Képes Újság, 1982. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1982-10-16 / 42. szám

Bölöni igazság és szépség is új és új érvényességet szerez magának, ahogyan múlik az idő. És az idő múlásában ott állt — s ha jobban megnézzük őt —, ott haladt, lépdelt, de nagyon biztonságosan a hívő és harcos és ember és bátor: Bölöni György. 1934-ben megírta „Az igazi Ady”-t Párizsban. Mert akkor emigrációban volt: távol hazájától, de hazája szívében rendületlenül. Ady hitében mely a változót hitte, a megváltoztatandót, a megváltoztathatót hirdette: forradalmas, szent, igaz és emberi hitével, erejével. Bölöni a Tanácsköztársaság leverése után vonult emigrációba. És a Franciaországot megalázó, lealázó német megszállás idején a franciaországi Magyar Függetlenségi Mozgalom egyik vezetője lett, és mint ilyen, távol hazájától is harcolt a magyar függetlenségért, szabadságért, demokráciáért. Hitét nem törte meg semmi, őt magát nem győzte le semmi, senki. Erős vár a hit. 1958-ban nagy munkát alkotott önmagát szintén megújítva: „Hallj a kend Táncsics” címmel. 1959-ben, halála évében, „Magyarság, emberség” címmel. De ugyanilyen jelentős — ha ugyan nem jelentősebb —, munkája a „Tiszta vizet a pohárba” című publicisztikai írása. Mely ma is érvényes. Hiszen a pohárban mindig tiszta víznek kell lenni. Éppúgy, ahogyan ma is szólítanunk kell kendet, Táncsics Mihályt. És keresni kell, hogy erőt merítsünk hatalmas hitéből és döbbenetesen óriási erejéből: felmutatni az igazi Adyt. Bölöni mindig másvalakiben kereste az igazságot, szépséget, embert, emberiséget... De igazán azért, hogy önmagában megtalálja. A megbizonyosodásért kereste másokban az igazságot, mely végeredményben a saját magáé volt, és olyan megbizonyosodottan erős, hogy sugárzik belőle ránk is, ha feléje fordulunk. Ez a mostani az alkalom nekünk erre, legalábbis az egyik: a kezdő, az újra lendítő, a megbizonyosodást segítő, követelő. Simon Gy. Ferenc regényéről felnőttebb, remekműveire is vevő, gyermetegen bájolgó könyveket undorral — vagy tenyérbemászó kacagással — tol el magától. Békés József ifjúsági regényt írt, hiszen történetének főhőse egy tíz év körüli fiúcska. Ám ami történik körülötte, az úgy vagyon megírva, hogy sihedert és aggastyánt egyaránt érdekelhet. Azazhogy nem is a kisfiú körül történnek a legfontosabb dolgok, hanem a kisfiúban. A cselekményt ugyanis egyetlen mondattal el lehet mesélni: a 30-as évek nagy válsága idején Kreybig Jeromos szerény kis bútorüzemének maroknyi munkásállománya meleg ebédet igényel egy vasárnapi durchmars alkalmával a közülük kivaskaródzott kiskapitalistától. Ennyi. Látványos összeütközések nincsenek a könyvben. Kreybig Jeromos kurta ideig tartó felfortyanás után rááll a dologra s a kisüzem mind a negyven dolgozója finom birkapaprikásban részesül, méghozzá fröccsel megtetézve. Kreybig egyáltalában nem az emberevő kizsákmányolók közül való, munkásai között sem nagyon akad tartásosan öntudatos, válaszkész forradalmár. Bizony, egy-egy emeltebb „keresztkérdéstől” hamar elbizonytalanodik nála a legjobb asztalos is. A tétova akció mégis sikerrel jár — s ez akár idillikussá is tehetné a befejezést, hiszen Kreybig maga is együtt falatozik végül — méghozzá vidám hangulatban — az embereivel. Ám a főhős, a kis kifutófiú munkanélküli édesapjának látomásszerű felbukkanása a kerítés mögött alaposan belekozmál az idillbe, pedig meg sem szólal, egyszerűen csak felrémlik néhány másodpercre. És máris tudjuk újra: egy fecske nem csinálhat nyarat, egyetlen úri gesztus, negyven éhes gyomor pillanatnyi megtömése még nem tehet rendet a szétesett világban. Az embereket viszont ráébresztheti: ha egységesen akarnak valamit, akkor nem kell kérni — már követelni is lehet... Ha a középiskolás korosztály elolvassa ezt a könyvet, rögtön érzelmi köze is támad a tananyag egy fontos fejezetéhez: a magyar munkásmozgalom történetéhez. S ha ez a korosztály egyszer majd nemcsak megtanulja, hanem át is érzi apái-nagyapái harcait, felismervén ezzel a saját korszerű küzdőtereit is — akkor Békés József sem élt hiába. Baranyi Ferenc Inkább egy veréb? Ha fiatalokkal beszélgetek, gyakran eszembe jut a mondás: „Adj uram isten, de most mindjárt.” Sajnos csodák nincsenek. Nem is voltak. A csodálatos dolgokat emberek csinálták sok-sok fejtöréssel, fáradságos munkával. Aki csodát akar művelni, annak a monda szerint meg kell járnia a kálváriát. Másodéves egyetemista abbahagyta a tanulást, elment a maszek zöldségeshez árubeszerzőnek, mert ott sokat lehet keresni. A gyerek elvégezte az általános iskolát, tanulhatna tovább — a szülei is szívesen taníttatnák —, de nem szeret tanulni, elmegy inkább segédmunkásnak, mert keresni akar. Fiatalember kínálja közlésre verseit; látom, érzem, hogy tehetséges, de képzetlen, műveletlen. Tanulnia kellene tovább, hogy elfogadhatót alkosson. Biztatom is — Petőfi, Ady műveltségére hivatkozom —, de ő csak ingatja a fejét. Nem hajlandó tovább tanulni, elegendőnek érzi a szakmunkás bizonyítványát. Veres Péternek is csak hat elemije volt — mondja — mégis nagy író lett belőle. A kislány tanulmányi versenyt nyert a középiskolában, tanulhatna tovább, mehetne egyetemre, de inkább elmegy manekennek, mert az csillogóbbnak látszik, mint a pedagógus pálya. „Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” — vallják ezek a fiatalok. Talán nem is sejtik, hogy eladják a jövőjüket a jelenért. A perceknek élnek, pedig az évek többet érnek a perceknél. Persze, aki fiatal, aki még nem tapasztalt — nem tapasztalhatott — eleget, az nem tudhatja, mennyivel jobb felkészülten, megalapozottan nekimenni az életnek, mint meggondolatlanul elpazarolni a fiatal éveket és idősebb korban siratni a múltat. Amit az ember fiatalon elmulaszt, azt később nagyon nehéz pótolni. Hány és hány ember kínlódik, tanul felnőtt fejjel, munka után, éjszakánként, mert rádöbbent, hogy tudás nélkül nem lehet tovább lépni, előbbre jutni. És hányan keseregnek amiatt, hogy tanulhattak volna, de nem tanultak és nem lett belőlük semmi, pedig bennük volt a talentum, a tehetség, csak csiszolni kellett volna. És akik tanulás nélkül dicsőségre, hírnévre tettek szert — sportolók, fölkapott, divatos énekesek — mennyi keserűséggel emlegetik, amikor már elmúlt, ami volt. Ne add el a máért a holnapot! Tudom, hogy kellemesebb a kényelem mint a harc, a küzdelem. Csábító a pénz, a könnyű siker, a csillogó élet. De ne hidd, hogy a boldogságot meg lehet venni egy tál lencséért. Ne hidd, hogy tanulás nélkül és munka nélkül fel lehet jutni a csillagokba. Abban is hiába reménykedsz, hogy te akkor is tudsz, ha nem tanulsz, mert a tehetséged pótolja a tudást. Hamis illúzió! Jó volna, ha az ember feje már a születése pillanatában tele lenne tudománnyal; nem kellene egy életen át a könyveket forgatni; nem kellene örökké félni a lemaradástól, de senki sem születik prófétának, legfeljebb lehet belőle próféta. Kétségtelen, hogy vannak született tehetségek, de ma már a tehetség önmagában kevés ahhoz, hogy értékes alkotás szülessen belőle. A tehetséget is csiszolni, művelni kell. A tehetséges embernek is tanulnia kell, hogy a tehetsége a tudásával párosulva maradandó sikert hozzon. Nem lehet megfelelő alap nélkül erős várakat vagy magas tornyokat építeni. Az életet, a jövőt is meg kell alapozni. És az élet kezdetén kell lerakni azokat a szilárd alapokat, amelyek biztosítják majd a talpon maradást egész életen át. Örök érvényű mese, amely szerint a hangya egész nyáron át szorgoskodott, élelmet gyűjtött, amíg a tücsök énekelt. Télen aztán a nagy hidegben a tücsöknek nem volt ennivalója. „Adj egy kis búzát” — kérte a hangyát. „Nem gyűjtöttél magadnak a nyáron, mit csináltál?” — kérdezte a hangya. „Énekeltem” — válaszolta a tücsök. „Nahát akkor most táncolj” — mondta a hangya. Persze mindig voltak és ma is vannak olyan emberek, akik viszonylag könnyen érnek el látványos sikereket. De ha tartani akarják amit elértek, akkor harcolniuk, küzdeniük kell a fennmaradásért. Utólag pótolniuk kell azt, ami a tudásukból hiányzik. Vagy meg kell állniuk félúton és vállalniuk kell a visszaesést. Harc nélkül, küzdelem nélkül nincs győzelem! A pillanatnyi siker — a tiszavirág életű boldogság — pedig nem sokat ér. A szivárványhidak bármilyen szépek, színesek is, nem tud rajtuk a magas egekbe feljutni az ember. Itt a Földön kell élnünk. A földi élet pedig küzdelmet kíván — ma is, holnap is, holnapután is. És nem biztos, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok! IS