Kis Ujság, 1930. március (43. évfolyam, 50-73. szám)
1930-03-01 / 50. szám
A medvevár lovagja A Kis Újság regénye írta Eschstuth Natália 18 A sellőszemű bájos arcon sajátos kifejezés vonult végig. Körülbelül ezeket gondolta magában: Milyen hamar akadt valaki, aki a medvebarlang kérőjének kitárt karokkal szalad elébe!... de ezt az érzését nem nyilvánította, leküzdötte ellenérzését, s oly barátságosan felelt, ahogyez csak lehetséges volt. — 1ra valaha is tehetek valamit, hogy a gróf szivét feléd fordítsam, biztosan meglesz, bárazt hiszem, hogy idegen segítség nélkül sem hagyja cserben az ízlése. Ami azonban Sleidlert illeti, — itt elpirult, le egészen a váltóig, — alaposan tévedsz, ha azt hiszed, hogy egyetlen olyan szó is esett köztünk, mely többet jelent baráti érdeklődésnél. Jó pajtások vagyunk, több semmi! — Nos, ami nincs biztosan, lehet még! Apropos... Hohen-Esp ma látogatásokat tesz. Itt volt már',' Fogadtátok? — Itt volt, de csak anyus foglalkozott vele, én kijelentettem, hogy a fejem fáj. S közben hangosan zongoráztál. Pompás! Ezt sem merné más megtenni. A grófnő szinte éhes pillantással szegezte szemét a névjegyre. — Mondrám Ágost, Hohen-Esp grófja... — olvasta páthosszal. — Milyen pompásan hangzik! — Nekem ugyan jobban tetszene, ha a legkisebb katonai rang, vagy kitüntetés volna alatta, — felelte fagyosan Gabriella. — Javíthatatlan vagy, de igen mulatságos. Csodállak! De most Isten veled, mennem kell! — S ezzel észrevétlenül karmantyújába rejtette a névjegyet. —Maradjmég, bizton sok mesélnivalód akad! De Sevarille grófnőnek most már sietős volt a dolog. — Volt-e már nálatok a gróf? — kérdezte Gabriella búcsúzóul. Felületesen bólintott. — A kórus rendesen a mi utcánkban kezdődik. Édesanyád kezét csókolom... Mint valami árnyék, gyorsan és hangtalanul siklott le a kis grófnő a lépcsőn. Az utcán pillanatra elgondolkozott. Pontosan tudta, hogy miféle rendszer szerint szokták a látogatásokat tenni, s számítása szerint Hohen-Esp gróf jelenleg a fővadászmester házában időzik. Gyors léptekkel indult arrafelé. Arca elégedett és diadalmaskodó volt. Messziről látta már a fogatot, benne ült Guntram Ágost, amint a mellékutcába kanyarodott. Pompás! Majd ő is meglátogatja a fővadászmestereket és mégegyszer találkozni fog a gróffal. Hőbb kétszer, mint egyszer , mondja a nép szája, s Hohen-Esp örökösével meg szeretné értetni, hogy ma délután a jégpályán lesz. Gabriella nevét is említeni fogja, a csábeszközül. Az első udvari bál Az egész főváros csupa érdeklődés és kíváncsiság. Régi szokás szerint az udvari bálok idején csikorgó hideg szokott lenni. Friss, vidám hófúvás lepi el a fákat, mert sohasem szebb a festői rokokó épület, sohasem meseszerűbb, mint mikor kivilágított ablakai odafénylenek a havas parkra. Minden külsőség arra való, hogy lekösse, gyönyörködtesse, elfogódottá tegye a szemlélőt. Erre való a szurokfáklya vakító világa, a lakájok piros díszruhája, fehér selyemharisnyája, rizsporos parókája, erre a vendégek selyem-, bársonyruhája, mely rejtelmes suhogással súrolja a bíbortakarós márványlépcsőt. Guntram Ágost habozva állt az, egyik szobor lábánál, s csodálkozó pillantással nézte a szeme elé táruló gazdag képet. Mindaz, ami valaha a hohenespi medvebarlangban, ősei kastélyában, régi német lovag ősök egyszerű labában látott, csöppet sem hasonlított ehhez a meseszerű képhez. S a nők is milyen mások, mint a halászfalu egyszerű leányai. Csupa álom, csupa varázslat! Szolgája, a hűséges Antal, jó tanácsokkal látta el. — Annyi új dolog és uj hatás vár méltóságodra, hogy egykönnyen megzavarhatná. Azért ne is igyekezzék első alkalommal résztvenni a bálon, legyen inkább csendes szemlélő. Mutatkozzék be a kamarásoknak és segédtiszteknek, majdazok ellátják a többit. Bemutatják majd a palota- és udvarhölgyeknek, s ezek megint gondoskodnak róla, hogy a legmagasabb uraságok megismerjék. Csak nyugodtál, gróf úr! A legközelebbi alkalommal azután bátran vegyülhet a táncosok közé. Szót fogadott Antalnak, lehúzta kesztyűjét, s messziről szemlélte a drágakövek csodás ragyogását, vállak, nyakak vakító fehérségét, a gyönyörűi hajdiszeket, s szikrázó női szemek fényét. Sok pillantás nézte végig Hohen-Esse grófját, sok halk szó esett felőle, s sok piros ajk ejtette ki nevét, de önmagát is végignézte a nagy állótükörben, s szinte félénk bizonytalansággal vizsgálgatta képét. Életében első ízben hordott frakkot, fehér csokrot, fehér mellényt, először volt tükörfényes lakkcipő a lábán. Hohen-Espen ismeretlen volt az efféle fényűzés, s mint a remete, szokatlanul érzi magát benne, elfogult és tétovázó. Hogy keresi szemével Sprendlingen kisasszonyt, hogy megdobban a szíve, amikor még az utolsó pillanatban megpillantja a lépcsőkanyarodásnál. Véletlenül hátrafordította fejecskéjét, s visszanézett, hogy egy pár fiatal hölgynek köszönjön. Pillantása Guntramon is végigsiklott, de oly idegenül, oly hidegen, mintha az életben, sohasem látta volna. (Vasárnap, folytatjuk.) 1 KIS ÚJSÁG HORTHY MIKLÓS Irta: Vitéz jákfai GÖMBÖS GYULA tábornok, honvédelmi miniszter A magyar föld adta. Mint az Alföld szülöttje, a pusztát látja, ahol hegyek nem zárják titkok és rejtélyek homályába a természet szépségeit, ahol nincsenek ködbevesző sejtések s ahol enyelgő délibáb inti az embert, hogy ne fusson elérhetetlen álmok után, hanem maradjon a valóság mesgyéjén, ahol, ha lassabban is, de többet elérhet. . . A Tisza mellől jött, a szőke Tisza mellől, melynek habjai egykor Attila hunjainak szomját oltották s a hun fejedelem vaskoporsóját ölelték magukhoz. A Tisza mellől, melynek szőke szelídsége határtalan, gátakat elsöprő akaratot rejt magában. A magyar pusztáról, a magyar Tisza mellől hívta magához a tenger. ő nem félt. Ment. Itt tanulta meg, mily kiszámíthatatlan borzalmas veszélyeket rejt magában a sima tükrü mélység s mily viharokat a magasság. Itt tanulta meg, hogyan kell a hajóhídon megállani, hitet és reményt éleszteni akkor is, amikor mindenki csüggedt és reményvesztett. Itt tanulta meg, hogyan kell kormányoznia a hajót, hogy szirtet ne érjen, hogy a rábízott emberéletben és vagyonban kár ne essék. Itt tanulta meg, hogy mások helyett is éreznie, dolgoznia és cselekednie kell. Hányszor és hányszor vezette át veszélyek fergetegén, hullámsírok örvényein törékeny hajóját, amely dacolni tudott minden veszéllyel és a nagyobb erővel is, mert megvolt hozzá a kormányzói akarat. S ő, a magyar Alföld fia, elsők között első lesz az óceánok vizei fölött. .. Név, mely tiszteletet és becsülést szerez a magyar névnek szerte a világon. De jött a vihar, minden eddiginél sötétebb és vészteljesebb . . . S a magyar föld üzent az ő nagy fiáért. Megy a vészjel: „Mentsétek meg lelkeinket*... Ő felfogta a hívójelzést és jött, jött, hogy megmentse a magyar lelket. És mindazt a sok édes, meleg, szerető érzést, amit mint gyermek a magyar földtől tanult, mindazt a sok erőt és bátor,ságos tapasztalatot, amit az óceánoktól való küzdésben tanult, elhozta, visszahozta nekünk, akkor oly borzalmas sorsban vergődő magyaroknak. Szegedre jön, Szegedről indul, Pusztaszer tövéből... Új honfoglalás . . . Tíz esztendeje éppen . .. Ha időnk volna a megálláshoz, visszanézhetnénk, hogy lássuk, milyen nagy az út az egyetlen városból, Szegedből álló országtól, a mai országig ... De ne álljunk meg. Ne nézzünk vissza. Szegezzük csak a szemünket őre, és menjünk utána, utána ... előre ! ... ■ "» ' ........................................................... Tízezrek hódoltak ma a Várpalota udvarán Horthy Miklós kormányzónak Magyarország kormányzójának tízéves jubileuma alkalmából lampionos, zászlós felvonulással köszöntötte az ország népe Horthy Miklós kormányzót. Zászlódíszbe öltözött a főváros a nagy ünnepnapra, nemzetiszinű zászlók alatt sokezer ember gyülekezett már délután fél 5 óra tájban az Erzsébet-híd környékén. A Társadalmi Egyesületek Szövetségének rendezésében tízezer ember vonult leírhatatlan lelkesedés közben a Várpalotába, hogy lampionos szerenáddal hódoljon Horthy Miklós kormányzó előtt. Hat órakor a Dalos Szövetség hangversenyezett a kormányzó előtt a Vár belső udvarán. A hangverseny a Himnusszal kezdődött és a Szózattal ért véget. A kormányzó családjával együtt a Várpalota erkélyéről nézte végig a festői menetet. Ezután a társadalmi egyesületeknek és Budapest fővárosnak 250 tagú küldöttsége tisztelgett a kormányzónál. Perényi Zsigmond báró köszöntötte a kormányzót a magyar társadalom nevében. — A legelső magyar polgárt látjuk Főméltóságodban, mondotta Perényi báró , akihez szívünk minden érzésével ragaszkodunk, aki példát mutat a kötelességteljesítésben, emberszeretetben, aki érettünk dolgozik, velünk érez, velünk örvend és velünk szenved. Buzgó imával fordulunk a Mindenhatóhoz, áldja Főméltóságod minden lépését, törekvését, segítse munkájában, a régi Magyarország romjain a réginél boldogabb, erősebb, új Magyarország felépítésében. Sipőcz Jenő, Budapest polgármestere a főváros nevében üdvözölte a kormányzót. Történelmi szükségszerűség volt Főméltóságod megjelenése —mondotta a polgármester — és az a nemzet újjászületését és a nemzeti tét fennmaradását jelentette számunkra. Ezért ezen a napon nemcsak a Kormányzó Úr jubileumát ünnepli a nemzeti tár. 1930 március 1