Képes Újság, 1981. január-július (22. évfolyam, 1-27. szám)
1981-06-13 / 24. szám
Ibrányi Tóth Béla az utak Kisfüzesre tartván, Pétervására közepén kell letérni a 23-as számú útról, s néhány száz méter után meghökkenve tekint az ember az útra: akár egy nadrágszíj, olyan keskeny lett hirtelen. Tréfásan mondják is a kisfüzesieknek, olyan keskeny az útjuk, ha oda a meszes behajt farral kell neki kijönni. Szó, ami szó, az autós embernek olyan érzése van ezen az úton nyargalván, mint a hajótöröttnek, aki egy szál deszkán egyensúlyozgat a hullámzó tengervízen. De ez a tenger itt, ez a környezet, gyönyörű! Amilyen kerekded dombokat vagy szépen alámerülő völgyformákat a természet kimunkált, azt ember aligha reprodukálhatja. És ami azt a bizonyos meszest illeti: annak sem kell farral kijönni Kisfüzesről. A falucskában haladván, egyszercsak azt látja, az országutas, hogy a kis betonpántlika karikába fordul, visszatér önmagába. Vége az útnak. Vége a világnak. Itt állunk hát, s János vitézre gondolunk, s a helyet keressük, ahol lábunkat lelógathatnánk, de ilyen pont nincs, keressük hát egyéb jegyeit, jeleit a világ végének. Kalauzul a falu egyik szélső házában lakó, a helységet, a tájat jól ismerő embert, Fodor Józsefet kérjük meg. Sétáljunk egyet Kisfüzesen. Térben és időben. * Kristálytiszta az ég, a levegő éles, friss, tavaszias, de már az első körülpillantás után feltűnik: késésben van az idő. Ez itt hegyvidék, az ország északi felén. Kis ország vagyunk? Középtájon már fehéren illatozott az akác, itt csupasz, barna ágakkal esedezik élete megújulásáért. Egy ilyen kopasz akácon tűnik fel az első látvány. Egy öreg, viharvert gólyafészek. — Ezek a mi hűséges lakóink. Amióta visszaemlékszem, itt mindig volt gólya — mondja Fodor József — némelyik évben még sók is. Két-három pár is jött, civakodtak, verekedtek, hogy kié legyen a fészek. Néha a szülőpár jött vissza a fiaival. Köztük ugyanúgy kitört a háború. — Mint az emberi családokban. — Valahogy úgy. Annyi kü lkül önbséggel, hogy a gólyáknál a fiúk is hűségesek a szülőhelyhez. De az emberfiúk csak elrepülnek innen. Vissza már nem költöznek. — Fogyóban a falucska? — Harminc évvel ezelőtt háromszázötvenen éltünk itt. Most kétszázhatvanan. — Akkor a gólyaszülők itt boldogabbak az emberszülőknél... — Azt sem mondanám. Látná ősszel a tragédiákat. Amikor a magasfeszültségű villanydrót egy nagyot lobban, és egy gólyafióka, amelyiket éppen repülni tanítottak a szülők, örökre elszáll. Valóban, a több mint fél évszázados gólyafészekhez egészen közel sorolnak a villanyvezetékek. (Civilizáció I.) Csak később, egy más látószögből tűnik fel, mintha még egy gólyafészek lenne a szomszéd fán. — Egy autógumi az. Most tettük fel gólyacsalogatónak, hátha egy újabb pár fészket rakna benne. (Civilizáció II.) Ballagunk a két utca közül az egyiken, a Dózsa György utcán, mígnem újabb látvány tűnik elő. Májusfa... "Jóval az időszerűség után vagyunk, de ezt a májfát úgy látszik, különös becsben tartják. A felpántlikázott husáng Kovács Károly udvarát díszíti. S akit megtiszteltek vele: Kovácsék Adrienn nevű lánya. Kicsit gyanúsan cseng a név, rákérdezünk: — Eladósorban levő lány? — Dehogyis — nevetgél a gazda — másodikos csak, nyolcéves. Nagy lányoknak fát állítani, az már kiment a divatból. Amikor mi, legények voltunk... Igaz, Jóska?... Átrendeződnek az arcok, s a régvolt legények átélik a régi májusokat. Említik, hogy az utolsó valóságos májusfát 1948-ban állították volna Kovács Irénke nevű leánynak. Május első vasárnapján, hajnalban meglopták a hozzá való fát, reggel hét-nyolc órára felállították, felöltöztették. „Kázsmér” kendő is volt rátéve, meg más valóságos dolgok. Ha elkészült, a fa, behívták a házhoz a legényeket ételre, italra, este körültáncolták a fát cigányzenére, majd ledöntötték a májusfát, s ki-ki birtokba vette az ajándékokat, „kázsmér” kendőt, miegymást. Fölnézünk a mai fára. A pántlika mellett likőrösüveg, és egy tucat fura kis flakon. Szembe süt a nap... Miféle csodabogarak ezek? Sprayk. Desodor, arctonik, hajlakk, napolaj... (Civilizáció III.) Mellesleg az üveg is, a flakonok is, üresen kerültek a fára. — Legény falu Kisfüzes? — Sohasem volt szegény. Vagy másképpen mondva: itt nem volt szinte soha nagyon szegény ember. Koldus szinten senki nem élt. Így voltunk gazdagok. — Mit lehet tudni az itt élő emberekről? — Megfigyelhették, hogy gyakori név a Kovács. A másik a Végh. A falu lakóinak egyharmada Kovács, egyharmada Végh, a többi vegyes. Ezt a két családot úgy telepítették ide, mert a régi falu teljesen kipusztult a törökdúláskor. Nem is ez volt a neve, nem is egészen itt állt a község. Pusztatemplomnak hívták és ott volt, azon a dombon. A két családot egyébként jól választották ki uraink, dolgos nép lett, értette a földmunkát, a jószágnevelést. Ebből éltünk, pénzeltünk mind a legutóbbi esztendőkig. Hanyatlóban a szorgalom? — A szorgalom a régi. A lehetőségek rosszabbak, öt éve még hetven-nyolcvan tehenet tartott Kisfüzes. Most huszonöt-harmincat. A háztájit nem úgy segítik, mint kellene. Vagy, ha most már segítenék is, késő. Az emberek abbahagyták a jószágtartást. Az időbeni séta elvette figyel véget érnek A betonpántlika körbefut és visszatér önmagába. Világ végén vagyunk Falu vége, világ vége... ik