Képes Újság, 1985. január-július (26. évfolyam, 1-27. szám)

1985-05-25 / 21. szám

K I­­rgus király, Ilo, s számtalan nevesincs mesebeli figura, egzotikus szörny és istenség népesíti be az ud­var minden zugát; még a kerti csap kevéssé esztétikus, rozsdásodó fejét is különös fara­gás: félig állat­, félig emberalak takarja. A verandán robusztus „ülőgarnitúra”: súlyos asztal, pad, olykor csak jelzésszerűen meg­munkálva. A ház első helyiségé­nek berendezése, lámpától a könyvespolcig, szintén a házigaz­da kezemunkája. A polc itt-ott kicsit görbébb a szabványosnál, a fotelszerűségben sem egészen olyan ülés esik, mint egy igazi fotelben, s az asztal lap­ja enyhén lejt. Nem készítő­jük igénytelenségét jelzik eltérő mivoltukkal, hanem arról a tisz­teletről vallanak, ami Koncz Vil­mosban él a fa természetes gör­bületeivel, felületi egyenetlensé­geivel, a természettől kapott for­májával szemben. Inkább a pa­dot vagy valamelyik figurájának testét hajlítja a fához, semhogy a fát kényszerítené saját elképzelé­seihez. Mikoncz Vilmos a faragások, fa­­plasztikák után újabb meglepe­téssel szolgál: kis elefántcsont ékszereket, nyakláncokat, gyűrű­ket, karpereceket mutat. — Tudja, az első karperecét mérgemben csináltam .. . Dar-es- Salaamban, ahol akkoriban dol­goztam, a kollégám egy elefánt­­csont karkötőt akart vásárolni a feleségének. Szemérmetlenül drá­gán akarták rásózni. Mondom magamban: akármi legyek, ha nem faragok egy ilyent! Vettem egy kést, amilyent a makondé törzsbeliek is használnak az ele­fántcsonthoz és elkészítettem az első karkötőt. A makondék nem hitték, hogy én csináltam, bemu­tatót kellett tartanom nekik ... A makondék, Tanzánia egyik törzsének tagjai nem ellensége­sek a fehér emberrel szemben, de nem is borulnak a nyakába. Ám attól fogva, hogy Koncz Vilmos, az Ikarus autóvillamossági szere­lője a szemük láttára bizonyította tehetségét, közelebb engedték ma­gukhoz, hagyták, hogy tanulmá­nyozza sajátos folklórjukat, elles­se mozdulataikat. — Másfél évet töltöttem Tan­zániában garanciális szerelőként, ez idő alatt csak figyeltem, ta­nultam, s egy karperecen kívül semmit sem csináltam. 1976-ban, miután hazajöttem, faragtam ki az első figurámat fából, s azóta csináltam vagy nyolcvanat, talán százat is. Koncz Vilmos munkáin erősen érződik az afrikai folklór hatása, de a makondé motívumok a ma­gyar népművészet ornamentiká­jának elemeivel keverednek. Egyik-másik alkotása egyszerre idézi fel Afrika különleges ide­­genségét és a magyar Alföld pász­torművészetének ismerősségét. — Az ember nem lépheti át saját árnyékát, nem tudja leta­gadni, honnan jött... Koncz Vilmos Kunszentmárton­­ból jött szerencsét próbálni, szak­mát tanulni Budapestre. Minden­napos gondjai: meggyökerezés az idegen városban, a munkahelyén, majd pedig a családalapítás, a házépítés, nyelvtanulás, a jogo­sítvány megszerzése, szóval a hétköznapi feladatok oly mérték­ben lefoglalták, hogy nem gon­dolt ő művészettel sokáig. Talán nem is gyanította, hogy ilyen ké­pességek is szunnyadhatnak ben­ne. Egy idős, festegető szomszéd­jának biztatására fogott először ecsetet, már harminc évesen, s újabb másfél évtized telt el az első faragásokig. Most már több mint húsz kiállítást tudhat ma­ga mögött, egyéni stílusú munkái az ország sok pontján láthatók. Szülőfalujában három méteres faplasztikájában gyönyörködhet­nek a földijei, de áll alkotása a tiszakürti arborétumban, a kecs­keméti Játékmúzeumnál, Tokaj­ban, Tiszaladányban, a nagybör­zsönyi tanács házasságkötő ter­mében, a XVII. kerületi Dózsa Művelődési Ház parkjában, ott, ahol Koncz Vilmos fafaragó tu­dományát ma is tökéletesíti. A budapesti Állatkertben mostaná­ban fejezte be viking hajóját, a gyerekek e kedvelt szabadtéri já­tékát, egyéb munkáit régebben is­merik az Állatkertbe járó felnőt­tek és gyerekek. Lakóhelyén, a XVI. kerületben meghirdetett fel­­szabadulási képző- és iparművé­szeti pályázaton az első helyet szintén ő szerezte meg, önkéntelenül is előtolakszik a kérdés: ezzel a tehetséggel, ilyen eredményes művészi tevékeny­séggel miért nem gondol arra, hogy „profi” legyen? — Azért, mert belőlem teljesen hiányzik az üzleti érzék, önmagam „árusításának” képessége. Elad­tam életemben négy képet meg három szobrot? . . . Különben sem pénzért, anyagi sikerekért csiná­lom én ezt. Csinálom, mert sze­retem, mert nekem ez öröm, mert amíg más focimeccsre megy, én fogom a kést vagy a szekercét és faragok. Most a Kolompolás című munkámon dolgozom, a kolom­polás régi magyar népszokás, nagypéntek éjjeléről. Koncz Vilmos olyan munkás­művész, akinek érdeklődése a leg­tágabban öleli fel a különböző te­matikákat, gazdag fantáziája nem torpan meg az újabb és újabb té­mák előtt. S ami a sikert illeti, arról így beszél. — Az Állatkertben tavaly 1 millió 650 ezer látogató fordult meg. Hol láthatnák ennyien a munkáimat?! Kell ennél nagyobb siker, népesebb közönség? . .. Kenedi Lia Fotó: Stefka Éva X 7­0­­p A makondék tanítványa Képeink Koncz Vilmos Állatkertben látható­ munkáiról készültek Munka közben 14

Next