Kincskereső, 1979 (6. évfolyam, 1-9. szám)
1979-02-01 / 2. szám
- De kivel beszélget? - Mindegy az! Zsebre, ami kész, a többit ide a szalmára - intézkedik Miska. - Gyorsan! - Csendben kifelé, zárom a botot - mondja Paksi. Recsegünk, ropogunk a szárkévéken, Miska azért sorban hátbavág bennünket, amiért mi sorban lemarházzuk, így aztán akkora lármával csörtetünk ki a drótkerítés mellé, hogy a két öreg szavát feledve bámultan folytatódik a háború? - András bácsi a másik - mondja Karcsi megnyugodva. - Aggyisten! - köszön át Miska, majd Paksi. Mi apróbbak is dünnyögünk valamit. Öregasszonyoknak a „dicsértessék” jár, de ennek a két tarisznyahitű vénembernek valahogy túl finomnak érezzük ezt a tömjénillatú, ájtatos köszönést. Zavarban vagyunk persze amiatt is, hogy Karcsi a nagy tülekedésben a kezében felejtette a kiürített bűzlikét, nekem pedig egész lánc karabélygolyó himbálódzik a nyakamban. - Kis hülyék! - legyint ránk Paksi. Az öreg Kis Tóth hunyorog, lassan szívja be a levegőt. No, gondolom, menten jön az áldás. Ha ez káromkodni kezd, hát a szomszéd faluból is összeszaladnak. Béres volt az uraságnál, bivalyokat és ökröket hajtott világéletében. Ez úgy tudja cifrázni, akár jó pap az imádságot. Most nem kiabál mégsem. - Aztán vigyázzatok! - annyit mond csak és igen csendesen. - Föl ne robbanjatok, a hétszentségit, mert akkor anyátok agyonver benneteket. Röhögünk. Az öreg nem érti, miért. - Akkor már verhet - kiáltja oda az unokája. - Így van - szólt bele Miska is. - Mihály bátyám is úgy van, mint anyám a nyáron. Azt mondja, amikor a Marosra mentünk fürödni, én nem bánom, de ha belefulladtok, haza ne merjetek jönni, mert agyoncsaplak benneteket... - Jól mondják a gyerekek - göcög a másik öreg is, akit András bácsinak mond Karcsi. Kertlábas lehet ezekkel, akkor pedig a mi utcánkban lakik, én mégsem ismerem. Csak nemrég költöztünk be a majorból, a közeli házak gyerekeit se nagyon vettem még számba. Méregetjük egymást úgy messziről, de szót nem váltunk. Ezek itt mások. Testvérségük lakott a majorban, ott hancúroztunk együtt a lovak, ökrök, csillét vontató szamarak körül. - A golyó nem veszélyes, nem is azt mondom - folytatja a Kis Tóth Jancsi nagyapja. - Hanem a gránát, ilyesmi Avval nagyon kell vigyázni. Hallottátok a batidai béresgyerek dolgát. Nahát! - Persze az igazság az - veszi át a szót a másik öreg -, hogy a golyó is tud ám csúnya munkát csinálni. Ez a Kakuja Ferkó, tudod, unokatestvérség az nekünk, olyan meggyőzési legényke volt, amikor én az első háborúba berukkoltam. Nacsak, elég az hozzá, hogy vasárnap hazaeresztett engem Szegedéből a hadnagy úr, mert egy cimborámmal behordtuk a lakásán a pincébe a rengeteg téli tüzelőt. Éjszaka jöttem, persze gyalog. Hoztam a puskát is, mondom úgy biztonságosabb ... - Hazavihették a fegyvert? - kérdi álmélkodva Miska. Azért is, hogy kételkedjen az öreg szavaiban, no meg ő mindig szerette volna legalább egy órácskára kihozni a majorba a leventepuskát, de bizony, az tilos volt. - Hogyne vihettük volna? Golyót is vihettél, amennyit csak kedved tartotta cipelni... - Hát, ezt csodálom. - Mit csodálsz rajta? Volt Ferenc Jóskának muníciója ... Akkor még! Na szóval, átjön ez a Ferkó, ahogy meghallja, hogy hazajöttem. Hej de fájt a szíve azért a puskáért! Simogatta, nézegette, célozgatott vele úgy üresen. Na, mondom neki, adok én egy lövést, ha utána úgy kipucolod, ahogyan az meg van írva. Ajaj, vállalta a gyerek gondolkodás nélkül. Azért az egy lövésért tán az eget is bemeszeli, ha létrát adok hozzá. Sok öröme pedig nem telhetett benne, mert amikor elhúzta a ravaszt, hát az a nagy mordály úgy visszarúgott, majd a fogát verte ki. Hiába mondtam, hogy szorítsa be jól a válla gödrébe, nem ért az semmit. Csak