Kincses Kalendárium, 1947
Petőfi Sándor: Téli esték
Azok megköszönik s egyet hörpentenek, S ha kiég pipájuk, újra rátöltenek, És mint a pipafüst csavarog a légben, Akkér csavarognak szanaszét elméik, És ami már régen elmúlt, nagyon régen, összeszedegetik, sorra elregélik. Akitől nincs messze az élet határa, Nem előre szeret nézni, hanem hátra. A kis asztal mellett egy ifjú , egy lyányka, Fiatal pár, nem is most időt hányja, Mit is törődnének a múlttal? Az élet Előttük vagyon még, nem a hátuk megett. Lelkék a jövendő látkörébe tévedt, Merengve nézik a rózsafelhős eget. Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak, Tudja a jó Isten, mégis jól mulatnak. Amott hátul pedig, a kemence körül, Az apró eseprőség zúgva, zsibongva ttl, Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek. Kártyából tornyokat csinál... épít, rombol... Űzi pillangóit a boldog jelennek, Tegnapot felejtett, holnapra nem gondol. Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen. Itt van egy szobában múlt, jövő és jelen! Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a Szolgáló s dalolgat, behallik nótája. Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron, Lovait itatja a kocsis éjszakára. Húzzák a cigányok valami víg toron, Távolról hallik a bőgő mormolása, S e különféle zaj ott benn a szobában, összefoly egy csendes, lágy harmóniába. Esik a hő, mégis fekete az utca, Nagy, vastag sötétség egészen behúzta. Járókelő ember nem is igen akad, Egy-egy látogató megy csak hazafelé, Lámpája megvillan az ablakok alatt, S fényét a sötétség hirtelen elnyeli. Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig Buzgón találgatják: várjon ki ment el itt? 39