Képes Újság, 1984. január-július (25. évfolyam, 1-27. szám)

1984-03-10 / 10. szám

. Amihez nem kell beruházás Jutalom, elismerés és fejbekólintás egyszer­re, egy kézből, sajnos, ilyen is előfordul éle­tünkben. Egy országos nagyvállalat kis részlegének ve­zetője meséli: az egyik segédmunkásuk, aki küldönci teendőket is ellát, megérkezvén a köz­pontból borítékot tett az asztalára. „Ezt magá­nak küldik, főnök.” A borítékban ötezer forint volt, jutalom, a jó munkáért. Illetve nem is csak úgy általában a jó munkáért. . . Szatyrá­ban matatva a küldönc még talált valamit. „Itt van ez a doboz is, ez is a főnöké ...” A doboz­ban kitüntetés, Kiváló Dolgozó jelvény. A „fő­nök”, akit így megtiszteltek, se a pénznek, se a kitüntetésnek nem tudott igazán örülni. Arra sem érzett ösztönzést, hogy ezután még jobban dolgozzon. Az esetről egy tanácskozás jut eszembe. Ezt ugyan nem az emberi kapcsolatokról tartották, mégis úgy érzem, erőltetés nélkül is rokonít­ható emberünk esete és a tanácskozás témája. Pedig ez utóbbi — amit egyébként Gödöllőn tartottak, február elején — még címében sem ígéri a rokonságot. A genetikai tartalékok feltárása, ez volt a té­ma, s arról beszéltek a jelenlévő szakemberek, hogy a növényekben mennyi még a tartalék. Igazán nem kell röstellkednünk a 40 mázsa fö­lötti búzatermés-átlagunkkal, elismeréssel be­szélnek róla határainkon túl is. Igen ám, de a mai búzáink, ha a bennük levő genetikai tarta­lékokat sikerülne föltárni, 70—80 mázsa ter­mésre is képesek lennének. Az őszi árpn 60—70, a kukorica 100 mázsás termést is adhatna. „A növények életfeltételeinek és körülményeinek jobb szervezésével lényegesen növelhetők a ho­zamok, ezen a területen még nagyek a tartalé­kok” — olvasom a tanácskozásról szóló beszá­molóban. A gabonafélék termőképességének kihasználtsága átlagosan 48—60 százalék kö­zötti. A gabonafélék nem érző lények, nem bán­tódnak meg, életfeltételeik és körülményeik jobbításáért több terméssel fizetnek. A jobb körülményeket az ember is igényli, de ezen kí­vül még valami eevedet is. Azt például, hogy jó munkájáért megbecsüljék, s az elismerésnek adják meg méltó módját. Lehet, a jutalmazásnak, illetve kitüntetésnek ez a különös formája egyedi eset. De megtör­tént, s mégiscsak azt példázza, hogy a munka­­helyi emberi kapcsolatok körül nincs minden rendben. Az emberről, az emberi tényezőről mind ke­vesebb szó esik mostanában. Annál több kül­piacról, dollárról, közgazdasági szabályzókról, számítógép vezérelte berendezésről, termék­­szerkezetről. E­zek persze mind fontosak, nél­külözhetetlen részei, szükségszerű velejárói éle­tünknek. Csakhogy — például — külpiaci le­hetőségeink javításának csak a keretét teremti meg a jobb gazdaságirányítási rendszer, a kor­szerűbb gén, az egészségesebb termékszerkezet. Az ember örömmel, alkotókedvvel végzett mun­kája nélkül üres marad a keret: ezek nélkül haszontalanná válhat a legmodernebb gén. bé­nává az irányítás Ráadásul a modern technika sok pénzbe is kerül. Ahhoz pedig nem kell tőke, haek törődipnek az emberrel, osztozzanak gond­jában. örömében Hoev fgényeljék véleményét, hallgassák meg észrevételét. Az sem kerül pénz­be, hogy partnernek tekintsék. S fontosnak, nél­külözhetetlennek — akár esztergályos, akár osz­­tályvezető vagy fűtő —, aki ugyan a nagy egész­ben csak egy rész, de nélküle nem működne, nem lenne tökéletes az egész. Nemzeti vagyonunk sokkal nagyobb hánya­da testesül meg a fejekben összegyűlt tudásban és tapasztalatban, mint valamennyi termelő­berendezésünkben együ­ttvéve. Nem mindegy, hogy ez az érték miként, milyen mértékben hasznosul. A tudás- és talanasztalattartalék is van akkora, mint a gabonafélék genetikai tar­taléka Ennek föltárásával már foglalkoznak. Az ,,emberi tartalékok” föltárásáért tudományos tanácskozást se kellene összehívni. A. K. Goethe tv-filmen Vonzalmak és változatok .,Nagyra kell becsülni minden igazi érzést az olyan világban, amelyben vol­taképpen a közöny és az ellenszenv ott­honos igazán.” Johann Wolfgang Goethe (1749—1832), a nagy német költő írta ezeket a soro­kat, még 1809-ben. Ma, 1984-ben — igazságában miért is kételkednénk? — ez az idézet jelenik meg egy tv-film első kockáin. Deák Krisztina, a tele­vízió rendezője, Bornyi Gyula kamerá­jának segítségével, a „Vonzások és vá­lasztások” című munkájával tesz kísér­letet Goethe világának megjelenítésére. Tehát egy újabb klasszikus. . . Egy klasszikus — akinek számunkra is van mondanivalója. Deák Krisztina tulajdonképpen a Goethe-művel debütáló rendező. Két éve végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, Szinetár Miklós tanítványa­ként. A „Vonzások és választások” előtt mindössze egy néhány perces etűdöt készített. Erről — az „Égnek madarai mozdulatlanok”-ról —, a kritika úgy emlékezett meg, mint az újfajta tele­víziós műfajok alkalmazására kipróbált reményteljes kísérletről. Az említett produkció egyébként — miért is ne mondanánk, kiváltképp akkor, ha alko­tója nő —, szenvedélyes, nyílt és az érzelmeket felkavaró háborúellenes vi­tairat. — A „Vonzások és választások” kap­csán svéd filmrendező, Ingmar Berg­man jut eszembe: csodálatos művész, akinek megértése gyakran gondot okoz. Nem gondolja, hogy Goethe hasonlóan kemény dió. Ráadásul a képernyőn? ... — Nem kell a klasszikusokat misztifi­kálni és a nézőket sem alábecsülni. A történet olyan emberekről szól, akik élik az életüket. Szeretnek, gyűlölnek, örül­nek, szenvednek ... A regény több hely­színen játszódó, sokszereplős, múlt szá­zadi történet. Az én változatom a húszas években játszódik, egy helyszínen. Ezek a változtatások a lényeget nem érintik. A film szeretne hű lenni a goethei gon­dolathoz, ami kortól, helytől, időtől füg­getlen. — Egy sokszáz oldalas regényről né­hány szóban beszélni képtelenség, a tv-film jeleneteit mozaikszerűen fel­eleveníteni szintén nem szerencsés. Goe­­the-t azonban — megkockáztatom —, kevesen olvasták és olvassák. Elárulná, hogy miről szól a „Vonzások és vá­lasztások”? — Szerelmi négyszög történet. Nem afféle rétegfilmet akartam csinálni — a Goethe értőknek. — A forgatókönyvírás és a rendezés közben is az okozta a leg­több problémát, hogy a történés és az ezt mozgató gondolati tartalom egyidejűleg váljék hatásossá. Goethe-t nem lehet elmesélni, csak általánosságokat lehet mondani művészetéről. A „Vonzások és választások”-ról például azt, hogy a regényben mindent megírt — legalábbis szerintem —, amit egy férfi-nő kap­csolatáról meg lehet írni. — Bálint András és Takács Katalin ismert színészek. A Kapitány szerepe-Nem nehéz elképzelnem azt a hatéves kislányt, aki annak idején hétről-hétre lelkes hangon így szólalt meg a rádió­ban: „Kedves hallgatóink, az óvodások műsora következik.” Kiskalmár Éva, a Magyar Televízió bemondónője, megőrizte ama régi kis­­lányos őszinteséget, ma is így jelenik meg előttünk a képernyőn, meghittséget sugárzó mosolyával. — Tudja-e, mennyire népszerű? — kérdem tőle, de elhárítja ezt a megfo­galmazást. — Én csak azt szeretném, ha elfogad­nának ilyennek, amilyen vagyok — mondja. — Amikor itt ülök egymagam a bemondófülkében, szemben a rám meredő kamerával, azokra gondolok, akik otthon, a képernyők előtt hallgat­ják, amit mondok, tudom, hogy rám figyelnek, s azt is tudom, mit éreznek, amikor rossz hírt kell felolvasnom, hi­szen én is ugyanazt érzem. — Biztosan ez a nyitja, hogy az el­múlt hat évben mind kedvesebb és sze­mélyesebb ismerősünkké vált és ezt tudja is, hiszen százával kapja a TV- nézőktől a meleghangú leveleket. — Valóban sok levelet kapok, leg­többet fiatal lányoktól, akik azt kérdik, mi kell ahhoz, hogy valaki TV-bemon­­dó lehessen. Én megírom, hogy magyar­olasz tanári diplomát szereztem, tanítot­tam is az Árpád Gimnáziumban, beszé­lek olaszul, angolul, németül. Mások azt kérdik, azonos vagyok-e azzal a Kis­kalmár Évával, aki zenei műsorok ri­portere a rádióban és én írok-e cikke­ket az Új Tükörbe, az ÉS-be, a Film Színhház Muzsikába, amikor megírom, hogy igen, sokan csodálkoznak amiért egy bemondónő ezt is tudja, pedig a mi munkánk színészi és újságírói ké­pességeket egyformán megkíván, a be­mondószövegeket is mi magunk fogal­mazzuk. Szemben a kamerával . Az ön sorsa kivételesnek mond­ható, vajon, hogyan fogalmazná meg, mit jelent ma Magyarországon nőnek lenni? — Szép, jó, de nagyon nehéz és egyre nehezebb. Főleg azoknak, akik a mesék világában nőttek fel, mint ahogy én is, nagyon sok mesét olvastam, de úgy lá­tom, mostanában egyre durvább, ag­resszívabb a világ. — Ezt hogy érzékeli egy népszerű TV-bemondónő? — Én az utcán nem bemondó vagyok, hanem egy nő a sok közül, aki bevásá­rolni megy, aki utazik az autóbuszon !

Next