Kertészeti lapok 1894
1894. Június / 6. szám
Ezenkívül más dugványozási módok is vannak, de valamennyi többé-kevésbbé körülményesebb eljárás, amiért nem igen szokták alkalmazni. Ilyen a többi közt az, amelyhez a szükséges meleget csupán a nap szolgáltatja, mely czélból a dugványokat a nap közvetlen hatásának teszik ki. Ezeket a dugványokat minden félórában meg kell öntözni s ha az altalaj nem elég laza, hogy a vizet átbocsássa, a gyenge gyökerek csakhamar elrohadnak. Ezt a módot tehát csakis szakkertészek alkalmazhatják, ellenben az előbbivel a laikus rózsakedvelők is igen szép eredményeket érhetnek el. A bujtással való szaporítás még egyszerűbb. E czélból ugyanis őszszel vagy tavaszszal lefejtjük a gyökérnemes tövekről, különösen Centifoliákról az u. n. sarjakat, a melyek az anyatőtől oldalvást szoktak fejlődni s egyenkint ültetjük szét őket. Minthogy a sarjaknak rendesen néhány gyökerük van, egy kis gondozás mellett könnyen megerednek s vígan tovább fejlődnek. Bujtásokat úgy is csinálhatunk, hogy alacsony növésű rózsatövekről mellékhajtásokat bujtatunk el. A hajtás alsó oldalán egészen a velőig háromszög alakú metszést ejtünk, a földet felporhanyítjuk s oda, ahová a metszés esik, egy marok trágyát hintünk s a hajtást egy kis kampóval leszorítjuk s a leszorított részt még földdel is betakarjuk. Ha száraz időben megöntözni el nem mulasztjuk s gondoskodunk arról, hogy a föld folyton mérsékelt nedves maradjon, ugy bujtványaink a metszés helyén, még ugyanabban az évben őszig gyökereket hajtanak s minthogy az anyatővel is össze vannak kötve, vigan tovább fejlődnek. Őszszel elválaszthatjuk az anyatőtől s önálló töveknek tekinthetjük. Bujtással sokkal hamarább nevelhetünk erős példányokat, mint dugványozással. A harmadik és leggyakoribb szaporítási mód az ojtás, mely alatt valamely közönséges u. n. vadrózsa fajtának valamely nemes fajta veszszejével való egyesítését értjük. Az ojtáshoz szükséges nem nemes törzset alanynak nevezzük. A rózsatenyésztés hazájában, Francziaországban a Rosa indicat és Rosa Manettit használták leginkább alanyokul. A harmincas években luxemburgi és franczia kertészek a Rosa caninaban fedeztek föl alanynak való kitűnő anyagot. El is terjedt csakhamar nagy mértékben és főkép gyökérnyakba való ojtásokhoz használták, ellenben a Rosa indica és Rosa Manetti, melyeket Francziaországban és Hollandiában ojtási czélokra még ma is tömegesen nevelnek, leginkább a hajtatásra való rózsáknak szolgálnak alanyokul. Ezeket az alanyokat a francziák és a hollandok is mint a fűzvesszőket nevelik s többnyire 30 cm. hosszúságban használják. Nedves, homokos földben könnyen gyökeret eresztenek. A nemes vesszőket a kéreg alá ojtják s ezek az ojtványok egykét esztendeig igen erősen fejlődnek, de három-négy év múlva a nemes részt lerúgják, mely tulajdonságuk miatt a szabadon való tenyésztésre kevésbbé alkalmasak, míg ellenben az üvegházban háromnégy év alatt czéljuknak teljesen megfelelnek s eldobhatók. Az utóbb nevezett két fajta a szabadban való tenyésztésre azért sem igen alkalmas, mert a hideg iránt nagyon érzékeny, ellenben a Rosa canina, mely a nemes részszel sokkal szorosabban forr össze, jóval szívósabb s azonkívül hoszszabb életű is, akár magas törzsnek neveljük, akár gyökér nyakába ojtunk ; sőt a Rosa cammna-ojtványoknak, még az az előnyük van, hogy két-három évi hajtatás után még a szabadba is kiültethetjük, ahol egy év alatt újra megerősödnek és többnyire dúsan virágzanak. A Rosa canina felfedezése után hamar elterjedt és most már mindenütt használ.