Maga is cigány. A magyarországi cigányság életéről írta diplomamunkáját. Pedagógusként dolgozik. Nehéz sorból indult, messzire jutott — a Hazafias Nép­front Országos Tanácsának tagjává választották. Miért teszem szóvá? Hiszen nincs ebben semmi különös. Természetes, hogy a cigányságnak is ott vannak a válasz­tott képviselői — mint minden néprétegnek, nemzetiség­nek — az országos testületekben. A szocialista közösség és a szocialista demokrácia egyforma lehetőséget ad minden­kinek Talán nem is szólnék róla, ha nem kaptam volna az el­múlt hetekben több panaszos levelet cigányoktól, akik sé­relmezik, hogy a munkakollektívában — amelyben dolgoz­nak — hátrányos megkülönböztetésben van részük. Nem az anyagi megbecsülést hiányolják, inkább az emberi elis­merést, a szíves,­őszinte befogadást a munkaközösségekbe. És ezen már érdemes egy kicsit elgondolkodni. Miért van az, hogy egyes magyar emberek a cigányt, még ha jól, szorgalmasan dolgozik, akkor is lenézik? Sajnos magam is tapasztaltam üzemekben, termelőszö­vetkezetekben, állami gazdaságokban — a sok jó példa mellett — a cigányok lenézését. Azt is tudom — mint vi­déken született ember —, hogy az egykori faluvégi cigány­putrik lakói nem annyira munkával, mint inkább koldu­lással keresték silány kenyerüket. De már akkor is voltak a cigányok között dolgozók, teknővájók, vályog­vetők. Ta­lán többen is lettek volna, ha igényt tartott volna mun­kájukra a társadalom. De sajnos az akkori Magyarország vezetői nem törődtek ezzel a nemzeten kívüli vándorló néppel. Csak a felszabadulás után, a szocialista rendszer fordult feléjük nagyobb megértéssel: iskolába hívta a gyer­mekeiket, továbbtanulási lehetőséget és munkát kínált ne­kik. Persze ők nem kapkodtak azonnal az új lehetőségért. Ami érthető, mert a megszokott életmódon változtatni nem könnyű. De azóta sok minden történt. A cigánygyer­mekek többsége iskolába jár, a felnőttek többsége szor­galmasan dolgozik, javultak a lakásviszonyaik is. Igaz, vannak köztük ma is naplopók, csavargók, akik nem akarják alávetni magukat a társadalom törvényei­nek. De nagy igazságtalanság volna elítélni miattuk a becsületes, dolgozó többséget. őszintén szólva szégyellem magamat, amikor olyan ma­gyar emberekről hallok, akik lenézik, megalázzák, sérte­getik a becsülettel, tisztességgel dolgozó, tanuló cigányo­kat — csak azért, mert cigányok. Ostobaság! Csak a be­képzelt, magát értékénél többre tartó, buta ember nézi le a a másikat. Az emberi értelem már a világ minden részében kezd úrrá lenni az értelmetlen fajgyűlöleten. A magyar ember tulajdonságai közé sohasem tartozott a fajgyűlölő hitvány­ság. A fasizmus is csak népünk legjellemtelenebb alakjait tudta fajgyűlöletre szítani. Ne adjunk hát­teret még el­szigetelten sem az ilyen társadalmi rákfenének. Igyekez­zünk mindenütt időben figyelmeztetni, észretéríteni a magukról megfeledkezett, vagy ostobaságba tévedt tár­sainkat. Nem attól ember az ember, hogy fekete vagy fe­hér a bőre, hanem attól, amit csinál; attól, hogy gondolko­dik és értelmesen cselekszik. Tehet arról Bogdán János lakatos, hogy az erdő szélén füstös, koszos putriban kellett elkezdenie az életet? Tehet arról Kolompár Mihály kőműves, hogy az apja lótolvaj volt? Tehet arról Furkó Anna konyhai mosogatólány, hogy az édesanyja az útszéli bokorban, tizenkettedik gyermek­ként hozta a világra. Nem tehet! De egy valamit mindenki megtehet — bárhol jött a vi­lágra —: becsülje a másik embert, függetlenül attól, hogy milyen a bőre színe. Aki mélyebbről indult, messzebről jött és nehezebb, göröngyösebb, tövisesebb úton kellett haladni, hogy utol­érjen bennünket, az nem lenézést, hanem nagyobb megbe­csülést, nagyobb tiszteletet érdemel. A mi érdemünk is — az egész ország népeinek érdeme —, hogy hazánknak ez a legelmaradottabb helyzetben élő néprétege megindult a felemelkedés útján; kezd tanulni, dolgozni, emberibb módon élni. De látnunk kell, hogy az előbbrejutásukban benne van az a küzdelem és szenve­dés is, amellyel a régi élettel való szakítás, és a kultu­ráltabb élethez vezető út együtt járt. Az életük nagy vál­tozását ők élték át. És ez sem volt könnyű. Ne nehezítsük hát a sorsukat! Ha akadnak köztük, akik nem becsülik meg a társada­lomtól kapott segítséget — vagy visszaélnek vele —, azo­kat sújtják a mindenkire egyaránt érvényes törvényeink. De akik dolgozó és harcos társaink lettek, azoknak nyújt­sunk baráti kezet.­­ ■ v C _­nan­

Next