Képes Újság, 1981. január-július (22. évfolyam, 1-27. szám)

1981-06-13 / 24. szám

Ibrányi Tóth Béla Ahol az utak A betonpántlika körbefut és visszatér önmagába. Világ végén vagyunk véget érnek Falu vége, világ vége... Kisfüzesre tartván, Pétervására közepén kell letérni a 23-as szá­mú útról, s néhány száz méter után meghökkenve tekint az em­ber az útra: akár egy nadrág­szíj, olyan keskeny lett hirtelen. Tréfásan mondják is a kisfü- zesieknek, olyan keskeny az út­juk, ha oda a meszes behajt far­ral kell neki kijönni. Szó, ami szó, az autós ember­nek olyan érzése van ezen az úton nyargalván, mint a hajótöröttnek, aki egy szál deszkán egyensúlyoz- gat a hullámzó tengervízen. De ez a tenger itt, ez a környe­zet: gyönyörű! Amilyen kerekded dombokat vagy szépen alámerü­lő völgyformákat a természet ki­munkált, azt ember aligha repro­dukálhatja. És ami azt a bizonyos meszest illeti: annak sem kell farral kijön­ni Kisfüzesről. A falucskában ha­ladván, egyszercsak azt látja, az országutas, hogy a kis betonpánt­lika karikába fordul, visszatér ön­magába. Vége az útnak. Vége a világnak. Itt állunk hát, s János vitézre gondolunk, s a helyet keressük, ahol lábunkat lelógathatnánk, de ilyen pont nincs, keressük hát egyéb jegyeit, jeleit a világ vé­gének. Kalauzul a falu egyik szélső házában lakó, a helységet, a tá­jat jól ismerő embert. Fodor Jó­zsefet kérjük meg. Sétáljunk egyet Kisfüzesen. Térben és időben. * Kristálytiszta az ég, a levegő éles, friss, tavaszias, de már az első körülpillantás után feltű­nik: késésben van az idő. Ez itt hegyvidék, az ország északi fe­lén. Kis ország vagyunk? Középtájon már fehéren illa­tozott az akác, itt csupasz, barna ágakkal esedezik élete megújulá­sáért. Egy ilyen kopasz akácon tűnik fel az első látvány. Egy öreg, vi­harvert gólyafészek. — Ezek a mi hűséges lakóink. Amióta visszaemlékszem, itt min­dig volt gólya — mondja Fodor József — némelyik évben még sók is. Két-három pár is jött, ci­vakodtak, verekedtek, hogy kié legyen a fészek. Néha a szülő­pár jött vissza a fiaival. Köztük ugyanúgy kitört a háború. — Mint az emberi családokban. — Valahogy úgy. Annyi kü­lönbséggel, hogy a gólyáknál a fiák is hűségesek a szülőhelyhez. De az emberfiák csak elrepülnek innen. Vissza már nem költöznek. — Fogyóban a falucska? — Harminc évvel ezelőtt há­romszázötvenen éltünk itt. Most kétszázhatvanán. — Akkor a gólyaszülők itt bol­dogabbak az emberszülőknél... — Azt sem mondanám. Látná ősszel a tragédiákat. Amikor a magasfeszültségű villanydrót egy nagyot lobban, és egy gólyafióka, amelyiket éppen repülni tanítot­tak a szülők, örökre elszáll. Valóban; a több mint fél év­százados gólyafészekhez egészen közel sorolnak a villanyvezeté­kek. (Civilizáció I.) Csak később, egy más látószög­ből tűnik fel, mintha még egy gó­lyafészek lenne a szomszéd fán. — Egy autógumi az. Most tet­tük fel gólyacsalogatónak, hátha egy újabb pár fészket rakna ben­ne. (Civilizáció II.) Ballagunk a két utca közül az egyiken, a Dózsa György utcán, mígnem újabb látvány tűnik elő. Májusfa... 'Jóval az időszerűség után va­gyunk, de ezt a májfát úgy lát­szik. különös becsben tartják. A felpántlikázott husáng Kovács Károly udvarát díszíti. S akit meg­tiszteltek vele: Kovácsék Adrienn nevű lánya. Kicsit gyanúsan cseng a név, rákérdezünk: — Eladósorban levő lány? — Dehogyis — nevetgél a gazda — másodikos csak, nyolcéves. Nagy lányoknak fát állítani, az már kiment a divatból. Amikor mi, legények voltunk... Igaz, Jóska?... Átrendeződnek az arcok, s a rég­volt legények átélik a régi máju­sokat. Említik, hogy az utolsó va­lóságos májusfát 1948-ban állítot­ták volna Kovács Irénke nevű leánynak. Május első vasárnapján, hajnal­ban meglopták a hozzá való fát, reggel hét-nyolc órára felállítot­ták, felöltöztették. „Kázsmér” kendő is volt rátéve, meg más valóságos dolgok. Ha elkészült, a fa, behívták a házhoz a legénye­ket ételre, italra, este körültáncol­ták a fát cigányzenére, majd le- döntötték a májusfát, s ki-ki bir­tokba vette az ajándékokat, „kázs­mér” kendőt, miegymást. Fölnézünk a mlai fára. A pánt­lika mellett likörösüveg, és egy tucat fura kis flakon. Szembe süt a nap... Miféle csodabogarak ezek? Sprayk. Desodor, arctonik, haj­lakk, napolaj... (Civilizáció III.) Mellesleg az üveg is, a flako­nok is, üresen kerültek a fára. — Segény falu Kisfüzes? — Sohasem volt szegény. Vagy másképpen mondva: itt nem volt szinte soha nagyon szegény em­ber. Koldus szinten senki nem élt. Így voltunk gazdagok. — Mit lehet tudni az itt élő emberekről? — Megfigyelhették, hogy gyako­ri név a Kovács. A másik a Végh. A falu lakóinak egyharmada Ko­vács, egyharmada Végh, a többi vegyes. Ezt a két családot úgy te­lepítették ide, mert a régi falu teljesen kipusztult a törökdúlás- kor. Nem is ez volt a neve, nem is egészen itt állt a község. Pusz­tatemplomnak hívták és ott volt, azon a dombon. A két családot egyébként jól választották ki uraink, dolgos nép lett, értette a földmunkát, a jószágnevelést. Eb­ből éltünk, pénzeltünk mind a legutóbbi esztendőkig. Hanyatlóban a szorgalom? — A szorgalom a régi. A lehe­tőségek rosszabbak, öt éve még hetven-nyolcvan tehenet tartott Kisfüzes. Most huszonöt-harmin­cat. A háztájit nem úgy segítik, mint kellene. Vagy, ha most már segítenék is, késő. Az emberek abbahagyták a jószágtartást. Az időbeni séta elvette figyel­ik

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék