Képes Újság, 1985. január-július (26. évfolyam, 1-27. szám)
1985-02-02 / 5. szám
Azon a héten délutános voltam. Megyek be a gyárba. Már messziről látom, hogy a kapunál nagy tömeg tolong. Zajonganak, kiabálnak. — Üssétek agyon, az anyja szentségit! — hallom a fenyegető hangokat. — Mit kukoricáztok vele? Fel kell akasztani! — Lámpavasra való az ilyen ember, nem vezetőnek! — Kössük fel oda a kapufélfára, hogy mindenki lássa: így járnak, akik becsapják a munkásokat. Ahogy közelebb furakodtam a tömegben, láttam, hogy egy szerencsétlen embert lökdösnek, köpködnek; néha egy-egy rúgás, ütés is éri. — Ki ez? — kérdeztem. — Weiss Manfréd kutyája! — mondja valaki. — Hogy hívják? — Forró úr, az élelmezési főnök. Nem ismered? Nem, én nem ismertem. Azt ugyan hallottam többször, hogy egy Forró László nevű ember van az igazgatóságon, az foglalkozik az élelmiszerek elosztásával. Sokszor szidták, átkozták, hogy csal, részrehajló az elosztásnál, de én személyesen nem ismertem, soha nem láttam. Cseresznyés Peti sodródott mellém. — Öregem, ezt már az isten se menti meg; agyonverik vagy felakasztják — mondta izgatottan. — Ez az a Forró, aki az élelmezéssel foglalkozik ? — Ez hát! Azt mondják elsikkasztott több tonna zsírt, meg lisztet. Meg kell, hogy mondjam, abban az időben a rossz élelmiszerellátás miatt nagyon feszült volt Csepelen a hangulat. A felszabadulást követő első napokhoz viszonyítva is romlott nyár elejére az ellátás. Az előző évi készletek már kimerültek. Aratás még nem volt az országban. Húsnak hírét sem láttuk. Ugyanakkor a munkát szorították a gyárban. Közlekedési eszközök nem voltak. A legtöbb munkás gyalog járt be a gyárba Királyerdőből meg Csepel más, távolabbi részeiből. Az emberek fáradtak, kimerültek voltak, nőtt az elégedetlenség. Mint később megtudtam Forró László a gyár régi vezetői közül való volt és már ezért is fenntartással figyelték a közellátási tevékenységét. De, ha kommunista lett volna, akkor sem tudott volna a kevésből többet adni. Az Üzemi Bizottságot is sokan szidták, mindenkit vádoltak, aki közel állt az elosztáshoz. Valaki kötelet kerített és a feje felett lóbálva tolakodott előre a tömegben, közben magából kikelve kiabált. — Engedjetek közelebb hozzá, hadd kössem rá ezt a nyakkendőt. Rongyos ingéből itt is, ott is kilátszott a bőre. Csapzott haja belógott a homlokába, a képéről folyt az izzadság. Látszott, hogy futva hozta valahonnan a kötelet, a népítélet végrehajtásához. A tömeg lassan utat nyitott neki. Forró László sápadtan állt a megvadult emberek között. A kezét néha az arca elé emelte, hogy védje magát az ütésektől és a köpésektől. Láttam a tehetetlenségét és a hátam egy pillanatra megborzongott a tömeghisztériától, a várható akasztás látványától. Valahogy nem tetszett nekem ez az elszabadult fejetlenség. A kötelet hozó embert sem ismertem, soha nem láttam a gyári munkások között. Ki tudja, honnan került elő, hogy lázítson, provokáljon? Legszívesebben elvettem volna tőle a kötelet és adtam volna neki egy pofont, hogy menjen haza és akassza fel önmagát, ha mindenáron akasztást akar látni. Nemrég ért véget a háború, nemrég szűnt meg az esztelen gyilkolás. És nekem nem volt kedvem új öldöklést nézni. A tömeg azonban úgy fel volt bőszülve, hogy nem mertem vele egyedül szembefordulni. Körülnéztem, kinek a segítségére számíthatok. Még mindig mellettem állt Cseresznyés Péter, de ő is együtt kiabált a gyűlölködőkkel. — Felakasztani! — Hülye vagy — mozdultam rá. — Mit szólnál, ha a te nyakadba akarnák tenni azt a kötelet? Meglepődött. — Te véded? — nézett rám csodálkozva. — Ő is csak egy ember. Lehet, hogy családja van, gyermekei... És akkor, hirtelen megláttam Istenest, mivel egész fejjel kiemelkedtem a tömegből, láttam, hogy rohan a gyárudvaron át a kapu felé. — Mit csináltatok? Megörültetek? — kiáltotta már messziről. És igyekezett a tömegen át Forró László közelébe férkőzni. Erre én is megmozdultam, szétvetettem a karomat és utat törtem magamnak Istenes felé. Ha netán valaki őt bántaná amiért szembeszegült a népítélettel, hát legyen, aki védi. Mire a közelébe értem, Istenes már a testével védte Forrót. Én meg elkaptam a kötéllel hadonászó fickót és hátra penderítettem, úgy, hogy a kötél a kezemben maradt. Egy pillanatra megtorpantak a hozzánk legközelebb állók. Úgy látszott, hogy a hatalmas termetem megszelídítette a fenyegető tekinteteket. Bár az is lehet, hogy az első meglepetés elmúlása után rám támadtak volna, ha nem lép közbe Drahos Lajos, a gyár egyik legtekintélyesebb munkásvezetője. Máig sem tudom, honnan és miként került oda, csak a hangját hallottam. — Emberek! Térjetek észre! Mit akartok? Csepeli munkások! Vérrel akarjátok bemocskolni a kezeteket? Ti, akik annyit szenvedtetek az urak kegyetlenségeitől, most hasonló kegyetlenséget akartok elkövetni? Drahosnak óriási tekintélye volt Csepelen. Néztem az emberek arcát; ahogy Drahos szavait hallgatták, úgy józanodtak ki fokozatosan az elvadult tekintetek, mint amikor az apa rászól a rosszat cselekvő fiára. — Lehet, hogy ez az ember hibát követett el — mondta Drahos —, de akkor sem az a módja, hogy elhamarkodottan önbíráskodjunk fölötte. Majd megtaláljuk a módját, hogy törvényesen felelősségre vonjuk. Attól a pillanattól kezdve én különösen tiszteltem Drahos Lajost. Vékony, szikár alakja elveszett a tömegben, de az egyéniségéből sugárzó erkölcsi erő, határozottság mindenki fölé emelte. Addig csak Kalamár Józsefet, Csepel másik kiemelkedő munkásvezérét ismertem személyesen. Vele volt személyes kapcsolatom, mert az apámnak jó barátja volt és engem is szeretett, becsült Istenes megmentéséért, és az újjáépítés első napjaiban tanúsított helytállásomért. Drahos Lajost csak Istenes János elbeszéléseiből ismertem, ők ketten szoros kapcsolatban voltak és Istenes gyakran hangoztatta, hogy Drahos a példaképe. Akkor, annál a tömegmegmozdulásnál én is megismertem szuggesztív erejét. Másnap — otthon — beszélgettünk Istenessel a nagy port kavart gyári eseményről. — Te hogy látod ezt a dolgot? — kérdezte Istenes János. — Drahossal értek egyet — mondtam. — Nem lenne jó, ha mi is azt csinálnánk, mint a fasiszták, teleaggatnánk emberekkel a lámpaoszlopokat. Sajnáltam ezt a Forrót, mint embert. De azért a tömegnek igaza van: nem a Weiss Manfréd embereire kellene bízni az élelmezést. Az urak kutyái mindig a munkások ellen ugattak és én nem hiszem, hogy valaha megváltoznak. — A kutya nem választhatja meg a gazdáját — szólt elgondolkozva Istenes János. — Nem biztos, hogy a gazdájával együtt el kell temetni a kutyát is. — Lehet, hogy nem kell eltemetni, de azért én nem bíznék meg benne. Főként nem bíznám rá az ennivalómat. Különben is: nem tetszik nekem, hogy a szocializmusban az osztja a kenyeret, aki a kapitalizmusban az ütéseket osztogatta. Szenes János sokáig hallgatott, aztán nagyot sóhajtott és azt mondta: — Nem lesz könnyű dolgunk, ha azt akarjuk, hogy az emberek megértsék egymást. — Miért, nincs igazam? — kérdeztem. — De igazad van. Forró Lászlónak nem kellett volna hatalmat adni a kezébe. De jó szakember. Szükségünk van rá. Kár volna felakasztani. — Én is ezt mondom. — De azok ... ott a kapunál... Azok akasztani, gyilkolni akartak, a nép nevében. Még kezünkben sincs a hatalom, már viszszaélünk vele. Mi lesz, ha ez így folytatódik? Mária asszony zavarta meg tépelődésünket. — Hallottátok, hogy a MÁVAG gyáriaknak felemelték a fejadagját? — Rémhír! — legyintett Istenes. — A MÁVAG gyáriaknak meg azt mondják: Csepelen nagyobb a fejadag, így akarnak bennünket egymásnak ugratni. Egyik munkást kijátszani a másik ellen. Ez a céljuk. — Szép kis szocializmus lesz ebből, mondhatom — elégedetlenkedett az asszony. — Mi, akik dolgozunk, egyre rosszabbul élünk. A feketézők meg aranyért árulják a körúton a kolbászt, cukrot, csokoládét. — Ez a baj! — lázadtam én is. — Igaza van Vas János bátyámnak. Be kellene menni a munkásoknak a belvárosba és szétverni ezt a mocskos feketéző bandát. (Folytatjuk) AZ ÉLETEM TÖRTÉNELEM Elmondta: Magyar Ádám Lejegyezte: Gerencséri Jenő I XV. 21