Kincskereső, 2004. (31. évfolyam, 1-9. szám)

2004-10-01 / 7. szám

A fiú, aki hóban aludt Részlet Henning Mankell Már csak öt perc éjfélig. Mindjárt beköszönt az új esztendő. A templom tornyán világított az óra kerek lapja. Joel a fekete vaskapuhoz állt, amely a temetőkertbe vezetett. Megborzongott, és fájdal­mat érzett a gyomrában. Sose volt még a temetőben éjszaka, pedig gyakran biciklizik éjszakánként föl-alá a városban. De meg kellett lennie. Ez is egy újévi fogadalom volt a múlt évről: ha megint itt az újév, a foga­dalmait éjfélkor a templom melletti temetőkertben kell letennie. Be kell lépnie a temető kapuján, és megmutatnia, hogy nem hal meg a félelemtől. Érezte, hogy fázik. Megint csak nem értette, mi a fenének kellett ilyesmit megfogadnia. De most már késő bánat. Be kellett lépnie a sírok közé, amelyek ott derengtek a hold fényében. A vámpírokat állítólag fokhagymával tarthatja távol magától az ember. De nincs az a medicina, amely megóvhatná a temető éjszakai látogatóját. A biztonság kedvéért Joel a hátizsákjába dugott egy vöröshagymát. Lehet, hogy nem használ, gondolta, de azért ártani sem árthat. Aztán krumplit is hozott magával. Egy nyerset és egy főttet. Samuel szokta mondani, hogy a krumpli tartja az életet az emberekben. Ez talán úgy is érthető, hogy valami bűvös erő van a krump­liban? Az órára pillantott. Még mindig négy perc éjfélig. Nem volt türelme tovább várni. Megragadta az alacsony kaput, és belökte. Az éles nyikorgás a fülébe hasított. Csak a halottak fel ne ébredjenek, gondolta riadtan. De rögtön meg is gondolta magát. A halottak soha nem ébrednek fel. Aki halott, az halott. A többi csak képzelődés. Belépett a temetőbe. Egy lépés, még egy. És még egy. Balról magas sírkő, alatta egy pap. Meghalt 1783-ban. Olyan régen volt ez, hogy Joel hiába próbálta elképzelni. De talán igaza van Sámuelnek. Mindig laktak és lakni fognak emberek ott, ahol a folyó egy kanyart ír le, hogy fusson tovább a ten­gerig. Egyébként a templom melletti temetőkertben csak öreg sírok vannak, ide új halottakat már régen nem temetnek. Joel legszívesebben ott maradt volna a temető kapuja mögött. De kényszerítette magát, hogy továbbmenjen. Most már mindenfelől sírok vették körül. A templom egyik fala úgy magasodott mellette, mint egy óriási alvó állat. Amikor a toronyóra éjfélt kezdett ütni, majdnem ugrott egyet ijedtében, olyan hatalmas volt a hang, és olyan egyedüli az éjszaka közepén. Itt a pillanat. Amikor az utolsó ütés is elhal, Joel erősen lehunyta a szemét. És végiggondolta a fogadalmait: Szentül megfogadom, hogy elérem a százéves kort. Ennek érdekében edzenem kell magamat. És ezt elkezdem a most következő évben. Megtanulom elviselni a meleget és a hideget. Ez volt az első fogadalom. Három közül. Áttért a másodikra. Még ebben az évben megoldást fogok találni Sámuel nagy problémájára, ami az én nagy problémám is. Arra a problémára, hogy soha nem költözünk el innen. Hogy ő nem megy vissza tengerésznek. Mielőtt ez az év véget ér, meg fogom látni a tengert. 2004. OKTÓBER

Next