KERESZTÉNY MAGVETŐ • 1906
IV. Életiratok, történelmiek - Dávid Ferencz. Kanyaró Ferencz
DÁVID FERENCZ: 199 megijedni! Csak az egy bomlott Meliust akarták ezzel megigazítani, kit a könnyen félrevezethető nép s a gyöngébb elméjűekre való tekintet után utaltak még akkor megérdemelt helyére eljuttatni. Mert János Zsigmond 15 éves igazságos uralkodása alatt soha vallásos buzgalmat egyéni vétségképpen Erdélyben meg nem büntettek. A legtúlzóbb Meliust azért kellett végre is rendre utasítani, mert vakmerő nyíltsággal és konok pogány megátalkodottsággal olvasóiban a keresztényies érzület legpokolibb lealacsonyítására törekedett. A fejedelmi megintés után is konokul haladt tovább Melius az ő felvett meredek útjának alpesi ösvényén. Az erdélyi határon Csengerre hirdet most, a szomszéd lutheránusok birodalmával rútul visszaélve, közös zsinatot a messzi távol unitáriusok ellen. A már ekkor együgyünek ismert lutheránusok, szívesen befogadták őket és semmi rossztól nem tartottak, bizva a magyar emberségben. Itt első hálájuk természetesen abban nyilvánult a Meliustól tallón rendre utasított próféta kiadta bosszúból egy hitvány művét: „Az igaz (?) ker. rövid fondamentumát". Ezt most II. János kir.-nak ajánlja, akit Bod P. örömére arczátlan festékkel lefestett, miért tántorog vallásában. Tehát a királynak személyes ügye volt a felségsértővel. Bitót érdemelt volna a folytonosan törvényszegő, nem atyai megintést. Jellemző a debreczeni szemű történetírás ítéletére nézve az is, hogy az erdélyi ref. egyháztörténet kiadóinak egy kárhoztató szavuk sincs arra, hogy Apaffi idejében az unitárius egyházi műveket a censura, értsd: a kálvinista papok legdurvább önkénye eltiltotta a kiadástól csaknem a XVII. sz. végéig, amikor a kath. szellemű kormány adott nekik sajtóállitásra engedélyt. (Lásd e censura Kálvin szellemű intézkedését Bod Polikárpusában 79/81. lapon.) Oly muszka állapot volt a Rákócziak és Apafii idejében, hol minden éretlen papsuhancz neki ment a testvérvallásnak, hogy kedve szerint rugdossa össze annak követőit. E szemétirodalmat hosszasan ismerteti Szilágyi Sándor s örömmel jegyzi meg : „Mig a kath.-kal folyt versengés, türelmetlenség s gyűlölködés képe... a reformáltaknak egymással folyt vitája sem mérsékelt, az egységhivők elleni polémia ment a gyűlölködéstől*. (Erdélyország tört. II 435.) E gyanútlan debreczeni pápaszem is csak szomorú mosolyt kelthet a hozzáértőkben. Szilágyi nem tudja, hogy a ref. fiatal urak csak a fáradtságtól kímélték néha magukat, mert azt jól tudták, hogy az unitáriusok semmikép sem felelhetnek meg nekiek. Tiltotta azt a fenyegető fej- és jószágvesztés. 14*