Képes Újság, 1983. január-július (24. évfolyam, 1-27. szám)

1983-04-23 / 17. szám

Űr­szennyezés Reagan amerikai elnök bejelentését, hogy megkezdődnek Amerikában az elő­munkálatok a jövő szuperfegyverének ki­­fejlesztésére, világszerte döbbenet fogadta. Az elnök víziója egy Földön kívüli „Csil­lagok háborújáról”, iszonyattal töltötte el a földlakók többségét. Megérezték, hogy — Reagan elképzeléseivel ellentétben — az új „csodafegyverek”, az űrben elhelyezett lézerágyúk, a mikrohullámú és más sugár­fegyverek nem az annyira óhajtott teljes biztonság megteremtésének segítői, hanem inkább az általános földi és égi veszélyez­tetettség baljós előhírnökei. Mert hogy a szükségesnél is több fegy­ver halmozódott fel eddig a Földön, az nagyon tudatosult a békét féltő emberek­ben az elmúlt évek során. Érthetetlen te­hát, miért kellene az űrt is betelepíteni pusztító eszközökkel. A következmények egy része ugyanis máris kiszámítható, hi­szen a földi és az űrjövőnket egyaránt óvó tudósok évekkel ezelőtt már jelezték, mi várható, ha hadszíntérként a világűrt is számításba veszi a hadtudomány. Amikor több mint három évtizeddel ez­előtt a világűr meghódítását tervezték az űrközpontokban, aggódva gondoltak arra a veszélyre, amelyet az űrhajókra a me­teoritok jelenthetnek. E fenyegetettség ugyan még mindig megvan, de az eddig szerzett tapasztalatok azt mutatják, hogy az ütközésnek csupán elenyésző a valószí­nűsége. Keletkezésükkor a bolygók ugyan­is alaposan megtisztították környezetüket az önállósult űrrögöktől. A meteoritok be­fogása négymilliárd éve tart, és már csak a maradék lehet hátra. Szörnyű ezért, hogy az ember az új su­gártechnológiával éppen most alakítaná olyan csatatérré Földünk körül az űrt, amelyben az esetleges összecsapások után eszetlenül száguldoznának a műholdak és a rakéták darabjai. Az épségben maradt műholdak és az űrháború „törmelékeinek” 60 ezer kilométeres sebességgel való szem­­betalálkozásakor az ütközés ereje többszö­rösen felülmúlhatja némely páncéltörő lö­vedék romboló hatását. Az űrobjektumok hamarosan lyukacsos sajthoz hasonlítaná­nak ... Amennyiben az űrösszecsapások három­száz kilométernél magasabb régiókban zajlanának le, úgy a repeszek és roncsok akár évtizedekig, sőt, évszázadokig utaz­gatnának Földünk térségében. A követke­ző generációk, unokáink és dédunokáink bi­zonyára átkoznának ezért bennünket, mi­vel nem tudnák begyűjteni bűnös köny­­nyelműségünk űrbéli emlékeit. Századunk nagy tudományos eredménye, az űrhajózás lehetetlenné válna az űrben elhelyezke­dő roncstelep miatt. Végképp búcsút mond­hatnánk ezért az időjárás előrejelzését és más, békés célokat szolgáló műholdak­nak is. Az emberiség jövőjét fenyegető újabb súlyos lépésnek tekintendők már csak ezért is a legújabb amerikai űrfegyverke­zési elképzelések. De leginkább azért, mert növelik a háborús veszélyt, az irdatlan költségek pedig (csupán a rakétaelhárító lézerfegyver tíz év múlva már 30 milliárd dollárral szerepelhet az amerikai költség­­vetésben) további terheket rónának az ame­rikai tömegekre, de azokra is, akik az ame­rikai fenyegetés miatt rákényszerülnek hasonló fegyverek kifejlesztésére. Érni Péter 18 Gallipoli Hosszú évek után, rövid időn belül két al­kalommal is találkoztam Gallipoli nevével. Eisenhower „Európa erőd” című emlékira­tában megjegyzi, hogy Winston Churchill Balkán-fóbiáját a „Gallipoli-sokk” okozta. Ezt követően az idei „Budapesti Tavaszi Fesztivál” alkalmából rendezett ausztrál filmhéten nagy sikerrel mutatták be a „Gal­lipoli” című filmet, amely ausztrál fiatalok­nak 1915-ös, katonailag teljesen értelmetlen feláldozását dolgozta fel. A moziból kijövet egy kisebb csoport fiatallal beszélgettem. Kíváncsi voltam, mit tudnak az akkori har­cokról. Kiderült, semmit. Pedig Gallipolinál az első világháború egyik kiemelkedően hí­res ütközete volt. Neve — enyhe túlzással — az ötödik földrészen úgy cseng, mint ná­lunk Przemysl vagy Doberdó. A Boszporusz és a Dardanellák elfoglalá­sa a múlt század második felétől a cári im­perializmus egyik fő célja volt. Az első vi­lágháború kitörése után az antant hatalmak­nak égetően fontos lett hadianyagot, had­felszerelést juttatni a rosszul felszerelt cári hadseregnek. A legrövidebb hajóút a Bosz­poruszon keresztül vezetett. A „semleges”, de a német katonai vezetés által felbiztatott Törökország hamarosan nehéz helyzetbe ke­rült, ezért 1914. november 12-én hivatalo­san is belépett a központi hatalmak oldalán a háborúba. Churchill — aki akkor a brit haditengerészet minisztere volt — már 1914 novemberében javasolta az antant vezetői­nek, hogy először foglalják el a Boszporusz­hoz vezető szűk tengerszorost, a Dardanel­­lákat, majd a hajóhaddal törjenek utat Tö­rökország fővárosa, Isztambul felé. Decem­berben megegyeztek a britek, a franciák és az oroszok a Dardanellák elleni támadásban. Az oroszok azonban az 1914—15. téli kár­páti ütközetek hatalmas emberveszteségei miatt nem képesek bekapcsolódni a hadmű­veletekbe. Az egyesült angol—francia hajóhad 1915. február 19-én támadta meg a Dardanellák külső erődítményeit. De a nagy űrméretű hajóágyúk sok hetes tüze sem volt képes a törökök ellenállását megtörni. Sőt, az 1915. március 18-án megkísérelt áttöréskor a fran­ciák két, az angolok pedig egy csatahajót, valamint több kisebb úszóegységet veszítet­tek. E vereség kijózanító hatására, összehan­golt szárazföldi és vízi hadművelet végre­hajtásával akarták kierőszakolni a döntést. Hatalmas haderőt, köztük ausztrál—új-zé­­landi hadtesteket vontak össze Egyiptom­ban. Behajózás után, 1915. április 25-én reg­gel már a Dardanellák előtt álltak. Alig buk­kant fel a nap, a flotta teljes tüze a Darda­­nellákat, a Gallipoli-félszigetet védő, és a szoros túlsó oldalán levő észak-anatóliai tö­rök állásokra zúdult. A kora reggeli órák­ban megkezdődött a partraszállás. Elkese­redett és véres harcok bontakoztak ki. A törökök rendkívül szívósan védekeztek. Észak-Anatóliában rövid időn belül a ten­gerbe szorították az elterelő partraszállást végrehajtó francia erőket. A harcok teljes súllyal Gallipolira tevődtek át. A britek és franciák — bár nem tudtak jelentősen elő­retörni a félszigeten — mégis megvetették a lábukat. Liman von Sanders tábornok, a török se­regek főparancsnoka, ügyes taktikával meg­állította a partraszállók előretörését. Mivel a török tüzérség nem vehette fel a versenyt a nagy tűzerejű hajóágyúkkal, csapatait olyan közel vitte a britek vonalaihoz, hogy a hajók nem tudták a török első vonalakat lőni. Április végére a félsziget déli csúcsán és közepén a briteknek sikerült hídfőt lé­tesíteni. Itt harcoltak az ausztráliai hadosz­tályok is. Többszöri áttörési kísérletüket a törökök véresen meghiúsították. Egyik fél sem tudott boldogulni a másikkal. Rengeteg áldozatot követelő, értelmetlen állásharc kez­dődött. A sziklás talaj, a kiépített védővonalak a törököknek kedveztek. Kezükben tartották az összes magaslatot és valósággal a part­hoz szögezték a briteket. A túlerőben levő brit tüzérségtől ők is hatalmas vesztesége­ket szenvedtek, de kitartottak. 1915. novem­ber közepére a törökök megkapták az osztrák—magyar haderő félelmes hírű 305 milliméteres, Skoda gyártmányú mozsarait. A törökök tüzérségben is egyenrangúak let­tek. A szorongatott helyzetben az antant hadvezetés elrendelte a csapatok kivonását. December 19-ről 20-ra, majd 1916. január 8-ról 9-re virradó éjszaka szálltak csapataik hajóra, olyan jól álcázottan, hogy a törökök nem vették észre elvonulásukat. A Gallipoli hadműveletek a britek és Churchill személyes vereségével végződtek. A kellő felderítés hiánya, a török csapatok harckészségének könnyelmű lebecsülése, és a brit harci szellem túlbecsülése vezetett oda, hogy teljesen értelmetlenül, sok tízezer katonájuk, köztük majdnem 8000 ausztrál pusztuljon el Gallipoli kopár szikláin. Dr. Pataky Iván (Reprodukció: Pataky Zs.)

Next