Képes Újság, 1982. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-05 / 23. szám
Apró termetű, törékeny lány. Tinédzsernek gondolná az ember, pedig már öt esztendő tel el azóta, hogy diplomát szerzett az Iparművészeti Főiskola szilikátipari tanszékén. És hogy mi történt Pagony Ritával ebben az öt évben? Azt mondja, nem volt könnyű időszak ez az életében. Főiskola után nem várták őt tárt karokkal. A filmgyárnak dolgozott, korhű díszleteket tervezett, ha kellett, festményeket másolt. Aztán anyagi kényszerből, a rendszeres jövedelem kedvéért, mégiscsak elhelyezkedett az iparban. Egy porcelángyárban matricákat festegetett naphosszat. — Annyi giccset még életemben nem láttam, mint ott, s legszomorúbb az volt, hogy én is ontottam az ízléstelenséget. Ezért és csakis ezért fizettek. Harmatos rózsaszálakat másoltam rendelésre, s közben a sírás fojtogatott. Nem erről álmodtam, nem erre készültem főiskolás koromban. Egy évig bírtam, aztán otthagytam a gyárat. Mostanában találtam meg a helyemet. Másfél éve, hogy Veszprémbe költöztünk férjemmel és én a városlődi majolika gyárban helyezkedtem el. Itt dolgoztam egészen kislányom születéséig. De nemcsak gondokat, az útkeresés gyötrelmeit hozta az utóbbi öt esztendő Pagony Ritának, hanem az alkotás, a kísérletezés örömét és jelentős sikereket is. 1978-tól találkozhatunk alkotásaival országos kiállításokon. Egyebek között szerepelt 1979-ben az Iparművészeti Múzeum Határesetek, 1980-ban pedig a Műcsarnok A kéz intelligenciája c. kiállításain is. Az igazi nagy sikert azonban az 1981-es év hozta, amikor az olaszországi Faenzában neves nemzetközi művészek társaságában mutatták be alkotását, és plasztikájával díjat is nyert. A különleges technológiával készült plasztika nagy feltűnést keltett a kritikusok, műgyűjtők és -értők körében. A technológia lényege, ahogy Pagony Rita fogalmazta: „Energiával, és hővel A pásztorfaragó Róth József pásztorfaragó, népi iparművész már rég nem a pusztán, hanem egy kamrányi helyiségben dolgozik Debrecenben. Az udvaron apró kis lakások húzzák össze magukat, fél vállukkal egymáshoz támaszkodnak. A legutolsóban egy repedezett falú, nehezen kifűthető, parányi szobában készülnek a berakásos nyelű ostorok, a pásztorélet, a hajdanvolt betyárélet jeleneteit idéző képek. — A Hortobágyon pásztorkodtam, kanászkodtam. Harmincnyolcban kezdtem a gulyásságot. Ettem a tésztalevest meg a száraz kenyeret. Aztán a balmazújvárosi földön gulyáskodtam tovább. Akkoriban még kicsi volt az igény, de csak úgy csavarintottam, hogy minden gyereknek meglegyen a ruha, a cipő őszire. Amint felnőtt a négy gyerek, egy se szerette az én „hivatalomat”, elkezdtek az asszonnyal beszélni, mindenki beköltözik a városba, írjuk ki mi is, hogy a ház eladó. Addig-addig, míg kiírtuk. Ezt a lakást kaptam a pénzért, azt ígérték, bontják. Dehogy bontják, műemléki negyed ez itt! — Már idebent, Debrecenben kezdett el faragni? — Még kinn tanultam, a sógoromtól, R. Tóth Pistától az ostorkészítést, ő meg Balmazújvárosban tanulta el. Van kinn a Hortobágyon néhány csikós, aki ma is készíti az ostort, a nyelet, játszom, hogy mesterséges úton elérjem azt a változást az agyagban, amely a természetben évezredek alatt képes.” — És mivel telnek most a fiatal iparművész napjai? — Az idei faenzai kiállításra is meghívást kaptam és egy ötméteres plasztikát szeretnék addig elkészíteni. Munkahelyemen támogatnak: anyagot, kemencét, teret kapok a munkához. Ha ezzel elkészültem, újabb feladatok várnak rám: a Dorottya utcai kiállító teremben önálló kiállításom lesz. Életem első állami megrendelését is nemrég kaptam meg: Veszprém belvárosában egy műemlék ház udvarába tervezek egy különleges kutat. Hogy jut idő minderre? Gondolkodni, tervezni, rajzolni gyerek mellett is lehet. Amikor a kivitelezésre kerül a sor, segít a férjem, a család. Kép és szöveg: Árokszállási Éva „Energiával és hővel játszom” 30