Képes Újság, 1985. január-július (26. évfolyam, 1-27. szám)

1985-02-02 / 5. szám

A­zon a héten délutános vol­tam. Megye­k be a gyárba. Már messziről látom, hogy a kapunál nagy tömeg to­long. Zajonganak, kiabálnak. — Üssétek agyon, az anyja szentségit! — hallom a fenyegető hangokat. — Mit kukoricáztok vele? Fel kell akasztani! — Lámpavasra való az ilyen ember, nem vezetőnek! — Kössük fel oda a kapufél­fára, hogy mindenki lássa: így járnak, akik becsapják a mun­kásokat. Ahogy közelebb furakodtam a tömegben, láttam, hogy egy sze­rencsétlen embert lökdösnek, köpködnek; néha egy-egy rúgás, ütés is éri. — Ki ez? — kérdeztem. — Weiss Manfréd kutyája! — mondja valaki. — Hogy hívják? — Forró úr, az élelmezési fő­nök. Nem ismered? Nem, én nem ismertem. Azt ugyan hallottam többször, hogy egy Forró László nevű ember van az igazgatóságon, az foglalkozik az élelmiszerek elosztásával. Sok­szor szidták, átkozták, hogy csal, részrehajló az elosztásnál, de én személyesen nem ismertem, soha nem láttam. Cseresznyés Peti sodródott mellém. — Öregem, ezt már az isten se menti meg; agyonverik vagy fel­akasztják — mondta izgatottan. — Ez az a Forró, aki az élel­mezéssel foglalkozik ? — Ez hát! Azt mondják elsik­kasztott több tonna zsírt, meg lisztet. Meg kell, hogy mondjam, ab­ban az időben a rossz élelmiszer­­ellátás miatt nagyon feszült volt Csepelen a hangulat. A felszaba­dulást követő első napokhoz vi­szonyítva is romlott nyár elejére az ellátás. Az előző évi készletek már kimerültek. Aratás még nem volt az országban. Húsnak hírét sem láttuk. Ugyanakkor a mun­kát szorították a gyárban. Közle­kedési eszközök nem voltak. A legtöbb munkás gyalog járt be a gyárba Királyerdőből meg Cse­pel más, távolabbi részeiből. Az emberek fáradtak, kimerültek voltak, nőtt az elégedetlenség. Mint később megtudtam Forró László a gyár régi vezetői közül való volt és már ezért is fenn­tartással figyelték a közellátási tevékenységét. De, ha kommunis­ta lett volna, akkor sem tudott volna a kevésből többet adni. Az Üzemi Bizottságot is sokan szid­ták, mindenkit vádoltak, aki kö­zel állt az elosztáshoz. Valaki kötelet kerített és a fe­je felett lóbálva tolakodott előre a tömegben, közben magából ki­kelve kiabált. — Engedjetek közelebb hozzá, hadd kössem rá ezt a nyakken­dőt. Rongyos ingéből itt is, ott is kilátszott a bőre. Csapzott haja belógott a homlokába, a képéről folyt az izzadság. Látszott, hogy futva hozta valahonnan a kötelet, a népítélet végrehajtásához. A tömeg lassan utat nyitott neki. Forró László sápadtan állt a megvadult emberek között. A ke­zét néha az arca elé emelte, hogy védje magát az ütésektől és a köpésektől. Láttam a tehetetlenségét és a hátam egy pillanatra megborzon­gott a tömeghisztériától, a vár­ható akasztás látványától. Vala­hogy nem tetszett nekem ez az elszabadult fejetlenség. A köte­let hozó embert sem ismertem, soha nem láttam a gyári mun­kások között. Ki tudja, honnan került elő, hogy lázítson, provo­káljon? Legszívesebben elvettem volna tőle a kötelet és adtam vol­na neki egy pofont, hogy menjen haza és akassza fel önmagát, ha mindenáron akasztást akar látni. Nemrég ért véget a háború, nem­rég szűnt meg az esztelen gyilko­lás. És nekem nem volt kedvem új öldöklést nézni. A tömeg azonban úgy fel volt bőszülve, hogy nem mertem vele egyedül szembefordulni. Körül­néztem, kinek a segítségére szá­míthatok. Még mindig mellettem állt Cseresznyés Péter, de ő is együtt kiabált a gyűlölködőkkel. — Felakasztani! — Hülye vagy — mozdultam rá. — Mit szólnál, ha a te nya­kadba akarnák tenni azt a köte­let? Meglepődött. — Te véded? — nézett rám csodálkozva. — Ő is csak egy ember. Lehet, hogy családja van, gyermekei... É­s akkor, hirtelen megláttam Istenest, mivel egész fejjel kiemelkedtem a tömegből, láttam, hogy rohan a gyár­udvaron át a kapu felé. — Mit csináltatok? Megörülte­tek? — kiáltotta már messziről. És igyekezett a tömegen át Forró László közelébe férkőzni. Erre én is megmozdultam, szét­vetettem a karomat és utat tör­tem magamnak Istenes felé. Ha netán valaki őt bántaná amiért szembeszegült a népítélettel, hát legyen, aki védi. Mire a közelébe értem, Istenes már a testével védte Forrót. Én meg elkaptam a kötéllel hadonászó fickót és hátra penderítettem, úgy, hogy a kötél a kezemben maradt. Egy pillanatra megtorpantak a hoz­zánk legközelebb állók. Úgy lát­szott, hogy a hatalmas termetem megszelídítette a fenyegető te­kinteteket. Bár az is lehet, hogy az első meglepetés elmúlása után rám támadtak volna, ha nem lép közbe Drahos Lajos, a gyár egyik legtekintélyesebb munkásvezető­je. Máig sem tudom, honnan és miként került oda, csak a hang­ját hallottam. — Emberek! Térjetek észre! Mit akartok? Csepeli munkások! Vérrel akarjátok bemocskolni a kezeteket? Ti, akik annyit szen­vedtetek az urak kegyetlenségei­től, most hasonló kegyetlenséget akartok elkövetni? D­rahosnak óriási tekintélye volt Csepelen. Néztem az emberek arcát; ahogy Dra­hos szavait hallgatták, úgy józanodtak ki fokozatosan az el­vadult tekintetek, mint amikor az apa rászól a rosszat cselekvő fiára. — Lehet, hogy ez az ember hi­bát követett el — mondta Dra­hos —, de akkor sem az a mód­ja, hogy elhamarkodottan önbí­ráskodjunk fölötte. Majd megta­láljuk a módját, hogy törvénye­sen felelősségre vonjuk. Attól a pillanattól kezdve én különösen tiszteltem Drahos La­jost. Vékony, szikár alakja elve­szett a tömegben, de az egyénisé­géből sugárzó erkölcsi erő, hatá­rozottság mindenki fölé emelte. Addig csak Kalamár Józsefet, Csepel másik kiemelkedő mun­kásvezérét ismertem személyesen. Vele volt személyes kapcsolatom, mert az apámnak jó barátja volt és engem is szeretett, becsült Istenes megmentéséért, és az új­jáépítés első napjaiban tanúsított helytállásomért. Drahos Lajost csak Istenes János elbeszélései­ből ismertem, ők ketten szoros kapcsolatban voltak és Istenes gyakran hangoztatta, hogy Dra­hos a példaképe. Akkor, annál a tömegmegmozdulásnál én is meg­ismertem szuggesztív erejét. Másnap — otthon — beszélget­tünk Istenessel a nagy port ka­vart gyári eseményről. — Te hogy látod ezt a dolgot? — kérdezte Istenes János. — Drahossal értek egyet — mondtam. — Nem lenne jó, ha mi is azt csinálnánk, mint a fa­siszták, teleaggatnánk emberek­kel a lámpaoszlopokat. Sajnál­tam ezt a Forrót, mint embert. De azért a tömegnek igaza van: nem a Weiss Manfréd embereire kellene bízni az élelmezést. Az urak kutyái mindig a munkások ellen ugattak és én nem hiszem, hogy valaha megváltoznak. — A kutya nem választhatja meg a gazdáját — szólt elgondol­kozva Istenes János. — Nem biz­tos, hogy a gazdájával együtt el kell temetni a kutyát is. — Lehet, hogy nem kell elte­metni, de azért én nem bíznék meg benne. Főként nem bíznám rá az ennivalómat. Különben is: nem tetszik nekem, hogy a szo­cializmusban az osztja a kenye­ret, aki a kapitalizmusban az üté­seket osztogatta. Szenes János sokáig hallga­tott, aztán nagyot sóhaj­tott és azt mondta: — Nem lesz könnyű dol­gunk, ha azt akarjuk, hogy az emberek megértsék egymást. — Miért, nincs igazam? — kér­deztem. — De igazad van. Forró Lász­lónak nem kellett volna hatalmat adni a kezébe. De jó szakember. Szükségünk van rá. Kár volna felakasztani. — Én is ezt mondom. — De azok ... ott a kapunál... Azok akasztani, gyilkolni akar­tak, a nép nevében. Még kezünk­ben sincs a hatalom, már visz­­szaélünk vele. Mi lesz, ha ez így folytatódik? Mária asszony zavarta meg té­­pelődésünket. — Hallottátok, hogy a MÁVAG gyáriaknak felemelték a fejadag­ját? — Rémhír! — legyintett Iste­nes. — A MÁVAG gyáriaknak meg azt mondják: Csepelen na­gyobb a fejadag, így akarnak ben­nünket egymásnak ugratni. Egyik munkást kijátszani a másik el­len. Ez a céljuk. — Szép kis szocializmus lesz ebből, mondhatom — elégedetlen­kedett az asszony. — Mi, akik dolgozunk, egyre rosszabbul élünk. A feketézők meg aranyért árulják a körúton a kolbászt, cukrot, csokoládét. — Ez a baj! — lázadtam én is. — Igaza van Vas János bátyám­nak. Be kellene menni a munká­soknak a belvárosba és szétverni ezt a mocskos feketéző bandát. (Folytatjuk) AZ ÉLETEM TÖRTÉNELEM Elmondta: Magyar Ádám Lejegyezte: Gerencséri Jenő I XV. 21

Next