Kincskereső, 1985 (12. évfolyam, 1-9. szám)
1985-02-01 / 2. szám
Rovó most lekever egy pofont Tóthnak. Tóth majd viszonozza, így igazán sportszerű, nem? Na, lássuk! Tóth nem kapkod, engedi a barátját... Róvó! Lássuk már azt a pofont, barátocskám... Vagy én mutassam meg? Gyerünk, gyerünk! Tóth áll, Róvó ütt. Tessék! Sanyi megvakarta a fejét, aztán mégis leeresztette a kezét. Nem ütött, csak állt dacosan. -Jól van, barátocskám, majd kezdi a Tóth. Rajta, Tóth! A tömzsi is bévánkozott egy ideig, aztán mégis fölemelte a kezét, s aztán - csak úgy tessék-lássék - megcsapta Sanyi arcát. Alig volt nagyobb a simogatásnál. - Na, Róvó, mutassa meg ennek a nyámnyilának, hogy milyen egy pofon. Rajta! Kenjen már le neki egyet, a kutyafáját! Gyerünk! Sanyi ugyanúgy visszasimogatta Tóth arcát, Tóth azonban már fölszólítás nélkül emelte újra a kezét, s alig valamivel, de mégis csak erősebben ütött vissza. - Ez még mindig semmi! Mutassa meg Róvó! Lássuk... A viszonzás megint elég lagymatag volt, a tömzsi azonban legközelebb már erősebben csapott Sanyi arcára. Valamivel nagyobbat csattant következőben az övé is. Ekkor Tóth nekipirosodva egy igazi, kemény pofont eresztett el. Sanyi haja széthullott az ütéstől, arca pirosabban lobbant, de szeme is szikrázni látszott. - Ez már valami! - kibicelt lelkesen Kovács. - Na, Róvó, mutassa meg, hogy ki a legény a gáton! Adja vissza becsületesen... Valamelyik kis hülye felkuncogott ott elől, a lányok némelyike pedig feszülten, de enyhén csillogó szemekkel és jóféle izgalomtól piruló arccal figyelte a küzdelmet. Mintha csak cirkuszban ülnének. Én is szurkoltam most, hog Sanyi ne vacakoljon tovább, akasszon már le a hülye Tóthnak egy hatalmasat, legjobban mégis Kovácsot gyűlöltem ebben a percben, aki a küzdőket még komolyabb ütésre buzdította. Sanyi megigazította a haját, aztán leengedte a kezét. Mint aki befejezte a küzdelmet, föladta a további harcot. Csak nem? Ez képes ilyesmire, amilyen dacos. Konok fejű, kemény gyerek. Gyakran érzem úgy, mintha évekkel idősebb lenne nálam. Érzem most is, én már nem bírnám türelemmel. Ütnék biztatás nélkül is ekkora pofon után. Ő azonban áll mereven, tenyere a nadrágszáron. Alsó ajkát megnyalja, mint aki ellenőrzi, nem hasadt-e föl. Ha pedig nem, akkor nagyobb baj nem lehet. - Azt mondtam, adja vissza becsületesen! Kemény, nagy pofont akarok látni! Tóth már megértette... Na, mi lesz, Róvó? Elszánta már magát? - Igen - monda most hirtelen és jó hangosan Sanyi. Ugyanabban a szempillantásban lendült is a jobb keze. A csattanás nem volt nagy, az ütés azonban hatalmas. Követni is alig tudtuk, mi történt. A tömzsi Tóthnak arra sem volt érkezése, hogy illő mértékben félrehúzza a fejét, oly hirtelen zajlott minden. Tóth az ütéstől a három lábon állingáló nagy táblának vágódott, azt nyomban feldöntötte. Rettentő robajjal dőlt össze az egész tákolmány, Tóth pedig félig alatta maradt az állványnak. - Húzzák ki! Na, igyekezzünk már! - intézkedett sebesen és némi illedelemmel Kovács. - Másszon már ki, maga szerencsétlen! - húzta karjánál fogva Tóthot. Az fölállt, tenyerével végigsimította a nadrágját pedánsan, amire ugyan semmi szükség nem volt, mert annak a pantallónak az eredeti színére talán már Tóth anyja sem emlékezett, a padlót meg régen olajozták, nem kenhette össze amúgy sem. Nyomban utána kiegyenesedett azonban a sértett, s rögtön indult is Róvó Sanyi felé a következő menetre. Már a kezét is fölemelte. Kovács azonban megkapta hirtelen: - Álljunk csak meg, hohó! Elég volt, barátocskám, elég... - De én ilyen nagyot nem adtam, tanár elvtárs... - Elég, ha azt mondom. Valahol be kell fejezni... Azonnal menjenek a helyükre. És nehogy megpróbálják önkényesen folytatni! Értették? Csókás! -Jelen! -Maga lesz a felelős... Jelenti, ha mégis megpróbálnák? Értve vagyok? Nahát! -Igen... - hebegtem tanácstalanul. - Giyerünk, dolgozni tovább! - kopogtatta az asztalt keményen, majd leült a székre, azt két lábára billentve egyensúlyozott. Fejét hátul a falnak támasztotta, félig lehunyt szemhéja alól azonban figyelmesen kémlelte az osztályt.