Kis Ujság, 1930. március (43. évfolyam, 50-73. szám)

1930-03-01 / 50. szám

A­ medvevár lovagja A Kis Újság regénye ír­ta Eschst­uth Natália 18 A sellőszemű bájos arcon sajátos kifejezés vonult végig. Körülbelül ezeket gondolta magában: Milyen hamar akadt valaki, aki a medvebarlang kérőjének kitárt karokkal szalad elébe!... de ezt az érzését nem nyilvánította, le­küzdötte ellenérzését, s oly barátságo­san felelt, ahogy­­ez csak lehetséges volt. — 1ra valaha is tehetek valamit, hogy a gróf szivét feléd fordítsam, biztosan meglesz, bár­­azt hiszem, hogy idegen segítség nélkül sem hagyja cser­ben az ízlése. Ami azonban Sleidlert illeti, — itt elpirult, le egészen a váltóig, — alaposan tévedsz, ha azt hiszed, hogy egyetlen olyan szó is esett köztünk, mely többet jelent baráti érdeklődésnél. Jó pajtások vagyunk, több semmi! — Nos, ami nincs biztosan, lehet még! Apropos... Hohen-Esp ma láto­gatásokat tesz. Itt volt már',' Fo­gadtátok? — Itt volt, de csak anyus foglalko­zott vele, én kijelentettem, hogy a fejem fáj. S közben hangosan zongoráztál. Pompás! Ezt sem merné más meg­tenni. A grófnő szinte éhes pillantással szegezte szemét a névjegyre. — Mondrám Ágost, Hohen-Esp grófja... — olvasta páthosszal. — Mi­lyen pompásan hangzik! — Nekem ugyan jobban tetszene, ha a legkisebb katonai rang, vagy kitüntetés volna alatta, — felelte fa­gyosan Gabriella. — Javíthatatlan vagy, de igen mulat­ságos. Csodállak! De most Isten veled, mennem kell! — S ezzel észrevétlenül karmantyújába rejtette a névjegyet. —­­Maradj­­még, bizton sok mesélni­­valód akad! De Sevarille grófnőnek most már sietős volt a dolog. — Volt-e már nálatok a gróf? — kérdezte Gabriella búcsúzóul. Felületesen bólintott. — A kórus rendesen a mi utcánkban kezdődik. Édesanyád kezét csókolom... Mint valami árnyék, gyorsan és hang­talanul siklott le a kis grófnő a lépcsőn. Az utcán pillanatra elgondolkozott. Pontosan tudta, hogy miféle rendszer szerint szokták a látogatásokat tenni, s számítása szerint Hohen-Esp gróf jelenleg a fővadászmester házában időzik. Gyors léptekkel indult arrafelé. Arca elégedett és diadalmaskodó volt. Messziről látta már a fogatot, benne ült Guntram Ágost, amint a mellékutcába kanyarodott. Pompás! Majd ő is meglátogatja a fővadászmestereket és mégegyszer ta­lálkozni fog a gróffal. Hőbb kétszer, mint egyszer , mondja a nép szája, s Hohen-Esp örökösével meg szeretné értetni, hogy ma délután a jégpályán lesz. Gabriella nevét is említeni fogja, a csábeszközül. Az első udvari bál Az egész főváros csupa érdeklődés és kíváncsiság. Régi szokás szerint az udvari bálok idején csikorgó hideg szokott lenni. Friss, vidám hófúvás lepi el a fákat, mert sohasem szebb a festői rokokó­ épület, sohasem mese­­szerűbb, mint mikor kivilágított ablakai oda­fénylenek a havas parkra. Minden külsőség arra való, hogy le­kösse, gyönyörködtesse, elfogódottá tegye a szemlélőt. Erre való a szurokfáklya vakító világa, a lakájok piros díszruhája, fehér selyemharisnyája, rizsporos paró­kája, erre a vendégek selyem-, bár­sony­ruhája, mely rejtelmes suhogás­sal súrolja a bíbortakarós márvány­­lépcsőt. Guntram Ágost habozva állt az, egyik szobor lábánál, s csodálkozó pillantás­sal nézte a szeme elé táruló gazdag képet. Mindaz, ami valaha a hohen­espi medvebarlangban, ősei kastélyában, régi német lovag­ ősök egyszerű labá­ban látott, csöppet sem hasonlított ehhez a meseszerű képhez. S a nők is milyen mások, mint a halászfalu egyszerű leányai. Csupa álom, csupa varázslat! Szolgája, a hűséges Antal, jó ta­nácsokkal látta el. — Annyi új dolog és uj hatás vár méltóságodra, hogy egykönnyen meg­zavarhatná. Azért ne is igyekezzék első alkalommal résztvenni a bálon, legyen inkább csendes szemlélő. Mu­tatkozzék be a kamarásoknak és segéd­­tiszteknek, majd­­azok ellátják a többit. Bemutatják majd a palota- és udvar­­hölgyeknek, s ezek megint gondoskod­nak róla, hogy a legmagasabb ura­­ságok megismerjék. Csak nyugodtál, gróf úr! A legközelebbi alkalommal azután bátran vegyülhet a táncosok közé. Szót fogadott Antalnak, lehúzta kesztyűjét, s messziről szemlélte a drágakövek csodás ragyogását, vállak, nyakak vakító fehérségét, a gyönyörűi hajdiszeket, s szikrázó női szemek fényét. Sok pillantás nézte végig Hohen-Esse grófját, sok halk szó esett felőle, s sok piros ajk ejtette ki nevét, de önmagát is végignézte a nagy álló­­tükörben, s szinte félénk bizonytalan­sággal vizsgálgatta képét. Életében első ízben hordott frakkot, fehér csokrot, fehér mellényt, először volt tükörfényes lakkcipő a lábán. Hohen-Espen ismeretlen volt a­z efféle fényűzés, s mint a remete, szo­katlanul érzi magát benne, elfogult és tétovázó. Hogy keresi szemével Sprendlingen kisasszonyt, hogy megdobban a szíve, amikor még az utolsó pillanatban meg­pillantja a lépcsőkanyarodásnál. Vé­letlenül hátrafordította fejecskéjét, s visszanézett, hogy egy pár fiatal hölgy­nek köszönjön. Pillantása Guntramon is végigsiklott, de oly idegenül, oly hidegen, mintha az életben, sohasem látta volna. (Vasárnap, folytatjuk.) 1 KIS ÚJSÁG HORTHY MIKLÓS Irta: Vitéz jákfai GÖMBÖS GYULA tábornok, honvédelmi miniszter A magyar föld adta. Mint az Alföld szülöttje, a pusztát látja, ahol hegyek nem zárják titkok és rejtélyek homályába a természet szépségeit, ahol nincsenek ködbevesző sejtések s ahol enyelgő délibáb inti az embert, hogy ne fusson elérhe­tetlen álmok után, hanem maradjon a valóság mesgyéjén, ahol, ha lassabban is, de többet elérhet. . . A Tisza mellől jött, a szőke Tisza mellől, melynek habjai egykor Attila hunjainak szomját oltották s a hun fejedelem vaskoporsóját ölelték magukhoz. A Tisza mellől, melynek szőke szelídsége határtalan, gátakat elsöprő akaratot rejt magában. A magyar pusztáról, a magyar Tisza mellől hívta magá­hoz a tenger. ő nem félt. Ment. Itt tanulta meg, mily kiszámíthatatlan borzalmas veszélyeket rejt magában a sima tükrü mélység s mily viharokat a magasság. Itt tanulta meg, hogyan kell a hajóhídon megállani, hitet és reményt éleszteni akkor is, amikor mindenki csüggedt és reményvesztett. Itt tanulta meg, hogyan kell kormányoznia a hajót, hogy szirtet ne érjen, hogy a rábízott emberéletben és vagyonban kár ne essék. Itt tanulta meg, hogy mások helyett is éreznie, dol­goznia és cselekednie kell. Hányszor és hányszor vezette át veszélyek fergetegén, hullámsírok örvényein törékeny hajóját, amely dacolni tudott minden veszéllyel és a nagyobb erővel is, mert megvolt hozzá a kormányzói akarat. S ő, a magyar Alföld fia, elsők között első lesz az óceánok vizei fölött. .. Név, mely tiszteletet és becsülést szerez a magyar név­nek szerte a világon. De jött a vihar, minden eddiginél sötétebb és vésztelje­­sebb . . . S a magyar föld üzent az ő nagy fiáért. Megy a vész­­jel: „Mentsétek meg lelkeinket*... Ő felfogta a hívójelzést és jött, jött, hogy megmentse a magyar lelket. És mindazt a sok édes, meleg, szerető érzést, amit mint gyermek a magyar földtől tanult, mindazt a sok erőt és bátor­,­ságos tapasztalatot, amit az óceánoktól való küzdésben tanult, elhozta, visszahozta nekünk, akkor oly borzalmas sorsban vergődő magyaroknak. Szegedre jön, Szegedről indul, Pusztaszer tövéből... Új honfoglalás . . . Tíz esztendeje éppen . .. Ha időnk volna a megálláshoz, visszanézhetnénk, hogy lássuk, milyen nagy az út az egyetlen városból, Szegedből álló országtól, a mai országig ...­­ De ne álljunk meg. Ne nézzünk vissza. Szegezzük csak a szemünket őre, és menjünk utána, utána ... előre ! ... ■ "» ' ........................................................... Tízezrek hódoltak ma a Várpalota udvarán Horthy Miklós kormányzónak Magyarország kormányzójának tíz­éves jubileuma alkalmából lampionos, zászlós felvonulással köszöntötte az ország népe Horthy Miklós kormány­zót. Zászlódíszbe öltözött a főváros a nagy ünnepnapra, nemzetiszinű zász­lók alatt sokezer ember gyülekezett már délután fél 5 óra tájban az Erzsébet-híd környékén. A Társa­dalmi Egyesületek Szövetségének ren­dezésében tízezer ember vonult le­írhatatlan lelkesedés közben a Vár­palotába, hogy lampionos szerenáddal hódoljon Horthy Miklós kormányzó előtt. Hat órakor a Dalos Szövetség hangversenyezett a kormányzó előtt a Vár belső udvarán. A hangverseny a Himnusszal kezdődött és a Szózattal ért véget. A kormányzó családjával együtt a Várpalota erkélyéről nézte végig a festői menetet. Ezután a társadalmi egyesületeknek és Budapest fővárosnak 250 tagú kül­döttsége tisztelgett a kormányzónál. Perényi Zsigmond báró köszöntötte a kormányzót a magyar társadalom ne­­vében. — A legelső magyar polgárt látjuk Főméltóságodban, mondotta Perényi báró , akihez szívünk minden érzésé­vel ragaszkodunk, aki példát mutat a kötelességtel­jesítésben, emberszere­­tetben, aki érettünk dolgozik, velünk érez, velünk örvend és velünk szen­ved. Buzgó imával fordulunk a Min­denhat­óhoz, áldja Főméltóságod min­den lépését, törekvését, segítse mun­kájában, a régi Magyarország romjain a réginél boldogabb, erősebb, új Ma­gyarország felépítésében. Sipőcz Jenő, Budapest polgármestere a főváros nevében üdvözölte a kor­­mányzót. Történelmi szükségszerűség volt Főméltóságod megjelenése —mon­dotta a polgármester — és az a nem­zet újjászületését és a nemzeti tét fenn­­maradását jelentette számunkra. Ezért ezen a napon nemcsak a Kormányzó Úr jubileumát ünnepli a nemzeti tár. 1930 március 1

Next