KERESZTÉNY MAGVETŐ • 1906

IV. Életiratok, történelmiek - Dávid Ferencz. Kanyaró Ferencz

A MENNYBEMENETEL, meiből dicső tettek után sóvárgó könnyeket fakaszt". Azért van és kell legyen e kegyeletes tény, mert nagy férfiak élettörté­nelme a régebbi idők eszméivel, izgalmaival és örömeivel gazda­gítja a lelkeket. S így a kegyeletes emlékezés nem annyira el­siratása, mint időről-időre való föntartása és megőrzése nagy emberek tetteinek és erkölcseinek az utókor számára. Helyén van tehát, ha az emberiség valódi nagyjai az eszmei halhatat­lanság egére emelkednek, de helyén van, hogy ezeknek nevei az eszmei magasság és dicsőség egére csillagbetűkkel írassanak föl azért is, mert a példa és az élet a maga valóságában és tanulságaiban százszor jobban tanít minden elvont okoskodásnál. Az emberiség nagyjai egytől egyig mind eget ostromolnak gondolataikkal. Mintegy magaslaton állnak már e földön is, s ott bontják ki lelküket, ott eresztik el lánczairól vágyaikat. S megfagylaló volna érezni, hogy a tökély útjain hatalmasan előre­törekvő ember egyszerre minden eszméivel együtt az örök felejtés temetőjébe sülyedt. Nem volt eddig ez így. Sőt minél inkább elvonta az ilyeneket a felhő, mi miatt nem voltak már többé láthatók, csak annál jobban emelkedtek az emberiség egére. Minél tovább maradtak el velük a látarány vonalai, annál jobban körülölelte őket a felhő; hasonlattal élve, hogy minél nagyobb a távolság a mindennapi élet országútja és a magas hegycsúcsok közt, annál inkább takarja a köd a hegyeket . . . S mig csont­tetemei a dicsőség osztályosának békén pihentek a nagy édes anya, a föld kebelén, s örökalvó fejénél álomdalt suttogott a szomorú füz, addig nevét a szellő, mely az alvók szellemével már régen ismerős, szárnyaira vette s átadta a nép alakára, hogy ismerje meg minden, s az anya gyermeke bölcsőjénél róla beszéljen. Nagy nevek hallatára, hogy bizonyos melegséget ne érezzen a szív, még a legérzéstelenebb civilisatio sem fogja kivinni . . . Haláluk pillanatában ugyan inkább a megdöbbenés uralja a lelkeket. Mint hatalmas szikla lezuhanása a tenger tátongó mélységébe, rázza meg az örökkévalóság tengerébe, hullám-özönébe való elmerülésök is a sziveket. Ám a lélek az érzések skáláján végig fut. Megdöbbenését a bámulat, ezt az aggodalom, a félelem, majd remény váltja föl. Jőnek a szív találgatásai, melyeknek szárnya az optimismus, levegője az égnek felhője, czélja a kristály-ég, túl a felejtés árnyán . . . S hosszabb vagy

Next