KERESZTÉNY MAGVETŐ • 1906
IV. Életiratok, történelmiek - Dávid Ferencz. Kanyaró Ferencz
A MENNYBEMENETEL, meiből dicső tettek után sóvárgó könnyeket fakaszt". Azért van és kell legyen e kegyeletes tény, mert nagy férfiak élettörténelme a régebbi idők eszméivel, izgalmaival és örömeivel gazdagítja a lelkeket. S így a kegyeletes emlékezés nem annyira elsiratása, mint időről-időre való föntartása és megőrzése nagy emberek tetteinek és erkölcseinek az utókor számára. Helyén van tehát, ha az emberiség valódi nagyjai az eszmei halhatatlanság egére emelkednek, de helyén van, hogy ezeknek nevei az eszmei magasság és dicsőség egére csillagbetűkkel írassanak föl azért is, mert a példa és az élet a maga valóságában és tanulságaiban százszor jobban tanít minden elvont okoskodásnál. Az emberiség nagyjai egytől egyig mind eget ostromolnak gondolataikkal. Mintegy magaslaton állnak már e földön is, s ott bontják ki lelküket, ott eresztik el lánczairól vágyaikat. S megfagylaló volna érezni, hogy a tökély útjain hatalmasan előretörekvő ember egyszerre minden eszméivel együtt az örök felejtés temetőjébe sülyedt. Nem volt eddig ez így. Sőt minél inkább elvonta az ilyeneket a felhő, mi miatt nem voltak már többé láthatók, csak annál jobban emelkedtek az emberiség egére. Minél tovább maradtak el velük a látarány vonalai, annál jobban körülölelte őket a felhő; hasonlattal élve, hogy minél nagyobb a távolság a mindennapi élet országútja és a magas hegycsúcsok közt, annál inkább takarja a köd a hegyeket . . . S mig csonttetemei a dicsőség osztályosának békén pihentek a nagy édes anya, a föld kebelén, s örökalvó fejénél álomdalt suttogott a szomorú füz, addig nevét a szellő, mely az alvók szellemével már régen ismerős, szárnyaira vette s átadta a nép alakára, hogy ismerje meg minden, s az anya gyermeke bölcsőjénél róla beszéljen. Nagy nevek hallatára, hogy bizonyos melegséget ne érezzen a szív, még a legérzéstelenebb civilisatio sem fogja kivinni . . . Haláluk pillanatában ugyan inkább a megdöbbenés uralja a lelkeket. Mint hatalmas szikla lezuhanása a tenger tátongó mélységébe, rázza meg az örökkévalóság tengerébe, hullám-özönébe való elmerülésök is a sziveket. Ám a lélek az érzések skáláján végig fut. Megdöbbenését a bámulat, ezt az aggodalom, a félelem, majd remény váltja föl. Jőnek a szív találgatásai, melyeknek szárnya az optimismus, levegője az égnek felhője, czélja a kristály-ég, túl a felejtés árnyán . . . S hosszabb vagy