Képes Újság, 1985. január-július (26. évfolyam, 1-27. szám)
1985-06-29 / 26. szám
A szenvedés nem múlt el — Mindenki arra számított itt, a faluban, hogy ez a Jóska fiú előbb-utóbb embert fog ölni. Ki gondolta volna, hogy a hetvenéves ember szúrja le a fiát — magyarázza az idegeneknek a helybéli összefügéseket a boltvezető. — Így volt igazságos — teszi hozzá az egyik koradélutáni vásárló. — Önvédelem volt, kérem! — Nono, olyan nincs is — kapcsolódik a beszélgetésbe egy öltönyös fiatalember. — Úgy mondják azt, hogy jogos védelem. Nem csak önmagát védheti meg az ember jogosan, hanem mást is. De Vili bácsi túllépte a mértéket. — Hát fölmentették, nemde? — veti közbe a boltvezető. — Nem mentették föl. Bűnösnek mondták ki, el is ítélték. Csak nem csukták börtönbe. Fölfüggesztették. Az azért más! A boltvezető is, meg a koradélutáni vásárló is elgondolkodva bólogat. Az öltönyös fiatalember fizet és távozik. — A városban dolgozik mint utána a boltvezető. — Hivatalban. Tájékozott ember. Mindenesetre itt mindenki egyetértett azzal, hogy Vili bácsit hazaengedték. Ha ő nem szúr, hát megöli a fia. Tán az egész családot kiírtja. A fekete bárány A hetvenéves férfi népes család feje. Nyolc gyermeket neveltek föl, valamennyien már kiröpültek a kis bányászlakásból. A sok unoka közül kettő azonban most is velük él. Jóska gyermekei. Ám nem a tragédia óta vannak náluk. Évek óta a nagyszülők tartják el őket. Mert Jóska nem törődött velük, de még a tartásdíjat sem fizette. — Féltek tőle az emberek — mondja az édesanya. — Ha ivott, nem bírtak vele. Mi sem. Sokat szenvedtünk. Most nyugalom és csönd van. De a szenvedés nem múlt el, így l Lesz már örökre. Micsoda élet! Minden családban van egy fekete bárány. A fiú munkakerülő, csavargó életmódot folytatott. Ma már egyszerű, mert mindent a mértéktelen italozásra lehet fogni. Ám csak úgy magától nem kezd el valaki inni. Végülis ez otthoni szokás, a bányászember megiszsza a magáét. — De tudja, hol a határ. Azért ember — szövi lassan a szót a koránál jóval idősebbnek látszó apa. A faluban mindenki Vili bácsinak emlegeti, úgy mondják, már húsz éve „bácsizzák”. Nem szívesen beszél az esetről, se magát menteni, se magyarázkodni nem kíván. Jóska fiú házassága is a sok ital miatt bomlott fel. Akkor a nagyszülők magukhoz vették a gyerekeket. Szemben velük lakott a fiuk, ám ez inkább csak gond és baj forrása volt, mintsem hogy örültek volna neki. Az alkalmi munkákat vállaló fiatalembertől félt az egész utca. Kötekedő, agresszív, indulatos volt, nemegyszer a nyílt utcán pofozta meg az édesanyját. Hogy miért? Mert pénzt kért tőle, italra, és nem kapott. — A nyugdíjam havi háromezer-kétszáz forint — mutatja a papírt Vili bácsi. — Ebből élünk a feleségemmel, meg a két unokával. Nemcsak az utcai pofozkodások emlékét őrzi az utca népe, de azokat a hangos-zajos jeleneteket is, amikor a Jóska baltával fenyegette meg a szüleit. Akárkit kérdez az ember, föl tud sorolni néhány emlékezetes csetepatét. Október 26-án is a szokásos módon kezdődött minden. Kiszakított kertkapu Jóska meg az akkori élettársa látogatóba mentek át a szülőkhöz. Vagy a gyerekeit akarta megnézi? Nemigen, mert az öregekkel beszélgetett. Beszélgetett? Felelősségre vonta őket, szemrehányásokkal árasztotta el a két szülőt. Hogy miért nem adtak neki pénzt, amikor munkát vállalni indult. — Most egy hét alatt majdnem három rongyot leszakítok! — vágta oda az apjának. Senki nem válaszolt neki. Rövid csönd után azt mondta: — Na, ebből kifizetem a tartozást — ugyanis jókora hátraléka volt már a tartásdíjból. — Nem kell most. Inkább tartalékold a pénzt — szólt az apja, Vili bácsi. — Állandó munkát kellene vállalni. Amíg megkapod az első fizetésedet, meg tudsz élni ebből a pénzből. Majd azután ráérsz rendezni. Azt hinné az ember, hogy így minden megoldódott. Ám éppenhogy ekkor kezdődött csak el. Jóska előbb csak szidalmazta, káromolta a szüleit, apját is anyját is. Az élettársa föl is kerekedett, és átvonult a saját házukba. Pontosan mi hangzott el, nem tudhatni, habár a résztvevők nem is szívesen idézik föl a sok durva szót, a lökdösődést, a pofonokat, meg az ütleget. Olyanynyira fölforrósodott a levegő, hogy Vili bácsi csak azt tudta mondani: ki innét! Az édesanyja csitítani próbálta megvadult fiát. Lassan kísérte kifelé, a konyhaajtó irányába. Ám az eszeveszett fiatalember előbb jól mellbetaszította az anyját, majd föl is lökte. Indulatosan csapkodva, dúlva-fúlva hagyta el a szülei házát. Szétrúgta az udvaron a farakást, és kifelé mentében, már a kertkapunál, fogta, és egyetlen recscsenéssel kitépte helyéből a kaput. Az anya lépett utána. Jóska megfordult, két kezében a kertkapu, magasan a feje fölé emelte, aztán hozzávágta az édesanyjához. Nem sokon múlott, hogy a faalkotmány ledöntse lábáról, vagy komolyan megsebezze. Vili bácsi fölindultan remegett a konyhában. Amikor megpillantotta a fiát, néhány perc múlva, hogy ismét bejön az immár ajtó nélküli kertkapun, fölnyögte magát a székről, és kiment az udvarra. Jóska ott állt, illetve lassan közeledett. Bal keze a nadrágja zsebében. Vili bácsi a konyha előtti pihenőig ment. — Jóska, menjél haza! — szólt rá a fiára. A fiú mintha nem is hallotta volna, fenyegetően szikozódva közeledett. Vili bácsi megfordult, és visszament a konyhába. „Eredj haza" A feszültségtől remegő kezekkel nyúlt a szurony felé. Disznóöléskor használták a hosszú, éles, hegyes katonai bajonettet. Annyira remegett Vili bácsi jobbkeze, hogy a szuronyt áttette a baljába, és így lépett ki ismét a konyhaajtón. A fegyvert a háta mögé rejtette balkezében, és megint szólt. — Menj már haza! Jóska zsebében megfeszült az ökle. És szinte üvöltve káromolva mindenkit, lassan lépegetett előre. Vili bácsi is lement a néhány lépcsőfokon. Remegő hangon, mégis elszorult torokkal mondta: — Jóska, eredj haza, mert baj lesz! A fiú jobb kezét ütésre emelte. Az apjához lépett. A fiú balja mintha kést markolna a zsebében. Jóska ütött. Vili bácsi valahogy a vállával hárított. Szinte magán kívül kiáltotta: — A hétszentségit! Nem nyughatol a bőrödbe! Előrelendítette a balkezét. Benne az éles-hegyes szuronnyal. — Tessék! Itt van! Jóska éppen közelebb mozdult. Szinte átdöfte mellkasát a fegyver. Megroggyant. Megfordult. Szótlanul, botorkáló léptekkel indult hazafelé, a saját udvarán, lakása lépcsője előtt esett össze. Rövid idő múlva meghalt. A szívét érte a döfés. Vili bácsi kábultan támolygott vissza a konyhába. A bajonettet a helyére tette. Leroskadt a konyhaasztal fölé. Kívülről kiabálás, jajveszékelés zaja szűrődött be hozzá. Csak maga elé motyogott. — Ne kiabáljatok. Most már benne vagyok. Aztán a rendőrségre akart telefonálni, de az egyik unokája már megtette. Csak ült, maga elé meredve, a konyhaasztalra bukva. .A kinti zajongás, rohangálás, zűrzavar ellenére úgy érezte, csönd van. Nagy, fekete, süket csönd. Hajduska JánosFotó: Dudás Zoltán Az ítélet A tényállás alapján a bíróság azt állapította meg, hogy Vili bácsi jogos védelmi helyzetben volt, amikor a cselekményét elkövette. A támadás elhárításához szükséges mértéket azonban lényegesen túllépte, amikor a puszta kézzel támadó fiát a bajonettel leszúrta. Ezért a bíróság bűnösnek találta emberölés bűntettében. Ezért másfél évi szabadságvesztésre ítélte, február 16-án. A szabadságvesztést azonban három évi próbaidőre felfüggesztette. Az ítélet május 30- án, a Legfelsőbb Bíróság fellebbezési tárgyalásán jogerőre emelkedett. * A törvény igazsága lezárta az ügyet a falu népének közmegelégedésére. Csak éppen az öreg szülők nem lelnek nyugalmat. Vili bácsi lelkében azóta is ott ül a nagy, fekete, süket csönd. 21