Kertészet és Szőlészet, 1988 (37. évfolyam, 1-26. szám)
1988-02-11 / 6. szám
6. hét Február 11-től 17-ig. Idejében szólunk fz.?. Ai.v .' k---A KORAI KÁPOSZTAFÉLÉK ' vetése időszerű. Olyan kertekben, ahol gyorsan melegedő talajok vannak, vagy a déli kitettség miatt korábban indul a vegetáció, érdemes termesztésükkel foglalkozni. Tekintettel arra, hogy a tavasszal a téli csapadékból elegendő nedvesség marad vissza a talajban, még öntözetlen viszonyok közepette is igen jó eredményt érhetünk el. A primőrnek számító káposztaféléket, a rövid tenyészidejű kelkáposzta, fejeskáposzta, karalábé és karfiol palántáit március végén lehet kiültetni a szabadba. Ha tápkockás palántákat akarunk nevelni, vagyis a növényeket áttűzdeljük, már január végén, ha csak szálas palántákat ültetünk ki, akkor február közepén vessük a magot. A cserepes és tápkockás palántanevelés mindig költségesebb, de nagy előnyük, hogy a kiültetés után rögtön gyors fejlődésnek indulnak a növények és 10—14 nappal korábban hoznak termést. Március végénél korábban nem érdemes kiültetni a palántákat, mert az alacsony hőmérséklet hatására farovizálódnak és termésképzés nélkül magszárat fejlesztenek. Egyébként ilyen szempontból nem az egy-két fagyos éjszaka jelent veszélyt, a a mínusz 1, mínusz 2 fokos hideget káposztafélék minden károsodás nélkül elviselik. A magszárképződést a tartósan hűvös, 7—8 fok alatti hőmérséklet váltja ki. A palántanevelés időtartama 5—7 hét, tűzdeléssel 8—9 hét. A korai termesztéshez a magvetést csak fűtött körülmények között érdemes végezni, ahol az éjszakai hőmérséklet 5—10, a nappali lehetőleg 10—15 fok között van. Tűzdelés esetén négyzetméterenként 3 000 növénynek megfelelő magmennyiséget, 15—16 g-ot, tűzdelés nélküli szálas palántaneveléshez 5 g-ot vessünk el abban az esetben, ha a vetőmag csirázóképessége kifogástalan. A rövid tenyészidejű, korai kiültetésű fajtáknak a következő a tenyészterület-igényük. Fejeskáposzta: 30X40 cm, 8,3 db/négyzetméter; kelkáposzta: 30X30 vagy 30X50 cm 9,5—11,1 db/négyzetméter; karalábé: 25X25 cm 16 db/négyzetméter; karfiol: 30X30 vagy 40X30 cm 8,3—9,5 db/négyzetméter. A GYÜMÖLCSÖSÖK rügyfakadás előtti műtrágyázását tervezzük meg, a szükséges trágyákat szerezzük be. Szakkönyvekből gondosan tanulmányozzuk át, hogy melyek a klórérzékeny fajok, és ezekhez (például a bogyósokhoz) csak kénsavas káliumot használjunk. Savanyú talajon a a nitrogén tartalmú trágyák közül Mészammon salétromot, lúgos talajon pedig az Ammónium-nitrátot alkalmazzuk. A kezdő kertészkedők a gyümölcsféléket aszerint is rangsorolják, hogy melyiket kell metszeni és melyiket nem. Hogy az őszibarackot, az almát, körtét metszeni kell, az szinte mindenkinek természetes, nem így például a meggy esetében, a szilváról nem is szólva. Valóban a metszés hiánya a szilvánál nem okoz olyan nyilvánvaló leromlást, mint a meggynél, de ez nem jelenti azt, hogy a szilva időnkénti ritkításáról lemondhatnánk. A kertekben gyakran láthatók olyan meggyfák, amelyeken sok a felkopaszodott, letermett vessző és kicsi az éves növekedés. A Pándy meggy külösen hajlamos a felkopaszodásra. A hosszú (60—80 cm-es), rügy nélküli, lecsüngő részek tömegesen találhatók a koronában, amelyeket népiesen ostornyeleknek is neveznek. Ezeket a közelükben levő, termőrügyeket hordozó oldalvesszőkre kell visszametszeni, egybekapcsolva a sűrűsítő oldalágak ritkításával. Rendszeres ritkító metszéssel a korona elsűrűsödését megakadályozhatjuk és jelentősen mérsékelhetjük a felkopaszodást is. Házikerti méretben néhány helyen gyakorolják az őszibarackhoz hasonló ugarolást, a termőfelület folyamatos felújítása, egyensúlyban tartása céljából. Mások szüret után végeznek ritkító zöldmetszést, és minden évben gazdag, méretes termést szüretelnek. A meggyfajták felkapaszkodási hajlama eltérő, s ez a metszés gyakoriságához ad támpontot. A gyenge növekedésű fajtákat minden évben metszeni kell. A Cigány-meggyek sűrű koronát fejlesztenek, ezért szintén gyakoribb metszést kívánnak. Célszerű a második ágcsoport felett a sudarat (tengelyt) eltávolítani, amely a megvilágítottság, a növényvédelem és a szedés szempontjából is előnyös metszéssel nem oldhatunk meg mindent. Szükség van trágyázásra, öntözésre is, mert gyenge kondíció esetén a vesszők oldalrügyeiből aligha fejlődnek termőnyársak. A BOROSPINCÉBEN rendszeresen ellenőrizzük borainkat. Ha a derítés után sem volna elég tiszta a fehér- vagy vörösborunk, szűréssel kezelhetjük. A bor tisztaságának megőrzése és a művelet megkönnyítése érdekében a szűrés előtt mindig végezzük el a derítést. A derítés nélkül szűrt borok ugyanis általában napokon belül „visszatérnek”. Nagyon egyszerűen úgy készíthetünk szűrőt, hogy egy négyszögletes lenvászon szövetet négy sarkánál fogva, például zsineggel felerősítünk egy megfordított konyhai ülőke négy lábára. A nagyobb, 15—20 literes szűrőzsákot ajánlatos egy-egy méter magas, három lábú vasállványra függeszteni. Az új szűrőszövetet használat előtt feltétlenül főzzük ki, mert kellemetlen ízt vehet át a bor. A főzés után még szódás vízben is áztassuk, majd alaposan öblítsük ki, hogy teljesen tiszta és szagmentes legyen. Legjobb teljesen új vásznait vásárolni erre a célra. A derített tisztaságú bor szűrésekor a szűrőszövet likacsainak csökkentésére borászati szűrőazbesztet, úgynevezett azbeszt pelyhet célszerű használnunk. Ebből a szűrőfelület minden négyzetdeciméterére 0,2—0,6 grammot vegyünk. A szűrőszövet egy bizonyos mennyiségű bor átszűrése után eltömődik, s a bor már alig folyik át rajta. Ilyenkor azonnal ürítsük ki a zsákot, vízzel alaposan mossuk ki, majd újra öntsünk rá borban elkevert azbesztet. A szűrés befejezése után a zacskót nagyon gondosan és alaposan mossuk ki, szárítsuk meg és tiszta, száraz helyen tároljuk. A fehér- és vörösborokhoz ajánlatos külön zacskót vagy zsákot használni. A szűrés kezdetén először kevés kezelésre szánt bort öntünk szűrőre, majd gyorsan a öntsük rá az azbesztes italt 10