Képes Újság, 1985. január-július (26. évfolyam, 1-27. szám)

1985-06-29 / 26. szám

A szenvedés nem múlt el — Mindenki arra számított itt, a faluban, hogy ez a Jóska fiú előbb-utóbb embert fog ölni. Ki gondolta volna, hogy a hetven­éves ember szúrja le a fiát — magyarázza az idegeneknek a helybéli összefügéseket a boltve­zető. — Így volt igazságos — teszi hozzá az egyik koradélutáni vá­sárló. — Önvédelem volt, kérem! — Nono, olyan nincs is — kapcsolódik a beszélgetésbe egy öltönyös fiatalember. — Úgy mondják azt, hogy jogos véde­lem. Nem csak önmagát védheti meg az ember jogosan, hanem mást is. De Vili bácsi túllépte a mértéket. — Hát fölmentették, nemde? — veti közbe a boltvezető. — Nem mentették föl. Bűnös­nek mondták ki, el is ítélték. Csak nem csukták börtönbe. Föl­függesztették. Az azért más! A boltvezető is, meg a kora­délutáni vásárló is elgondolkod­va bólogat. Az öltönyös fiatal­ember fizet és távozik. — A városban dolgozik m­int utána a boltvezető. — Hivatal­ban. Tájékozott ember. Minden­esetre itt mindenki egyetértett azzal, hogy Vili bácsit hazaen­gedték. Ha ő nem szúr, hát meg­öli a fia. Tán az egész családot kiírtja. A fekete bárány A hetvenéves férfi népes csa­lád feje. Nyolc gyermeket ne­veltek föl, valamennyien már ki­röpültek a kis bányászlakásból. A sok unoka közül kettő azon­ban most is velük él. Jóska gyer­mekei. Ám nem a tragédia óta vannak náluk. Évek óta a nagy­szülők tartják el őket. Mert Jós­ka nem törődött velük, de még a tartásdíjat sem fizette. — Féltek tőle az emberek — mondja az édesanya. — Ha ivott, nem bírtak vele. Mi sem. Sokat szenvedtünk. Most nyugalom és csönd van. De a szenvedés nem múlt el, így l Lesz már örökre. Micsoda élet! Minden családban van egy fekete bárány. A fiú munkakerülő, csavargó életmódot folytatott. Ma már egyszerű, mert mindent a mér­téktelen italozásra lehet fogni. Ám csak úgy magától nem kezd el valaki inni. Végülis ez otthoni szokás, a bányászember megisz­­sza a magáét. — De tudja, hol a határ. Azért ember — szövi lassan a szót a koránál jóval idősebbnek látszó apa. A faluban mindenki Vili bácsinak emlegeti, úgy mondják, már húsz éve „bácsizzák”. Nem szívesen beszél az esetről, se magát menteni, se magyarázkod­ni nem kíván. Jóska fiú házassága is a sok ital miatt bomlott fel. Akkor a nagyszülők magukhoz vették a gyerekeket. Szemben velük la­kott a fiuk, ám ez inkább csak gond és baj forrása volt, mint­sem hogy örültek volna neki. Az alkalmi munkákat vállaló fiatal­embertől félt az egész utca. Kö­tekedő, agresszív, indulatos volt, nemegyszer a nyílt utcán pofoz­ta meg az édesanyját. Hogy miért? Mert pénzt kért tőle, ital­ra, és nem kapott. — A nyugdíjam havi három­ezer-kétszáz forint — mutatja a papírt Vili bácsi. — Ebből élünk a feleségemmel, meg a két uno­kával. Nemcsak az utcai pofozkodá­sok emlékét őrzi az utca népe, de azokat a hangos-zajos jele­neteket is, amikor a Jóska baltá­val fenyegette meg a szüleit. Akárkit kérdez az ember, föl tud sorolni néhány emlékezetes cse­tepatét. Október 26-án is a szokásos módon kezdődött minden. Kiszakított kertkapu Jóska meg az akkori élettársa látogatóba mentek át a szülők­höz. Vagy a gyerekeit akarta megnézi? Nemigen, mert az öre­gekkel beszélgetett. Beszélgetett? Felelősségre vonta őket, szemre­hányásokkal árasztotta el a két szülőt. Hogy miért nem adtak neki pénzt, amikor munkát vállalni indult. — Most egy hét alatt majd­nem három rongyot leszakítok! — vágta oda az apjának. Senki nem válaszolt neki. Rövid csönd után azt mondta: — Na, ebből kifizetem a tar­tozást — ugyanis jókora hátralé­ka volt már a tartásdíjból. — Nem kell most. Inkább tar­talékold a pénzt — szólt az apja, Vili bácsi. — Állandó munkát kellene vállalni. Amíg megka­pod az első fizetésedet, meg tudsz élni ebből a pénzből. Majd azután ráérsz rendezni. Azt hinné az ember, hogy így minden megoldódott. Ám éppen­­hogy ekkor kezdődött csak el. Jóska előbb csak szidalmazta, káromolta a szüleit, apját is any­ját is. Az élettársa föl is kereke­dett, és átvonult a saját házuk­ba. Pontosan mi hangzott el, nem tudhatni, habár a résztvevők nem is szívesen idézik föl a sok durva szót, a lökdösődést, a po­fonokat, meg az ütleget. Olyany­­nyira fölforrósodott a levegő, hogy Vili bácsi csak azt tudta mondani: ki innét! Az édesanyja csitítani próbál­ta megvadult fiát. Lassan kísér­te kifelé, a konyhaajtó irányába. Ám az eszeveszett fiatalember előbb jól mellbetaszította az anyját, majd föl is lökte. Indula­tosan csapkodva, dúlva-fúlva hagyta el a szülei házát. Szét­rúgta az udvaron a farakást, és kifelé mentében, már a kert­kapunál, fogta, és egyetlen recs­­csenéssel kitépte helyéből a ka­put. Az anya lépett utána. Jóska megfordult, két kezében a kert­kapu, magasan a feje fölé emel­te, aztán hozzávágta az édesany­jához. Nem sokon múlott, hogy a faalkotmány ledöntse lábáról, vagy komolyan megsebezze. Vili bácsi fölindultan remegett a konyhában. Amikor megpil­lantotta a fiát, néhány perc múl­va, hogy ismét bejön az immár ajtó nélküli kertkapun, fölnyög­te magát a székről, és kiment az udvarra. Jóska ott állt, illetve lassan közeledett. Bal keze a nadrágja zsebében. Vili bácsi a konyha előtti pihenőig ment. — Jóska, menjél haza! — szólt rá a fiára. A fiú mintha nem is hallotta volna, fenyegetően szikozódva közeledett. Vili bácsi megfordult, és visszament a konyhába. „Eredj haza" A feszültségtől remegő kezek­kel nyúlt a szurony felé. Disz­nóöléskor használták a hosszú, éles, hegyes katonai bajonettet. Annyira remegett Vili bácsi jobbkeze, hogy a szuronyt áttet­te a baljába, és így lépett ki is­mét a konyhaajtón. A fegyvert a háta mögé rejtette balkezében, és­ megint szólt. — Menj már haza! Jóska zsebében megfeszült az ökle. És szinte üvöltve káromol­va mindenkit, lassan lépegetett előre. Vili bácsi is lement a né­hány lépcsőfokon. Remegő hangon, mégis elszo­rult torokkal mondta: — Jóska, eredj haza, mert baj lesz! A fiú jobb kezét ütésre emel­te. Az apjához lépett. A fiú bal­ja mintha kést markolna a zse­bében. Jóska ütött. Vili bácsi va­lahogy a vállával hárított. Szin­te magán kívül kiáltotta: — A hétszentségit! Nem nyug­hatol a bőrödbe! Előrelendítette a balkezét. Benne az éles-hegyes szuronnyal. — Tessék! Itt van! Jóska éppen közelebb mozdult. Szinte átdöfte mellkasát a fegy­ver. Megroggyant. Megfordult. Szótlanul, botorkáló léptekkel indult hazafelé, a saját udvarán, lakása lépcsője előtt esett össze. Rövid idő múlva meghalt. A szí­vét érte a döfés. Vili bácsi kábultan támolygott vissza a konyhába. A bajonettet a helyére tette. Leroskadt a konyhaasztal fölé. Kívülről kia­bálás, jajveszékelés zaja szűrő­dött be hozzá. Csak maga elé motyogott. — Ne kiabáljatok. Most már benne vagyok. Aztán a rendőrségre akart te­lefonálni, de az egyik unokája már megtette. Csak ült, maga elé meredve, a konyhaasztalra buk­va. .A kinti zajongás, rohangálás, zűrzavar ellenére úgy érezte, csönd van. Nagy, fekete, süket csönd. Hajduska János­Fotó: Dudás Zoltán Az ítélet A tényállás alapján a bíróság azt állapította meg, hogy Vili bácsi jogos védelmi helyzetben volt, amikor a cselekményét el­követte. A támadás elhárításá­hoz szükséges mértéket azonban lényegesen túllépte, amikor a puszta kézzel támadó fiát a ba­­jonettel leszúrta. Ezért a bíróság bűnösnek találta emberölés bűn­tettében. Ezért másfél évi sza­badságvesztésre ítélte, február 16-án. A szabadságvesztést azon­ban három évi próbaidőre fel­függesztette. Az ítélet május 30- án, a Legfelsőbb Bíróság felleb­bezési tárgyalásán jogerőre emel­kedett. * A törvény igazsága lezárta az ügyet a falu népének közmegelé­gedésére. Csak éppen az öreg szülők nem lelnek nyugalmat. Vili bácsi lelkében azóta is ott ül a nagy, fekete, süket csönd. 21

Next