Kertészeti lapok 1894

1894. Június / 6. szám

Ezenkívül más dugványozási módok is vannak, de valamennyi többé-kevésbbé kö­rülményesebb eljárás, a­miért nem igen szokták alkalmazni. Ilyen a többi közt az, a­melyhez a szükséges meleget csupán a nap szolgáltatja, mely czélból a dugványo­kat a nap közvetlen hatásának teszik ki. Ezeket a dugványokat minden félórában meg kell öntözni s ha az altalaj nem elég laza, hogy a vizet átbocsássa, a gyenge gyökerek csakhamar elrohadnak. Ezt a módot tehát csakis szakkertészek alkalmazhatják, ellen­ben az előbbivel a laikus rózsakedvelők is igen szép eredményeket érhetnek el. A bujtással való szaporítás még egy­szerűbb. E czélból ugyanis őszszel vagy tavaszszal lefejtjük a gyökérnemes tövek­ről, különösen Centifoliákról az u. n. sar­jakat, a melyek az anyatőtől oldalvást szok­tak fejlődni s egyenkint ültetjük szét őket. Minthogy a sarjaknak rendesen néhány gyökerük van, egy kis gondozás mellett könnyen megerednek s vígan tovább fejlőd­nek. Bujtásokat úgy is csinálhatunk, hogy alacsony növésű rózsatövekről mellékhaj­tásokat bujtatunk el. A hajtás alsó oldalán egészen a velőig háromszög alakú metszést ejtünk, a földet felporhanyítjuk s oda, a­hová a metszés esik, egy marok trágyát hintünk s a haj­tást egy kis kampóval leszorítjuk s a leszorí­tott részt még földdel is betakarjuk. Ha száraz időben megöntözni el nem mulasztjuk s gondoskodunk arról, hogy a föld folyton mérsékelt nedves maradjon, ugy bujtványaink a metszés helyén, még ugyanabban az évben őszig gyökereket hajtanak s minthogy az anyatővel is össze vannak kötve, vigan tovább fejlődnek. Őszszel elválaszthatjuk az anyatőtől s ön­álló töveknek tekinthetjük. Bujtással sok­kal hamarább nevelhetünk erős példányo­kat, mint dugványozással. A harmadik és leggyakoribb szaporítási mód az ojtás, mely alatt valamely közönséges u. n. vad­rózsa fajtának valamely nemes fajta vesz­szejével való egyesítését értjük. Az ojtás­hoz szükséges nem nemes törzset alanynak nevezzük. A rózsatenyésztés hazájában, Franczia­országban a Rosa indicat és Rosa Manet­tit használták leginkább alanyokul. A har­minc­as években luxemburgi és franczia kertészek a Rosa caninaban fedeztek föl alanynak való kitűnő anyagot. El is ter­jedt csakhamar nagy mértékben és főkép gyökérnyakba való ojtásokhoz használták, ellenben a Rosa indica és Rosa Manetti, melyeket Francziaországban és Hollandiá­ban ojtási czélokra még ma is tömegesen nevelnek, leginkább a hajtatásra való ró­zsáknak szolgálnak alanyokul. Ezeket az alanyokat a francziák és a hollandok is mint a fűzvesszőket nevelik s többnyire 30 cm. hosszúságban használ­ják. Nedves, homokos földben könnyen gyökeret eresztenek. A nemes vesszőket a kéreg alá ojtják s ezek az ojtványok egy­két esztendeig igen erősen fejlődnek, de három-négy év múlva a nemes részt le­rúgják, mely tulajdonságuk miatt a sza­badon való tenyésztésre kevésbbé alkalma­sak, míg ellenben az üvegházban három­négy év alatt czéljuknak teljesen megfelel­nek s eldobhatók. Az utóbb nevezett két fajta a szabad­ban való tenyésztésre azért sem igen alkalmas, mert a hideg iránt nagyon érzé­keny, ellenben a Rosa canina, mely a nemes részszel sokkal szorosabban forr össze, jóval szívósabb s azonkívül hosz­szabb életű is, akár magas törzsnek nevel­jük, akár gyökér nyakába ojtunk ; sőt a Rosa cammna-ojtványoknak, még az az elő­nyük van, hogy két-három évi hajtatás után még a szabadba is kiültethetjük, a­hol egy év alatt újra megerősödnek és többnyire dúsan virágzanak. A Rosa canina felfedezése után hamar elterjedt és most már mindenütt használ.

Next