Képes Újság, 1983. január-július (24. évfolyam, 1-27. szám)
1983-01-22 / 4. szám
ésről lépésre is), Tahi József (évfolyamtársa Ellának, Igor, a nagymenő, az ablakon közlekedő lezser lovag), és Kassai Károly (fia Prokopnak, Tolla, a félszeg, az illedelmes, a jólnevelt, aki azután szemünk láttára döbben rá dolgokra), meglepően jó, az ellentétekre épülve harmonikus hármast hoz létre előadásonként. Mintha ismétlődne az élet a színpadon. Pedig éppen ők bizonyítják, hogy márpedig ez végképp nincs így. Ella azért kapta az Ella nevet, mert azoknak az időknek nagy énekesnője Ella Fitzgerald volt. A csillagok állása most már más. A főiskolára készülődő Tolja, amikor apjáék Armstrongot emlegetik, már nem a valamikori amerikai dzsesszkirályra, hanem korunk hasonló nevű amerikai űrhajósára gondol. Ella. Igor. Tolja. A nevek a régiek. Az emberek azonban már mások. És senki sem azonos a múltbeli önmagával. Tapasztalhatjuk, hogy a Nemzeti Színház sem. Simon Gy. Ferenc A hajdani évfolyamtársak: Ferenczy Csongor, Jobba Gabi, Fülöp Zsigmond, Fonyó István „JELENETEK A BÁBUK ÉLETÉBŐL.” Színes NSZK film. Főszereplők: Robert Attorn, Christine Buchegger és Walter Schmidinger. Rendezte: INGMAR BERGMAN Hősök - példaképek Az ókori irodalom szerint, amikor Lükurgosz spártai királyfi Homérosz hőskölteményét először hallotta, így kiáltott fel: „Ez kell az én népemnek, mert aki ilyen nagy hősökről hall, az maga is bátor harcos lesz.” Aztán lemásolta az Iliász és az Odüsszeia szövegét magával vitte Spártába, ahol igyekezett azt az ifjúság nevelésének szolgálatába állítani. Hogy mi volt a spártai nevelés eredménye, azt most ne firtassuk. Beszéljünk, inkább saját hőskölteményeinkről, a Toldiról és a János vitézről, amelyeket hazánk legnagyobb költői, Arany János és Petőfi Sándor alkottak. Mit tudsz Toldi Miklósról? — kérdezem a nemrég diplomázott fiatalembertől. Megdöbbenve néz rám. ő mérnöknek készül, miért froclizom irodalmi kérdésekkel. Aztán nagy nehezen kinyög valamit arról, hogy ez a Miklós konfliktusba kerül a bátyjával, Györggyel és tulajdonképpen ebből lett a „balhéja”. Nem tudom, hogy Arany Jánost sajnáljam-e, aki valami egészen mást akart a költeményével mondani, vagy jövendő mérnökünkről mondjak elmarasztaló véleményt. Egyiket sem teszem. Inkább tovább kérdezek: „Mit tudsz a János vitézről?” Két évvel ezelőtt, Szegeden a szabadtéri színpadon láttam, Bessenyei játszotta. Nem neki való szerep. A szöveg is ósdi. Engem nem tudott meghalni, untam.” Gyanakvóan hallgatok. A János vitézt valóban játszották Szegeden, de nem Bessenyei alakította a főszerepet, hanem Kovács József és az valóban rossz volt. „Te nem a Háry Jánosról beszélsz”? De igen, Vitéz Johannes Háryt keverte össze az én ifjú káderem Petőfi János vitézével. Neki mindegy. Hozzá már ósdi és öreg Háry is, Toldi is, János vitéz is. Egyik sem az ő világa. Az iskola sem igyekszik már e régi irodalmi hősöket példaképpé tenni. A mi világunknak pedig nincsenek új irodalmi hősei. „Írjál egy mai Toldi Miklósról” — tanácsolom költő barátomnak. Tetszik is neki az ötlet. Egy pillanatra felvillan a tekintete, aztán lehangolódik. „Melyik könyvkiadó adna ki ma egy modern Toldi Miklósról szóló könyvet?” — kérdezi. Nem tudom. Talán egyik sem. Csak azt tudom, hogy a mai irodalomban hiába keresem a fiatalok elé példaképként állítható hősöket. Pedig néha azt olvasom a könyvkiadásról szóló értékelésekben, hogy irodalmunk sohasem volt még olyan reális, mint éppen napjainkban. Ha ez így igaz, akkor azt kell hinnem, hogy példaképül állítható emberek nem élnek hazánkban, mert az új irodalmi művek sajnos ilyeneket nem ábrázolnak. Kétségtelen, hogy minden embernek van hibája — Odüsszeusznak is, Toldinak, meg János vitéznek is volt — sőt még a szocialista hatalom vezetőinek is van (nemcsak a halottaknak, az élőknek is), de azért talán mégsem kellene olyan fenemód realistáknak lennünk, hogy egy igaz embert se találjunk egész Magyarországon. Bízom benne, hogy nem tévedek, ha azt merem állítani — Lükurgusz után szabadon —, aki hősöket lát a képernyőn vagy a mozivásznon, aki hősökről hall a rádióban és, aki hősökről olvas a könyvekben, az maga is vágyik a bátor harcra, a hősi tettekre. És ha valaha kellettek népünknek a bátor, harcos, vállalkozó szellemű, igaz példaképek, akkor ma igazán kellenének. Nem dúlja ugyan hazánkat sem török, sem tatár, sem német, de harcolni valónk ma is akad bőven. A leküzdeni való ellenség, a szervezetlenség, a korszerűtlenség, az anyagpazarlás, a rossz minőség ott van szinte minden műhelyben; a bürokrácia, a határozatlanság, az időhúzás ott van minden hivatalban; a becstelenség, a felelőtlenség, a csalás, a szélhámosság sem halt ki még egészen társadalmunkból. Ki harcoljon hát e létünkre, jövőnkre törő átkos ellenség ellen, ha nem nevelünk küzdeni tudó, bátor embereket, akik furfangos ésszel, józan elmével és ha kell, emberfeletti erővel, minden fantáziát felülmúló ügyességgel, szembeszállnak a haladást gátló tényezőkkel? Igenis kellenek — a mi ifjúságunknak is, a szocialista rendszer ifjúságának is — a bátor példaképek, a küzdeni, harcolni tudó hősök, akik legyőznek minden nehézséget. Kellenek még akkor is, ha nem olyan kegyetlenül reálisak, hogy belepusztulnak az önmarcangolásba. Veszítsenek, ha kell, de azért néha győzzenek is, mert csak akkor jut előbbre a világ. 15