Képes Újság, 1986. január-június (27. évfolyam, 2-27. szám)
1986-03-22 / 12. szám
Rég találkoztunk, vizsgálom az arcát, milyen változásokat mutat? Kicsit tettebb lett, árkosabb, egész termete nehézkesebb, nem nagyon, mégis érzékelhetően. De ezek mellékes jelzések. A legfontosabb a haj. A haját nézem. Igen, kicsit fakóbb a színe, de a sűrűsége, a haj állaga ugyanaz. Ez így is illik, hiszen, aki velem szemben ül, nem más, mint Bánfi András, a „hajnövesztő”. Igen, az a Bánfi, akinek a nevét hazánkfiai és szerte a világban milliónyian emlegették az elmúlt hat-hét esztendőben. Az, akinek a találmányáért hét évvel ezelőtt kitört a fővárosi Herbárda-üzlet előtt a „Rákóczi úti csata”, akit háta mögött kóklernek, félnótásnak neveztek, akihez egy időben úgy jártak a tarfejűek, mint egy csodatevőhöz, akiről szinte minden héten írtak az újságok, akit felkapott a hírnév, s akit mára egy kicsit elfelejtettünk. Emberi sors, ismert sors. Találkoztam vele akkor, amikor éppen csak a nyilvánosság elé lépett találmányával. Hangja tele volt fojtott feszültséggel, ujjai között reszketett a cigaretta. Beszélgettünk akkor is, amikor éppen csak befutott a hajszesz — hang, kéz, cigaretta ugyanaz. Most? Bánfi Andrásból, úgy látszik, kifogyhatatlan a sikertelenül visszafogott feszültség; bal kezének mutató- és nagyujja között finom rebbenésekkel most is táncol a cigaretta. — Nem lenne itt az ideje megnyugodni, leereszteni? — Ha az ember hosszú ideig úgy él, ahogy én éltem, akkor már nehéz változtatni. Egész életre megmarad a feszültség. — Most is van oka nyugtalanságra? — A betegségeket leszámítva, nincs. Feleségemmel együtt eléggé elhasználódtunk a nagy idegeskedésben, őt a szívével, engem a vérnyomásommal kezel az orvos. Most csak az nyugtalanít, hogy olyan nagy csendben élek. Sokszor azt sem tudom, milyen nap van. Csupán a pénteket tartom számon, akkor kell orvoshoz mennem. — Ha össze tudom számolni, tizenhat éven át dolgozott találmányán. Hét éve fut a hajszesz a világpiacon. Eladtak belőle kereken tízmillió flakonnal. Hárommillió ember, a Szovjetuniótól a tengerentúlig, Bánfiban reménykedett — fejbőrét kenegetve —, hogy kinő a haja. Mondjuk, a hárommillióból kétmillió áldja a Bánfi hajszeszt. Mondja meg őszintén, volt, amikor úgy érezte: boldog? — Nehéz feltalálónak lenni. Amikor még nem futott a szesz, sokszor a fülem hallatára súgtak össze a hátam mögött: itt megy a golyós Bánfi. Még az újságok is gúnyolódtak velem. Most sokan elismernek. És sokan irigyelnek. Rengeteg az irigy, meg a haszonleső. A tarhás. Hogy milyen ajánlatokat kapok? Itt, Csabán dollárpapának hívnak .. . vagy milliomos Bánfinak. Kaptam olyan ajánlatot, majdnem zsarolásfélét, hogy negyven—hatvan százalékban osztozzunk a hasznon. Az illető kapná a negyvenet, én a hatvanat, de minden kiadást én fizetnék. — Milyen címen? — Hogy majd az illető menedzsel engem. De olyanok is vannak, akik pénzt kérnek, csak úgy. Mert nekem van. — Gondolom, valóban van. — Nincs okom panaszra. — Kérdezhetem: mekkora vagyona van? — Látta, hol laktam azelőtt. Egy égre nyíló, hátsó udvari lakásban. Amikor ide beköltöztünk, s berendezkedtünk, boldog voltam. Ez egy OTP-öröklakás, használtan vettem, félmillióért. Két és fél szobás. Lakótelepi épületben, mint látja. Van egy hobbikertem, egészen közel, kis házikóval és van a bankban is pénzem, de nem vagyok milliomos. Mondjuk, félmilliomos. — Autó? — Hova gondol? Én az első fának nekimennék. — Nem értem, mi ez a feszültség? Ülhetne egy nyugágyban élete végéig. Kisujját se kellene mozdítania. Mitől ilyen zaklatott? — Nem tudok másmilyen lenni. Tudja, én hivatalosan befejeztem a feltaláló tevékenységet. De magamban nem tudom legyőzni az alkotókedvet. Nem tudom kikapcsolni a gondolkodásomat. — Mit forgat a fejében? — Két dolgot is. Az egyiket megmondhatom, arról már beszéltem önnek: a szőrtelenítő szer. A hajszesszel növesztem, ahol kel, a másikkal — a készülővel — eltüntetem, ahol felesleges. Az utóbbi még kísérlet alatt van. Őszre, nyárra minden eldől. Ha sikerül, ingyen odaadom az embereknek. — Ezt hogyan gondolja? — Egyszerűen felhívom önt a szerkesztőségben, elmondom a szőrtelenítő receptjét, ön közli a lapjában, s aki akarja, használja. — Furcsa eljárás lenne . .. — Az, de nem akarok több tortúrát, így határoztam, be is tartom. — És a másik? — Nem lesz belőle soha, semmi. — Miért? Ellenzik? —• Szó sincs róla. Nem is próbálkoztam vele, nem is fogok. Nem tudok én még egyszer olyan utat bejárni, mint a „Bánfival”. — De hiszen a Bánfinak most már hitele, kitaposott útja van . .. — Ne akarjon rábeszélni. .. így jó ... Megtettem, amit lehetett. Én elégedett vagyok így • • ■ Utoljára hagyom, amivel kezdeni kellett volna. Idejövetelemkor a lakótelepi lakás ajtaja előtt bizonytalankodva álltam meg. Itt lakna Bánfi András? Nem egy bankfiók, nem egy elit zárka bejárata ez? A közönséges ajtó előtt masszív kovácsoltvas kapu védi a „várat’. Búcsúzkodáskor kérdezem: mi célt szolgál? Biztonság? Dísz? Védelem valakiktől, valamitől? — Vékony ez az ajtó, igaz, de a kapu nem azért van. Egy jó ismerősöm beszélt rá, ő csinálta. Esterházy mintára, tetszik látni. Jó erős. Valóban az. Biztonságban, nyugalomban érezheti magát, aki azon belül van. Vagy mégsem? A NYUGTALAN BÁNFI JÓ Ami nem változott: a haj Kép és szöveg: Ibrányi Tóth Béla