Képes Újság, 1982. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1982-02-20 / 8. szám

Téli erdő vadak orrára fagyott a pára kérgük pattanva a tölgyek őrzik a hósubás völgyet föllángol a fény a domb tetején roppannak ágak zúzmarás feketén fut a vadcsapás fekete — fehér fölgyúl egy csepp vér vöröse parázs a hóban nyomok közt vaditatóban csend-fátyol-hártya borul e tájra fagy villan életem jegén de zöld porzik föld melegén védi hósubája védi hósubája SIMON OTTO Hia, CSIKVÁRI PÉTER Apám építész volt (Fotó: Kancsal Tamás) Hónapja sincs, hogy a még alig ismert, a még alig csak is­mert fiatalemberrel, emberfiatallal ismerkedtünk az élők vágy­ reménylő hangján a „Halotti beszéd”-ről elmélkedve: a szobrászról, aki szoborba öntötte a „Halotti beszéd”-et, örök­életre: Csikvári Péterről. Hónapja sincs, hogy az életből a halálba is követtük őt szobrának ürügyén. Most pedig, de nem másért, csak másik szobrának üzenetét hallván, a halálból megint visszajövünk vele az élők birodalmába: itt sincs „csak” elmúlás, nincs „csak” élet hanem csak „együtt” van mindkettő mibennünk: fölépítve. Mindig fölépítve, valahányszor csak leomlik, földre omlik, földből növekszik. Az építés a dolgunk. Az építés a sorsunk. Időtlen idők óta. Apáról fiúra hagyományozódan. Apa és fia egy ebben. Szülő­je a gyermekével azonos: egy test, egy lélek, egy épület. Nemcsak apja volt építész Csíkvári Péternek, hanem — meglátja, ha szemeit mindig nyitva tartja —, építész ő is mindig .. . lesz mindig ... A pillanat, amelybe beleépültünk­­beleépítettünk, már most a továbbépítkezés-továbbépíttetés pillanata is egyben. Pillanat a pillanatban. Szavakban csak így mondhatom. Szoborban — ahogyan Csíkvári cselekszi — mondható szintén, hogy meghallják. Hallva hallják. Élen lássák­ a beteljesülést. De van erre más szó is. Van erre más forma is. Hang is. Kő is, bronz is. Még­ műanyag is. Minden. Míg élünk, keres­sük őt, a tudhatót, a felfoghatatlant. S. GY. F. — Na és melyik volt az a táncosod, az első, akit még most se felejtettél el? — Hát... — Nevetés. — Ezt nehéz meg­mondani ... — A magnótekerésről sutto­gás, súgás-búgás hallatszik. Kivehetetlen, összemosódó hangok. A Papáé válik ki be­lőlük . — Mi?!... — Innentől újra csend. Már csak a Papa beszél. — Mit lehet azt tudni! Ilonkának hítták! Teruskának hit­tak! Mariskának hítták ... Mit tudom én ... — Melyik volt az első? A válasz pattan: — A Mariska. — És ez a Mariska hogy nézett ki? Mi­lyen volt a szeme? — Hát... szőke volt... és a szeme kék. Egy pillanatra kikapcsolom a magnóké­szüléket. Előkeresek valami írást, hiteles igazolványt, mert a Mama 1977-ben el­hunyt és a képzeletnek kell feltámasztania őt is. Meg a megmaradt dokumentumnak: Simon Sándorné szül. Pásztor Ida ... Ter­mete: közép. Arca: kerek. Szeme: zöldes. Haja: szőke. Újra indul a magnó. Visszatérünk a Ma­riskához. — És meddig ismerted ezt a Ma­riskát? — Hát... talán egy évig. — És az első randevú, az hol volt? — Hát a tánciskolában. — És a tánciskola után hazakísérted? — Természetesen. Hazakísértem. — Messze laktak a tánciskolától? — Hát az volt a baj, hogy nem nagyon messze laktak. — Hát ez nagyon kínos dolog volt. És nem lehetett meghosszabbítani azt az utat valahogy? — Nem lehetett meghosszabbítani, de nem is sokat ért volna, mert a mama is mindig ott volt (mármint a Mariska ma­mája), ott sentenkedett körülöttünk. Sentenkedett! Milyen szépen hangzik. De folytassuk: — És hány éves voltál — kér­dezem —, amikor először csókolóztál? — Á!... Kilenc!... Nyolc ... — Olyan korán? — Persze. — És jó volt? — Persze. — És azt a kislányt hogy hívták? — Zsó­fi! — De ez a Mar­a hangja. Gú­nyos. — Nem a’! — Ez a hang is gúnyos, de a Papáé. — Hogy hívták? — Segítem, biztatom. — Azt... — Gondolkodik Papa. Vár még. Aztán, mint akinek minden mindegy már, nagyon hirtelen rá vágja: — Margit! — Margit. Szóval. Akkor még volt egy Margit is. Ugye? Szóval. Akkor hogy is volt? — faggatózom. — Ma. . . Ma­ris­­ka!... Tériké!... Ilonka!... És egy Margit. És az a Margit milyen volt? — Az barna volt. A megnetofonszalag megőrizte Mama szörnyülködését: — Jóisten! Papa egyre magabiztosabbá válik. — Ez barna volt nagyon. — És neked — kérdezem —, melyik tet­szett jobban? A szőke vagy a barna? — Hát mindegyik a maga idejében. Esküdni mernék, hogy ennél huszárosab­ban ki se vághatta volna magát senki eb­ből a kutyaszorítóból. — Amikor tizenkét éves voltál, akkor például melyik tetszett jobban, a szőke vagy a barna? — Hát tizenkét éves én talán... én so­se voltam. Már akkorra nem is emlékszem. — És később? — Ez keresztkérdés. — Amikor tizenhat éves voltál? — Hát akkor a szőke. — A szőke. És sokáig? — Nem. Mondtam már, egy évet. — És azt a szőkét hogy hívták? — Egy Mariskáról már hallottunk, de szívbéli ügyekben nehéz egyenesnek lenni. — De ne hazudj, Papa ... Konzerválódó nevetés a magnószalagról. Aztán csend. Ebben Papa hangja: — Eszem­be kell jutni a sok közül... — Nevetés. De csak Papa nevet egyet. Már komoly. — Ha­jós Etel volt. Az se nagyon messzi lakott a tánciskolától. A tánciskola! Hát ez egy kö­zönséges ... Egy külön városrész volt ez. Ez Aradon történt Üjmikelakának nevez­ték, Arad folytatása volt... És a táncisko­la meg ezek közt volt. — Értem. Alighanem érdemes lesz még Aradra visszatérnünk egy kicsit. (Folytatása következik)

Next