Képes Újság, 1982. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1982-09-25 / 39. szám
Három művész egy udvarban Dombrafutó utcában áll a pilisborosjenői kovács háza. Találgatom lentről, melyik lehet. Aztán teljes a bizonyosság. Másik épületbe nem tudom beleképzelni őt, ötvös feleségét, fafaragó öccsét. Csak abba a fehérre meszelt homlokzatú, szép kapujú, szép kerítésű kis házba. Kiválik a Szőlő utcai környezetből, ahol már csak az utcanév őrzi az egykori szőlőskertek emlékét. — Meg a házunk. Présház volt valamikor — folytatja Bartha Ágnes, a feleség. — Még a szüleim kapták, a háború után. Mindketten festők, és nekik is juttattak az elhagyott portákból hétvégi házat, hétvégi műtermet. Apám nem azt nézte, hogy minél nagyobb, minél gazdagabb legyen az épület. Végigjárta a falut, itt megállt. Azt mondta, itt a legszebb a kilátás a hegyre. Nyaranként itt gyerekeskedtünk. Nekem már a nagyapám is művész volt, szobrász, el sem tudtam képzelni, hogy másfajta foglalkozást válasszak, ötvös akartam lenni. Jelentkeztem a főiskolára, de valahogy nem éreztem vonzónak a légkörét. Néhány hónapig Engelsz Józsefnél tanultam, és sok mindenre magamnak kellett rájönnöm. Nagyon kemény tíz évembe került, míg úgy éreztem, megtanultam a szakmát. Mindent kézzel csinálok. Ezt az erdélyi rekeszzománcos technikát már igen kevesen értik. Életem első kiállítására készültem, amikor megkértem egy nagyon jó barátomat, segítsen. Láttuk, hogy milyen jól tudunk együtt dolgozni, együtt maradtunk, összeházasodtunk. A férj, Takács Zoltán, Pécsről került Pilisborosjenőre, az ötvösségtől kanyarodott el a kovácsmesterséghez. — Művészeti gimnáziumot végeztem, ötvös szakon. Volt egy díszműlakatos tanárom, aki elindította a kovács szakot, tartott is egy évig, aztán megszüntették. Én már akkorra megszerettem ezt a munkát, érettségi után, szüleim megrökönyödésére, kovácsmestert kezdtem keresni, akihez beállhatnék. Azt tudtam, a legjobbak a patkolókovácsok, a díszművesek már elfajzottak, eltávolodtak a mesterség ősi módszereitől, így jutottam el Kelemen Sándor patkóié és szegkovácshoz. Aztán fél évig lánckovács voltam egy szövetkezetben. Eljöttem Pilisszántóra, egy öreg kovácshoz, belefáradt már a munkába, én végeztem helyette mindent. Cserébe magamnak is dolgozhattam. Vagy tíz éve vagyok itt, a saját műhelyemben. Patkolok is, a borosjenői lovasiskola lovait. Készítek mindent, ami a mesterséghez tartozik. Legkésőbb, három esztendeje, Takács Árpád, az öccs került ebbe a fenyveserdő alján, hatalmas kert közepén álló házba. — A gimnázium után két évig faszobrászatot tanultam Pécsett. A Janus Pannonius múzeumból felkerültem a pesti műemlékesekhez, faszobrász restaurátornak. Közben dolgoztam együtt Ágnessel, Zoltánnal. Három éve önállósodtam. Népi tárgyakkal kezdtem. Asztallal, székekkel, padokkal. Ma is szeretem, ma is csinálnám a keményebb, vassal egybeszerkesztett, rusztikus dolgokat, sótartókat, ládikákat. Csak sajnos, hiába volna ennek közönsége, a hivatalos szervek nem vevők rá. Vásárokon keresik, elkelnek a rusztikus tárgyak, a lakberendezési butikok is megrendelnék őket. Nincs időm vásározni, nincs időm butikoknak szállítani. A népművészeknél azt mondják az ilyen tárgyakra: nem kell, iparművészet. Az iparművészeknél: ez népművészet. Addig kellett finomítani, másfajta fákat keresnem, amíg az iparművészek gyomra bevette. Csillogóbb, nikkeles a díszítés, így már egyértelmű, szobába, nem konyhába vagy pincébe illőek a munkáim. Kovács és fafaragó, két népi mesterség, ötvös, amely sosem volt népi foglalkozás, hogy fér meg egymás melletti műhelyekben, egy udvarban? Hogy tudnak együtt dolgozni, sőt, közös munkákat készíteni, közösen kiállítani? Bartha Ágnes századvéget idéző órái, finomművű ékszerei mellett mit keresnek Takács Zoltán ősi technikával, a forró vasat egymáshoz hajlítvakovácsolva készülő lámpái, vaspántokból álló ládái? Takács Árpád sótartói, ékszeres ládikái, tálcái, varrókészletei? Ha mindenáron akarunk, találhatunk azonosságokat. Az ötvösmunkákon sok a virág, tulipán, sok a madár. Népi motívumok. De inkább az egymáshozközelítés a fontos. A tárgyai jól mutatnak az fafaragó ötvös készítette díszítésekkel és a kovács munkálta vaspántokkal is. Kelendő, szép tárgyakat készítenek együtt és külön-külön. Sikerük van ezeknek a tárgyaknak, elkelnek itthon és külföldön. Leginkább az évről-évre megrendezett közös franciaországi kiállításokon. Az egyéni jegyek mellett sok közös van ezekben a munkákban, mint ahogy sok egyezés van a három emberben, a három művészben. Ezért tudnak megférni az otthonná szelídített présházban, a sötét erdőig tartó kertben. Jó helye van itt a gyerekeknek, mert természetközelben élhetnek. Jó helye van a három pulinak, a komondornak, szamárnak, kecskének, cicáknak, mert kedvelik őket. Kedvelik az állatokat, szeretik egymást, a mesterségüket. Békében élnek a világban, a világgal. Tóth Ildikó Ősi kovácsmódszerekkel dolgozik Takács Zoltán A fafaragó, Takács Árpád az állatokat is szívesen gondozza Ezek az órák nemcsak szépek, pontosan is járnak (Fotó: Gárdos Katalin) Fafaragó, ötvös, kovács közös munkája a tükrös Barta Ágnes, az ötvös 30