Kincskereső, 1987 (14. évfolyam, 1-9. szám)

1987-01-01 / 1. szám

KRÚDY GYULA A máriási erdő A máriási erdő hétszázhetven tölgyfából áll, és a tölgyfák között egy se fiatalabb százesztendősnél. Olyan ember nincs a környéken, aki e tölgy­fákat csemetefáknak látta volna. A hétszázhetven tölgyfa ha elkezd zúgni a szélben, olyan zúgással van, mintha egy nagy orgonán játszana valaki. Szinte az égig száll a tölgyerdő hangja, és a síkságon úgy nyargal végig mozgása, mint dübörgő lovascsapat rohanása. A környéken, amerre az erdőzúgás hangzik, az emberek meg szokták emelni a kalapjukat, mint az esteli harangszóra. Az öregemberek felsóhajtanak: — Ha megszólal újra a máriási erdő! Hát már egyszer megszólalt, és nem tölgyfahangon beszélt. Szólt bizony már egyszer más hangon is a máriási erdő, valamennyi tölgye beleharsogott abba az ütközetbe, amelyet a magyarok vívtak Schlick tábornok hadaival a szabadságharcban. Ebből az ütközetből mind a hétszázhetven tölgyfa dicsőségesen tért vissza, és a legtöbb érdemrendet is hozott magával. Puska- vagy ágyúgo­lyót a kérgében az ütközetből. A seb beforradt, de a vén tölgyek derekukon oly büszkén viselik a for­radást, mint az öreg honvédek a vitézségi medáliát. Amíg a magyarok az ellenségtől visszafoglalták az erdőt, estve lett a reggelből. Fától fáig folyt a harc, a tölgyek gyökereit bőségesen öntözte a magyarok és az ellenség vére, a puskagolyók úgy kopogtak a fákon, mintha óriási harkályok kopognának valahol az erdő mélyében. A honvédek kiáltása megreszkettette a sűrű lombokat, s erre megszó­lalt az erdő. A máriási erdő sűrű lombkoronája, amelyen még délben sem tud áttör­ni a napsugár, hétszázhetven vén tölgy bozontos feje valamely láthatat­lan jelre egyszerre megmozdult. Mintha csak a magyarok Istene csóválta volna meg az óriási fakoroná­kat a veszélyben levő magyarok kiáltására.

Next