Kincskereső, 2013. (37. évfolyam, 1-4. szám)
2013-10-01 / 2. szám
Oda-vissza köszöntő A 2010-ben Janikovszky Éva-díjjal jutalmazott Rigó Béla és Lackfi János keresztkérdéseivel egymást vette célba Első félidő Aki kérdez: Lackfi János Aki válaszol: Rigó Béla Azt nyilatkoztad, kényszerből lettél gyerekíró, éppen a Mórához „csaptak be” a múlt rendszerben „engedetlenségedért”... A „gályapadot” azonban ott is hagyhattad volna később, egy alkalmas pillanatban, amikor már elévült a büntetés. Te azonban ehelyett mind jobban belejöttél a műfajba, termékenyen ontottad az átdolgozásokat, rajzfilm-szövegkönyveket, fordításokat, saját köteteket. Emlékszel-e arra a pillanatra, amikor a „muszáj” átbillent élvezetbe, amikortól magadénak érezted a gyerekíró szerepét? - 1975 január elsején kezdtem dolgozni a Móra Kiadóban. Egy miniszterhelyettesnek voltam személyes referense a Művelődési Minisztériumban, aki lapátra tett, mert meggyőződésem szerint akartam végezni a munkámat. Főnököm alapjába véve kedvelt, így három állás közül választhattam a Mórát. Olyan munkahelyet kerestem, ahol többet nem kell politizálni. Ez nem jött be. Ugyanakkor a Móra nagyon érdekes munkát kínált a számomra és elképzelhetetlenül magas színvonalú szellemi közeget. Az ott dolgozók és az oda dolgozók többsége valamilyen kényszerpályán került oda, még Kormos vagy Csukás sem indult gyermekköltőnek. Nemes Nagy Ágnes úgy írta a Bors nénit és a többieket, mint egy eminens diák a házi feladatát. Weöres Sándor halhatatlan gyerekverseit úgy válogatták ki felnőtt életművéből, amit megrendelésre írt egyenesen gyerekeknek, abban nem mindig volt köszönet. Én lassan oldódtam bele ebbe a közegbe. Először írtam a gyermekirodalomról, mert ez munkaköri kötelességem is volt a lektorálandó kéziratok, idegen nyelvű könyvek esetében. Aztán fordítottam. Tizedik éve voltam mórás, amikor megjelent az első két verseskönyvem (Tündériskola, És akkor Szergej...) Mindmáig bennem van az az ellentmondás, hogy szívesen dolgozok bármilyen anyaggal, dramatizálok, forgatókönyvet írok, „átdolgozok”, de amikor nekem kell megszólítani a gyermekolvasót, akkor egy kicsit zavarban vagyok. Nekem az ő nyelve tanult nyelv. Nem vagyok biztos, hogy hibátlanul beszélem. Akkor vagyok nyugodt, ha valami akrobatikus kunsztot kell csinálni. Abban rendszerint jó vagyok, számtalan pályázatot nyertem rögtönzéssel is. De nagyon irigylem azokat, akiknek saját mondandójuk van a gyermekek számára. (Például téged, akinek öt hiteles „múzsája” van.) Egyébként azt hiszem, mára kiszálltam volna a gyermekirodalomból, de már 15 éve nyakamon maradt a Kincskereső, vagyis van egy gyerekem, akit folyamatosan táplálnom kell, ő meg az istennek se akar felnőni és megállni a saját lábán. Janikovszky Éváról, Csukásról, Weöresről, Kormosról, Romhányiról úgy beszélsz, ahogy barátairól. KINCSKERESŐ