Képmás, 2003 (4. évfolyam, 1-12. szám)
2003-01-01 / 1. szám
Kultúra A legek idejét éljük. A különböző versenyek döntik el, hogy ki a legjobb, a legnagyobb, a legszebb... De vajon, érdemes-e arról vitatkozni, hogy ki a legnagyobb magyar költő, melyik a tíz, száz, ezer legjobb magyar vers? Mint tudjuk, az irodalmi ízlés nagyon szubjektív, s a legek kiadványait is többnyire a szerkesztők egyéni ízlése határozza meg. A legek tekintetében talán a „legismertebb, leghíresebb” jelző lenne helyénvaló, hisz a nagyság és az ismertség nem mindig fedik egymást, ez utóbbi jobban mérhető, objektívebb kategória. Jómagam úgy gondolom, hogy nincs, nem is lehet pontos mérce. Egyéni ízlés alapján felállítható egyfajta rangsor, de ez sosem lesz azonos egy másik ember ízlésével. A mindennapokban többnyire meg tudom különböztetni a nagy költőt a jelentéktelentől, de hogy Petőfi, Ady, Babits, Juhász Gyula, Tóth Árpád, József Attila, Pilinszky, Weöres Sándor, Szabó Lőrinc, Nagy László... (és folytathatnám a sort), szóval, hogy a nagyok közt kit vagy kiket érzek a legeslegnagyobbaknak, mely versek tetszenek a leginkább, ezt sokszor a hangulatom, az aktuális életállapotom határozza meg. A kedvenceket illetően inkább úgy szoktam fogalmazni, hogy nekem nem kedvenc költőim, hanem kedvenc verseim vannak. Sokszor leírták már, hogy „Petőfi Sándor a legnagyobb magyar költő”. Ha nem is ért egyet ezen kijelentéssel mindenki, azt azonban el kell ismernünk, hogy a legismertebb kategóriában mindenképpen övé az elsőség. Néha különböző korú tanítványaimmal szoktunk „legekről” beszélgetni. S bár többnyire életkoruktól is függ a válaszadás, minden korcsoportban van olyan, aki Petőfit, vagy legalábbis néhány versét a kedvencei közé sorolja. „Hál'Istennek!”- mondom, írom, mert manapság nem divat Petőfit szeretni, olvasni, netán mondani. Pedig nem lehet úgy magyarként élni, hogy az ember ne tudjon kívülről legalább néhány verset Petőfitől. Mert Petőfi nem avul. Végtelenül gazdag életmű az övé. Még az is megtalálja benne a magáét, aki nemigen kedveli vagy sok mindenben nem ért vele egyet. A magyar költők közül irodalomtörténetileg senkinek sem volt olyan központi helyzete, mint Petőfinek. Attól kezdve, hogy belépett az irodalomba, szüntelenül jelen van, sokaknak példakép és mérce. Aki őutána magyarul verset írt, az nem lehetett közömbös iránta, valamilyen módon viszonyult Petőfihez és az ő költészetéhez. Mindehhez tegyük hozzá, hogy külföldön is ő a legismertebb, hisz magyar költőt az ő személyében fogadott be először a világirodalom. Versei száznál több magyar kiadásban és több mint ötven idegen nyelven olvashatók. Életrajzi adatait szinte fölösleges leírni, hisz mindenki tudja, hogy az 1822-ről 1823-ra virradó szilveszter éjszakáján, hivatalosan január 1-jén született, akkor még Petrovics Sándorként. Mindössze huszonhat évet élt, de hatalmas életművet hagyott maga után. Az 1848-as forradalom, március 15-e elválaszthatatlan az ő személyétől. Hősi halála a Segesvár melletti fehéregyházi csatában legendákat teremtett a költő személyét illetően. Mindenki ismeri és tudja a Nemzeti dalt, bár sokan „csak” „Talpra magyar”ként emlegetik. Idézzük a Szeptember végén-t, a Júliához írt szerelmes verseit, az Alföld szépségét megéneklő sorait. Verseinek egy része nemcsak közismert, de olyan népdallá vált, amelyről sokan azt sem tudják, hogy Petőfi írta, holott mindig is ismerték. „Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá... Ez a század feladata!” - hirdeti meg a népiesség programját egyik Arany Jánoshoz írt levelében. Amit irodalmi népiességnek nevezünk, az a legkövetkezetesebben az ő költészetében valósult meg. Születési évfordulója kapcsán érdemes újra felfedeznünk őt a magunk számára. Értékes kincsekkel lesz gazdagabb az, aki az oly sokat idézett, „kívülről ismert” Petőfi költészetében felfedezi a harmadik évezredben is érvényes üzenetét. Gergely Katalin SORS, NYISS NEKEM TÉRT... Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek Az emberiségért valamit! Ne hamvadjon ki haszon nélkül e Nemes láng, amely úgy hevít. Láng van szívemben, égbül eredt láng, Fölforraló minden csepp vért; Minden szív ütésem egy imádság A világ boldogságáért. Oh vajha nemcsak üres beszéddel. De tettel mondhatnám el ezt! Legyen bár tettemért a díj egy Új Golgotán egy új kereszt! Meghalni az emberiség javáért! Mily boldog, milyen szép halál! Szebb s boldogítóbb egy hasztalan élet Minden kéjmámorainál. Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg, Ily szentül!... s én elkészítem Saját kezemmel azon keresztfát, Amelyre felfeszíttetem. □ □ □ 180 éve született Petőfi Sándor (1823-1849) DD 37