KERESZTÉNY MAGVETŐ • 2002
4. szám - SZÓSZÉK – ÚRASZTALA – SZERTARTÁSOK - Pálfi Dénes: A „láthatatlanul hívők” boldogsága
hogy ez a tapasztalás semmit sem változtatna életükön: hiába jönne közénk feltámadva halottaiból Jézus, hiába öltene látható arcot Isten, egy idő után ezt is megszoknák, s együtt élnének velük, akárcsak bűneikkel, hitetlenül és boldogtalanul. Beigazolódna, hogy a hit kérdésében nem a látás, a tapintás, az érzékelés a fontos, a boldogító, hogy valójában azok a „boldogok, akik nem látnak és hisznek"! Hány ilyen ember van, aki nem látta Jézust, nem látta Istent, de a hit csodás ereje földöntúli boldogságot varázsol arcára, szívébe, életébe. Ez fedezhető fel azok arcán, szívében, életében, akik alkalomról alkalomra hittel imádkoznak, éneklik a zsoltárt, hallgatják az evangéliumot itt, a templomban, teszik a jót, szolgálják szeretettel az ember boldogulását és a közösség javát a hétköznapokban. S mennyire más, komor, békétlen, boldogtalan azok arca, szíve és élete, akik makacs hitetlenséggel, szüntelenül kételkedve járják az általuk siralomvölgynek tartott világ útvesztőit. „Boldogok, akik nem látnak és hisznek" - hangsúlyozta Jézus, s a hívő keresztény ember tudja, hogy e világ boldog előrelendítői mindig azok voltak, akik „látatlanul" hittek Istenben és Jézusban, a magasztos eszmékben, s ezekért, ha kellett, életüket is feláldozták. „Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek" - írja Ady Endre, s hozzátehetjük: akik bátran mertek hinni, bár nem láttak! Ilyenek voltak az 1517. október 31-én, 485 éve elindult reformáció bajnokai: Luther Márton, Szervét Mihály, Dávid Ferenc és még sokan mások, akik nem láttak, de annál inkább hittek és küzdöttek Jézus igazáért, egy tisztultabb, boldogítóbb vallásért. Ilyenek voltak 1956 hősei, akik hitték, hogy a sírba tett Szabadság, életük, vérük, áldozatuk árán feltámad halottaiból, s láthatatlanul is boldogít milliókat! Tollas Tibor költő - aki maga is megjárta a kommunista börtönök poklát - ezt írja róluk Túlélők című versében, harminc évvel a szabadságharc után: „Ők élik túl, a holtak, / a győztes forradalmat". Ma elmondhatjuk, hogy hősi halottaink „túlélték" az elbukott, de mégis „győztes forradalmat", s lelkükkel, szellemükkel - akárcsak Jézus - velünk vannak, hogy hívővé tegyék a magyar nemzet feltámadásában kételkedő „új Tamásokat"! Hogy azok a láthatatlanságban is „lássanak" és higgyenek, s komor kételkedésük boldog bizonyossággá, törhetetlen hitté változzon, szent bizonysággá a gyönyörű költői vallomásban: „Feltámadtál, sírba tett nemzetem, / A hét sebedet látta két szemem, / És kezeden a vasszögek nyomával / Megjelentél a zárt ajtókon által. / A nyüvek között megmozdult a tested, / A sziklakövet félregördítetted, / És eljött közénk a pünkösdi lélek, / S értelme lett értelmetlen igéknek. // Mert én voltam az a kettős, hitetlen: / Azt hittem, nem vagy, csak a képzeletben, / S hitetlen ujjamat sebedbe mártva / Tudom csak, mi a test feltámadása, / És szólni nem tudok, csak dadogok: / Magyar vagyok. // És köszönöm, hogy szent sebed előtt / Életem tornya összedőlt, / S kiárad bennem boldog szégyenem, / S minden szenvedve hordott kételyem / S a szenvedélyes értelem / Érvénytelen, érvénytelen. // (...) És nem vagyok többé kettős, csak egy, / Bizonyosság dobbantja szí-