Képes Újság, 1983. január-július (24. évfolyam, 1-27. szám)

1983-01-22 / 4. szám

ésről lépésre is), Tahi József (évfolyamtársa Ellának, Igor, a nagymenő, az ablakon közlekedő lezser lovag), és Kassai Károly (fia Prokopnak, Tolla, a félszeg, az illedelmes, a jólnevelt, aki azután szemünk láttára döbben rá dolgokra), meglepően jó, az ellentétekre épülve harmonikus hármast hoz létre előadásonként. Mintha is­métlődne az élet a színpadon. Pedig éppen ők bizonyítják, hogy márpedig ez végképp nincs így. Ella azért kapta az Ella ne­vet, mert azoknak az időknek nagy énekesnője Ella Fitzgerald volt. A csillagok állása most már más. A főiskolára készülődő Tolja, amikor apjáék Armstrongot em­legetik, már nem a valamikori amerikai dzsesszkirályra, ha­nem korunk hasonló nevű ame­rikai űrhajósára gondol. Ella. Igor. Tolja. A nevek a régiek. Az emberek azonban már mások. És s­enki sem azonos a múlt­beli önmagával. Tapasztalhatjuk, hogy a Nem­zeti Színház sem. Simon Gy. Ferenc A hajdani évfolyamtársak: Ferenczy Csongor, Jobba Gabi, Fülöp Zsigmond, Fonyó István „JELENETEK A BÁBUK ÉLETÉBŐL.” Színes NSZK film. Főszereplők: Robert Attorn, Christine Buchegger és Walter Schmiding­er. Rendezte: INGMAR BERGMAN Hősök - példaképek Az ókori irodalom szerint, amikor Lükurgosz spártai ki­rályfi Homérosz hősköltemé­nyét először hallotta, így kiál­tott fel: „Ez kell az én népem­nek, mert aki ilyen nagy hő­sökről hall, az maga is bátor harcos lesz.” Aztán lemásolta az Iliász és az Odüsszeia szö­vegét­ magával vitte Spártá­­ba, ahol igyekezett azt az if­júság nevelésének szolgálatá­ba állítani. Hogy mi volt a spártai ne­velés eredménye, azt most ne firtassuk. Beszéljünk, inkább saját hőskölteményeinkről, a Toldiról és a János vitézről, amelyeket hazánk legnagyobb költői, Arany János és Petőfi Sándor alkottak. Mit tudsz Toldi Miklósról? — kérdezem a nemrég diplo­mázott fiatalembertől. Meg­döbbenve néz rám. ő mér­nöknek készül, miért frocli­­zom irodalmi kérdésekkel. Aztán nagy nehezen kinyög valamit arról, hogy ez a Mik­lós konfliktusba kerül a báty­jával, Györggyel és tulajdon­képpen ebből lett a „balhéja”. Nem tudom, hogy Arany Jánost sajnáljam-e, aki vala­mi egészen mást akart a köl­teményével mondani, vagy jö­vendő mérnökünkről mond­jak elmarasztaló véleményt. Egyiket sem teszem. Inkább tovább kérdezek: „Mit tudsz a János vitézről?” Két évvel ezelőtt, Szegeden a szabadtéri színpadon láttam, Bessenyei játszotta. Nem neki való sze­rep. A szöveg is ósdi. Engem nem tudott meghalni, un­tam.” Gyanakvóan hallgatok. A János vitézt valóban ját­szották Szegeden, de nem Bessenyei alakította a fősze­repet, hanem Kovács József és az valóban rossz volt. „Te nem a Háry Jánosról beszélsz”? De igen, Vitéz Johannes Háryt keverte össze az én if­jú káderem Petőfi János vi­tézével. Neki mindegy. Hozzá már ósdi és öreg Háry is, Tol­di is, János vitéz is. Egyik sem az ő világa. Az iskola sem igyekszik már e régi iro­dalmi hősöket példaképpé tenni. A mi világunknak pe­dig nincsenek új irodalmi hő­sei. „Írjál egy mai Toldi Mik­lósról” — tanácsolom költő barátomnak. Tetszik is neki az ötlet. Egy pillanatra felvil­lan a tekintete, aztán lehan­golódik. „Melyik könyvkiadó adna ki ma egy modern Toldi Miklósról szóló könyvet?” — kérdezi. Nem tudom. Talán egyik sem. Csak azt tudom, hogy a mai irodalomban hiába ke­resem a fiatalok elé példa­képként állítható hősöket. Pe­dig néha azt olvasom a könyv­kiadásról szóló értékelések­ben, hogy irodalmunk soha­sem volt még olyan reális, mint éppen napjainkban. Ha ez így igaz, akkor azt kell hinnem, hogy példaképül állít­ható emberek nem élnek ha­zánkban, mert az új irodal­mi művek sajnos ilyeneket nem ábrázolnak. Kétségtelen, hogy minden embernek van hibája — Odüsszeusznak is, Toldinak, meg János vitéznek is volt — sőt még a szocialista hatalom vezetőinek is van (nemcsak a halottaknak, az élőknek is), de azért talán mégsem kelle­ne olyan fenemód realisták­nak lennünk, hogy egy igaz embert se találjunk egész Magyarországon. Bízom benne, hogy nem té­vedek, ha azt merem állítani — Lükurgusz után szabadon —, aki hősöket lát a képer­nyőn vagy a mozivásznon, aki hősökről hall a rádióban és, aki hősökről olvas a köny­vekben, az maga is vágyik a bátor harcra, a hősi tettekre. És ha valaha kellettek né­pünknek a bátor, harcos, vál­lalkozó szellemű, igaz példa­képek, akkor ma igazán kel­lenének. Nem dúlja ugyan hazánkat sem török, sem tatár, sem né­met, de harcolni valónk ma is akad bőven. A leküzdeni való ellenség, a szervezetlenség, a korszerűtlenség, az anyagpa­zarlás, a rossz minőség ott van szinte minden műhely­ben; a bürokrácia, a határo­zatlanság, az időhúzás ott van minden hivatalban; a becste­lenség, a felelőtlenség, a csa­lás, a szélhámosság sem halt ki még egészen társadal­munkból. Ki harcoljon hát e létünk­re, jövőnkre törő átkos ellen­ség ellen, ha nem nevelünk küzdeni tudó, bátor embere­ket, akik furfangos ésszel, jó­zan elmével és ha kell, em­berfeletti erővel, minden fan­táziát felülmúló ügyességgel, szembeszállnak a haladást gátló tényezőkkel? Igenis kellenek — a mi if­júságunknak is, a szocialista rendszer ifjúságának is — a bátor példaképek, a küzdeni, harcolni tudó hősök, akik le­győznek minden nehézséget. Kellenek még akkor is, ha nem olyan kegyetlenül reáli­sak, hogy belepusztulnak az önmarcangolásba. Veszítse­nek, ha kell, de azért néha győzzenek is, mert csak ak­kor jut előbbre a világ. 15

Next