Képes Újság, 1986. január-június (27. évfolyam, 2-27. szám)
1986-06-21 / 25. szám
- Találtam siorofittoniti utasai--- Nem kell ahhoz sok iskola, s nem kell a kivándorlási ügyek szakértőjének lenni, hogy ráismerjünk véreinkre a láthatóan derekas méretű, tehát minden bizonnyal óceáni átkelésre is alkalmas hajó közembereknek fenntartott fedélzetén. Alighanem alföldi illetőségű magyar parasztember áll a felvétel centrumában, mellette a legénykorba még alighogy beleszokott siheder. A többiek féloldalvást néznek a lencsébe, mint akik tudják ugyan, hogy fényképezés folyik, de nem nagyon törődnek a dologgal. Kendőbe bugyolált kisebb-nagyobb puják lesik még áhítattal a masinát, s a felső fedélzeten az osztályos utasok, kényelmes távolságban egymástól, ahogy az úri népnek dukál. Még egy szinttel feljebb sorakoznak a mentőcsónakok. Hogy még nagyobb legyen a félelemből összecsomósodó tisztelet, amivel az ember a nagy víz iránt viseltetik. Régen rossz, ha már a rozoga lélekvesztőkre is szükség lehet — gondolhatják a fedélközbe szorult népek, s ettől még keményebb, még zavartabb lesz a tekintetük. Kinek-kinek jellege és vérmérséklete szerint. Kivándorlóik. Száz és százezer lélek, akik a századforduló körüli években, többnyire Fiume kikötőjében behajóznak, tengerentúli úticéllal. Szerencsét próbálni. Mert idehaza már nem lehet élni. Előbb rendszerint a férfi megy. Kipuhatolni a lehetőségeket. Megbirkózni az idegen világgal. Amikor berendezkedik, elküldi az útiköltséget a családnak. Felkerekedik az asszony, gyerekestül. Ha ők is szerencsésen megérkeznek, többnyire már nem váltanak jegyet a visszaútra. Végleges a búcsú az óhazától. Vannak viszont vidékek, ahonnan csak a férfiak mennek. Néhány évre, s azzal a feltett szándékkal, hogy ha sikerül néhány hold megvásárlására elegendő dollárt összekuporgatni, hazajönnek és földet vesznek. Sok olyan kis falucska van Magyarországon, ahol a nagyapák nemzedéke, annak java, megjárta Amerikát. Aztán földet szereztek, okosabban is gazdálkodtak, mint annak előtte, megtanulták az idegenben, aminek hasznát vehették idehaza. Ha sokan is vannak, mégis: ők vannak kevesebben. Ez a vasladik az Altonia, a kivándorlás körüli forgalom révén meggazdagodott Cunard Line társaság legolcsóbb — mert leggazdaságosabb — hajója, öreg jószág. Valaha szolgált a búr háborúk idején is, akkor lovakat szállítottak rajta. Ha volna mód rá, hogy megnézhessék, talán még a lovak is ráismernénekhajdani átmeneti otthonaikra: alig néhány falat kellett beépíteni, hogy az istállóból hálótermeket „varázsoljon” a társaság valamelyik leleményes mérnöke. Mindent tudunk erről a hajóról, amit csak tudni érdemes, s arról is, hogyan zajlott a nagy utazás, s éppen 1907-ben, a kivándorlási csúcs esztendejében, amikor kereken 175 ezer magyar kelt át az óceánon. Minden tudásunk oka, hogy ott utazott a hajón — mély inkognitóban, azaz elnyűtt munkásruhába öltözve — egy korabeli gazdasági szaklap vállalkozó kedvű újságírója, bizonyos Tonelli Sándor. Élményeit — ahogy a tollforgatóhoz illik is — természetesen megörökítette és közreadta. Az NDF—33”-as utas elbeszéléséből pontos képet rajzolhatunk magunknak a hosszú út minden eseményéről, arról, hogyan indultak, hogyan teltek el lassan vánszorogva az egyforma napok, miként érkeztek meg végül is céljukhoz azok, akik elszánták magukat a lelket szorító kalandra. S, persze, nem kalandvágyból ... Sorról sorra idézhetném az utazás naplóját, izgalmas és keserves olvasmány, de ez persze lehetetlen. Így csak az indulás és a megérkezés pillanatait idézem fel az álruhás hírlapíró tudósítására támaszkodva, abban a meggyőződésben, hogy ez a két részlet is érzékeltet valamit a hétköznapi kálváriából. Este van, nyirkos, hideg novemberi este, amikor az Astonia matrózai eloldják a rögzítőköteleket, s a hajó lassan elszakad a parttól. Fiatal legény áll a fedélzeti lámpa alá, Zemplénbe való, a kalapja fel van virágozva, mint ahogy sorozáskor szokás, valami Tóthnak hívják. Papírt vesz elő a zsebéből, és már olvassa is a maga fabrikálta szöveget a körötte állóknak. Búcsú a hazától. Ez az írás címe: „Isten veled, kedves magyar határ. Isten veled, kínok hazája már. Szent földeden letérdepel fiad. Borús szemeiből sűrű könny fakad. El kell hagygyuk azt a hazát, amelyben születtünk és melyben bölcsőnk ringott, melyben édesanyánk édes tejit szoptuk, és amelyben minden fűszál régi ismerősünk. Igen, most eltávozunk, itt hagyunk tégedet drága szülőhaza. De mi mindnyájan térden állva kérjük az Istent, azt a felséges, jó atyát, hogy oltalmazzon meg tégedet bármi veszélytől, és legyen erőd szembeszállni az élet viharaival. Isten, felséges, jó atyánk, ki uralkodól a magasban, ki jóra fordítod az elhagyatott sorsát, mi, kik tengerre bocsátjuk szerencsénk hajóját, hozzád fohászkodunk, hogy oltalmazz bennünket is. Vezess szerencsésen egy új hazába, adj erőt, egészséget, hogy ezen a hosszú úton, amelyen most indulunk, ép erővel, egészséggel megérkezhessünk. Neked pedig, szeretett szép hazánk, amiért fölneveltél bennünket, Isten után kiszolgáltál minket, mire szükségünk volt, fizesse meg a jó Isten ezerszer.” Jó három hét múlva ér célhoz az Altonia. Az egyik hálóterem oldalát deszkákra fektetve, pillanatok alatt elkészül a híd, amely az új világ földjére vezet. Pokoli zaj, tisztségviselők, rendőrök, a hajótársaság emberei terelik az érkezőket a tömeget megosztó kordonok közé, mozgó boltosok kínálják hihetetlen magyarsággal a süteményt, kolbászt, az emelvényről mennydörög a parancs: Mindenki a maga szárya alá! Mindenki nyissa fel a csomagját! A falakon hatalmas fehér számok. Ahány utas, annyi kalkulus. Megtörténik a vámvizsgálat. Soká nem tart: az érkezők szegény ördögök... Ugyan, mi elvámolni valójuk lehetne? Ahol az óceánjáró kikötött, ez a dokknak a legkülső övezete. Újra hajóra kell szállni, hogy a kivándorlók valóban eljussanak Amerikába, ha majd átesnek a kötelező egészségügyi és igazgatásrendészeti vizsgálatokon. Ez az utolsó és a legkeményebb vizsga. A trachomától rettegő hatóságok gyanakvásának láncát áttörni épp oly nehéz, mint megfelelő választ adni a perdöntő kérdésekre. Szerencsére a néhány tapasztalt amerikás már a fedélzeten kitanította az újonnan érkezőket: ha van is meghívójuk attól, aki munkát ígért, el ne árulják! Nehogy emiatt ne kapjanak belépési engedélyt. Az olcsó európai munkaerő amúgy is letöri a munkabéreket, hát ha még meg is szervezik ide vagy oda egy-egy nagyobb munkáscsoport érkezését! De előbb még a hajók. Kis gőzösök szedik fel a mólón a kivándorlókat. Rablóképű suhancok öklözik, taszigálják befelé a csomagjaikkal kínlódókat, hogy minél többen szoruljanak be egy-egy vízibárkába. A hivatal magyarul tudó megbízottja fennhangon biztatja a legényeit: csak keményen, még keményebben! Marhákkal nem bánnak így a bevagonírozásnál! Aztán egy újabb terem, egy újabb mólón. Újabb hivatalnokokkal. Kérdések és keresztkérdések. Orvosi vizit. S aki ezen a stáción is túljutott szerencsésen, elmondhatja, hogy megérkezett. A kijáraton túl ott a felirat: Váróterem a New York-i hajóhoz. Csengetés. A járat megérkezett. Még egy pillantás a hivatalos feljegyzéseket rögzítő fekete táblára: Majestic — 500, Altonia — 1279, Potstam — 530. Ennyi kivándorló érkezett 1907. december 19-én délelőtt New Yorkba. Köztük egy párnapos csecsemő. Drenyák a vezetékneve, felvidéki házaspár első családja. A fedélközben született, s a hajó után Ultoniának keresztelték. Drenyák Ultonia . . . Vajon, él-e még? Hazatért-e? Vagy ott maradt? Nincs, aki válaszoljon. A választ elnyerte az óceán ... Búza Péter 21