Képes Újság, 1982. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-20 / 8. szám
Téli erdő vadak orrára fagyott a pára kérgük pattanva a tölgyek őrzik a hósubás völgyet föllángol a fény a domb tetején roppannak ágak zúzmarás feketén fut a vadcsapás fekete — fehér fölgyúl egy csepp vér vöröse parázs a hóban nyomok közt vaditatóban csend-fátyol-hártya borul e tájra fagy villan életem jegén de zöld porzik föld melegén védi hósubája védi hósubája SIMON OTTO Hia, CSIKVÁRI PÉTER Apám építész volt (Fotó: Kancsal Tamás) Hónapja sincs, hogy a még alig ismert, a még alig csak ismert fiatalemberrel, emberfiatallal ismerkedtünk az élők vágy reménylő hangján a „Halotti beszéd”-ről elmélkedve: a szobrászról, aki szoborba öntötte a „Halotti beszéd”-et, örökéletre: Csikvári Péterről. Hónapja sincs, hogy az életből a halálba is követtük őt szobrának ürügyén. Most pedig, de nem másért, csak másik szobrának üzenetét hallván, a halálból megint visszajövünk vele az élők birodalmába: itt sincs „csak” elmúlás, nincs „csak” élet hanem csak „együtt” van mindkettő mibennünk: fölépítve. Mindig fölépítve, valahányszor csak leomlik, földre omlik, földből növekszik. Az építés a dolgunk. Az építés a sorsunk. Időtlen idők óta. Apáról fiúra hagyományozódan. Apa és fia egy ebben. Szülője a gyermekével azonos: egy test, egy lélek, egy épület. Nemcsak apja volt építész Csíkvári Péternek, hanem — meglátja, ha szemeit mindig nyitva tartja —, építész ő is mindig .. . lesz mindig ... A pillanat, amelybe beleépültünkbeleépítettünk, már most a továbbépítkezés-továbbépíttetés pillanata is egyben. Pillanat a pillanatban. Szavakban csak így mondhatom. Szoborban — ahogyan Csíkvári cselekszi — mondható szintén, hogy meghallják. Hallva hallják. Élen lássák a beteljesülést. De van erre más szó is. Van erre más forma is. Hang is. Kő is, bronz is. Még műanyag is. Minden. Míg élünk, keressük őt, a tudhatót, a felfoghatatlant. S. GY. F. — Na és melyik volt az a táncosod, az első, akit még most se felejtettél el? — Hát... — Nevetés. — Ezt nehéz megmondani ... — A magnótekerésről suttogás, súgás-búgás hallatszik. Kivehetetlen, összemosódó hangok. A Papáé válik ki belőlük . — Mi?!... — Innentől újra csend. Már csak a Papa beszél. — Mit lehet azt tudni! Ilonkának hítták! Teruskának hittak! Mariskának hítták ... Mit tudom én ... — Melyik volt az első? A válasz pattan: — A Mariska. — És ez a Mariska hogy nézett ki? Milyen volt a szeme? — Hát... szőke volt... és a szeme kék. Egy pillanatra kikapcsolom a magnókészüléket. Előkeresek valami írást, hiteles igazolványt, mert a Mama 1977-ben elhunyt és a képzeletnek kell feltámasztania őt is. Meg a megmaradt dokumentumnak: Simon Sándorné szül. Pásztor Ida ... Termete: közép. Arca: kerek. Szeme: zöldes. Haja: szőke. Újra indul a magnó. Visszatérünk a Mariskához. — És meddig ismerted ezt a Mariskát? — Hát... talán egy évig. — És az első randevú, az hol volt? — Hát a tánciskolában. — És a tánciskola után hazakísérted? — Természetesen. Hazakísértem. — Messze laktak a tánciskolától? — Hát az volt a baj, hogy nem nagyon messze laktak. — Hát ez nagyon kínos dolog volt. És nem lehetett meghosszabbítani azt az utat valahogy? — Nem lehetett meghosszabbítani, de nem is sokat ért volna, mert a mama is mindig ott volt (mármint a Mariska mamája), ott sentenkedett körülöttünk. Sentenkedett! Milyen szépen hangzik. De folytassuk: — És hány éves voltál — kérdezem —, amikor először csókolóztál? — Á!... Kilenc!... Nyolc ... — Olyan korán? — Persze. — És jó volt? — Persze. — És azt a kislányt hogy hívták? — Zsófi! — De ez a Mara hangja. Gúnyos. — Nem a’! — Ez a hang is gúnyos, de a Papáé. — Hogy hívták? — Segítem, biztatom. — Azt... — Gondolkodik Papa. Vár még. Aztán, mint akinek minden mindegy már, nagyon hirtelen rá vágja: — Margit! — Margit. Szóval. Akkor még volt egy Margit is. Ugye? Szóval. Akkor hogy is volt? — faggatózom. — Ma. . . Mariska!... Tériké!... Ilonka!... És egy Margit. És az a Margit milyen volt? — Az barna volt. A megnetofonszalag megőrizte Mama szörnyülködését: — Jóisten! Papa egyre magabiztosabbá válik. — Ez barna volt nagyon. — És neked — kérdezem —, melyik tetszett jobban? A szőke vagy a barna? — Hát mindegyik a maga idejében. Esküdni mernék, hogy ennél huszárosabban ki se vághatta volna magát senki ebből a kutyaszorítóból. — Amikor tizenkét éves voltál, akkor például melyik tetszett jobban, a szőke vagy a barna? — Hát tizenkét éves én talán... én sose voltam. Már akkorra nem is emlékszem. — És később? — Ez keresztkérdés. — Amikor tizenhat éves voltál? — Hát akkor a szőke. — A szőke. És sokáig? — Nem. Mondtam már, egy évet. — És azt a szőkét hogy hívták? — Egy Mariskáról már hallottunk, de szívbéli ügyekben nehéz egyenesnek lenni. — De ne hazudj, Papa ... Konzerválódó nevetés a magnószalagról. Aztán csend. Ebben Papa hangja: — Eszembe kell jutni a sok közül... — Nevetés. De csak Papa nevet egyet. Már komoly. — Hajós Etel volt. Az se nagyon messzi lakott a tánciskolától. A tánciskola! Hát ez egy közönséges ... Egy külön városrész volt ez. Ez Aradon történt Üjmikelakának nevezték, Arad folytatása volt... És a tánciskola meg ezek közt volt. — Értem. Alighanem érdemes lesz még Aradra visszatérnünk egy kicsit. (Folytatása következik)