Kis Ujság, 1930. június (43. évfolyam, 123-145. szám)

1930-06-01 / 123. szám

­ Trianon A gyász vasárnapja a mai június 1-je Magyarországon. Megmozdul az egész magyar nemzet az összes tár­sadalmi egyesületek vezetése alatt, hogy egységesen foglaljon állást az ország megcsonkíltatása, a június 1-ikén tízéves Trianon ellen. Akik már álltak koporsó mellett, amelyikben valamelyik kedves hoz­zátartozójuk, a testükből kiszakadt test megy utolsó vándorújjára, azok tudják, hogy az elszakadás csak akkor válik igazán tudatossá, akkor alakul ki egész keserűségé­ben és fájdalmasságában, amikor megtörtént a temetés. Amikor az ittmaradottak, az élők visszatérnek az otthonba, ahol üresen maradt az eltávozott helye. Előkerülnek a kedves ruhák, az evőeszközök, a szerszámok, a toll, amelyikkel utol­jára irt az, aki odalett, a varrótű, amelyet utoljára fogott a kezében, a kapa, a kasza, egész életében az­zal dolgozott. A szék, azon ült, az ágy, ahol feküdt, a pipa, azt szív­­ta, a pohár, amelyikből ivott. Igen, a sírás csak akkor kezdő­dik, a könny akkor éget igazán, amikor ezek az ittmaradt részek, az élő és élettelen tárgyak rá em­lékeztetnek. A magyar nemzet hosszú évek alatt mindegyre jobban ébredt rá a megcsonkítottságának tudatára. Minden nap, minden óra fájdal­masabban ordítja az ittmaradottak­­nak a fülébe, hogy mit veszítettünk. Hiányzik a só, hiányzik az érc, hol van az iparunk, hol vannak büszke városaink, Kassa, Nagy­várad, Kolozsvár, Szabadka, Po­zsony, Komárom és a többiek?! A végvárak és körülöttük magyar fal­vak, a büszke, a kulturmagyarság­­nak ősi­ fészkei? Hol vannak a ma­gyar testvéreink, akikkel megismer­tették a mostoha kisebbségek ször­nyű sorsát? A Tátra, a Fátra, a Mátra, a má­­ramarosi kristályos sóbányák, ame­lyekben az alkotó keze építette ím­eg az oltárt és a kápolnát, ahová a magyar lélek imádkozni jár. A Szent Anna tava, a kéklő Adria, hullámtarajait büszke magyar ha­jók hasították. Odavannak. Idegen járomba fogva. Akik ittmaradtak, azokat szorít­ják a szűkre szabott határok. Nem maradhat ez így, ha élni akarunk. Még meghalni se jó ebben a sír­­gödörben, amelyikbe a magyarsá­got bele akarták fojtani. Ez a kristályosan kialakult tudat nyilat­kozik meg a tiltakozás vasárnapján. Lehetnek ebben az országban a politikai pártállások különbözőek, lehet itt gazdag és szegény, akit elválasztanak a nagy anyagi el­tolódások, de van egy gondolat, eszme, amelyben egységes a kol­dus és a herceg, a kereskedő és az iparos, a mezei munkás és a gyá­ros, ez a gondolat, amely meg fog nyilatkozni minden kimondott szó­ban és fogadalomban, Trianon egy ezredéves nemzet ellen elkövetett merénylet, amelynek meg kell vál­toznia az örök igazság és az örök erkölcs nevében. Meg kell változ­nia, mert a természet ellen követ­het el bűnöket az ember fia, de ezek a bűnök megbosszulják ma­gukat, nyomukban jár a bűnhődés. Nem maradhat így — hirdeti ma már az egész világ. Az uj Európa életképtelen. Az utódállamok fel­falják egymás iparát, mezőgazdasá­gát. Az uj határok marnak, mint a választóvíz. Nem maradhat igy — hirdetik azok, akik az uj hatá­rokat megalkották. A tiltakozás vasárnapján a lelkek a felszabadulás felé kanditanak. Az igazság már útban van. 2 KIS ÚJSÁG 1930 június 1 Izgalmas éjszakai hajsza után elfogták a legvakmerőbb pesti bankrablót Gzinóber Józsefnek, a Leszámítoló Bank tisztviselőjének 21 éves barátja, Kovács János munkanélkü­li asztalossegéd rabolta el a 160.000 pengőt Együtt készültek a pénztár kifosztására, hogy nyaralni mehessenek Szolnokon a megszökött Czinóber apja a Kis Újságból tudta meg fia országraszóló bűnesetét Pénteken délelőtt háromnegyed tizen­egy óra tájban felnyílt a­ Leszámítoló és Pénzváltó Bank egyik harmadik emeleti helyiségének ajtaja. Vakmerő rabló tépte föl a szoba ajtaját, kezé­ben revolvert szorongatott, arcát fe­kete álarc borította, harsány hangon rákiáltott az 54 éves Petrik Elemér pénztárér:­::: — Fel a kezekkel! Petrik Elemér, aki előtt 160 ezer pengő hevert az asztalon, az első pillanatban azt hitte, valamelyik tiszt­viselőtársa tréfát űt vele. A követ­kező pillanatban azonban, amikor m­­ég egy lépést tett előre a rabló, a revol­vercsövét a szájához szegezte, elment a kedve attól, hogy tréfára gondoljon. Ijedten engedelmeskedett. Petrik fel­tartotta a kezét, melyben százpengősö­ket szorongatott. Hasonlóképen csele­kedett Czinóber József is, a bank 21 éves tisztviselője is, aki Petrikkel a tisztviselők júniusi fizetését rakta borítékba a Leszámítoló Bank orvosi rendelőjében. Reggel 8 és 9 óra között, ebben a szobában gyógykezeli a rész­vénytársaság orvosa a pénzintézet be­teg tisztviselőit, ezért nevezték orvosi rendelőnek a szobát. A harmadik emeleten lévő eldugott orvosi rendelőben szokták a bank tisztviselőinek fizetését borítékba rakni. Most is így történt De most ideg­­feszítő, amerikai módra végrehajtott rablótámadás megakasztotta munkájá­ban a becsületben megőszült pénztárost és a tisztviselők júniusi fizetése a rabló irattáskájába vándorolt Az álarcos, revolveres rablót be­söpörte a 160 ezer pengőt irattáská­jába. Czinóber Józsefre rá is paran­csolt, hogy segítsen neki a csomagolás­ban, mikor pedig a pénz mind nála volt, így kiáltott rá a bank megrémült tisztviselőire: — Mars, be a szekrénybe! Macskaügyességgel menekül a rabló Petrik és Czinóber engedelmeskedtek, a bandita rájuk zárta az ajtót, kiugrott a harmadik emeleti szoba ablakán a folyosóra, elmenekült. A III. emeleti folyosón a bank helyiségeit hatalmas vasrács választja el a lakásoktól A rabló­ könnyedén, mint a macska vetette át magát a vasrácsos kapun, aztán talpra­­ugrott és zsákmányát, melyet előzőleg a vasrács alá rakott, hóna alá csapta és eltűnt. Mire Petrik kifeszítette a szekrény ajtaját és megnyomta a vészcsengő gombját, a rabló már a második, emeleten járt. A vészcsengő bugására a bank kapusa azonnal lecsukta a Dorottya­ utcai főkaput és megkezdő­dött a lázas hajsza az amerikainak gondolt bandita után A vészcsengő bugása nyomán azon­ban mindenki elvesztette a fejét és senki nem nézte, nyitva van-e a bank másik kapuja, mely a­­Mária Valéria­ utcára nyílik­ A kapu nyitva volt, nem zárta be senki és a fiatal álarcos bandita el­menekült. A rendőrség megállapította, hogy a József-téren bérautóba vágta magát, fekete, kopott irattáskáját izgatottan szorongatta a hóna alatt és azt a parancsot adta a soffőrnek, hogy ami­lyen gyorsan csak tud, hajtson a nyugati pályaudvarra. A Bazilika előtt azonban igy szólt a soffőrnek: — Mégsem a Nyugatihoz, hanem a Keletihez menjünk, onnan több vonat indul! A Keleti pályaudvaron az izgatottan viselkedő fiatalember kifizette a bér­autót, közben a hordároknál érdeklő­dött, mikor indul a hatvani vonat, majd eltűnt a soffőr szeme elől a Keleti pályaudvar várótermei felé. A gyanús fiatalember A rendőrség az első pillanattól kezdve gyanúsnak találta a 21 éves Czinóber József szerepét. Feltűnt, hogy pár perccel a rabló­támadás előtt kiment az orvosi rendelőből, főleg azonban az adott okot gyanúra, hogy arról, hol cso­magolják borítékba a tisztviselők fizetését, alig néháányan tudtak a bankban. Akik tudtak is róla, mind régi meg­bízható hivatalnokai a Leszámítoló Banknak, egyedül Czinóberról tételez­ték föl, hogy összejátszott a rabló­val. Megerősítette a gyanút, hogy ami­kor a rendőrségen kihallgatták, rend­kívül izgatottan viselkedett, vallomását akadozva adta elő és ellentmondásokba keveredett. Már az első félórában beismerte, hogy a rablóval együtt tért vissza az orvosi rendelőbe, de ezt azzal magyarázta, hogy a ban­dita az ajtó előtt revolvert fogott rá és kényszerítette, hogy előre menjen. Czinóber tagadta, hogy része volna a rablásban, azt mondotta, nem tehet arról, hogy a bankszolga épp nem tar- A szentesi törpe A Kis Újság regénye * írta Vásáry Gyula , 39 A fiatalember, bosszankodott — Persze, hogy semmi se tűnt el, ha a rendőrségnek sikerült megaka­dályoznia a tervezett betörést! Hiszen nem működhettek a kínaiak. Még jó­kor elfogták őket! — A páncélteremben igen. De az irodát több emelettel följebb ugyan­akkor egész nyugodtan fölforgatták. És én bizonyosra veszem, hogy a páncél­terembe csak a biztonság okáért ren­dezték a betörést, hogy akkor is ki­rabolhassák­­a felső irodákat, hogyha a rendőrség valahogy tudomást szerez a Star­bank ellen készülő látogatás­ról­­ Hallgattak. Az autó megállóit a Primson-épület előtt, mindhárman ki­szállottak belőle. Violet könnyek közt mosolygott William Howardra, aki sza­bad volt ismét, visszatérhetett a Ho­­sward-palotába, a helyét az ő apja ward-palotába, a helyét az ő apja, Phillip Primson foglalta el a börtön­ben és a vádlottak padján. — Most szó se legyen az esküvőről, William. Ön nem veheti el egy ■gyil­kosságokkal vádolt ember leányát! Majd ha kiderült apám ártatlansága, William Howard hevesen tiltakozott, de az ördög fia közéjük lépett. — Pár nap az egész, Howard. Azt hiszem, gyorsan fog menni a dolog. A Star­bank irodájában még egy ér­dekes dologra bukkantam. — Furcsát ön csak az irodában ke­resgélt, amíg a bűnügyi szakértők csak a betörőktől megtámadott páncélszek­rényben vizsgálódtak ? A törpe nevetett. — Úgy van. És igazam volt. A Star­­irodában három igazgatói asztal áll, Sen-Yi-Taoé, Va-Kiao-Fué és­­ Phillip Primsoné. A két kínai gördülőzáras íróasztala fel volt törve és teljesen fel­forgatva, míg Phillip Primsoné épen maradt, csak egy felső rekeszét nyi­tották föl. Violet fölsikoltott. — De hiszen ezzel ön is apámat vádolja? — Ellenkezőleg. Úgy látom, a rab­lók — utoljára találva rá Phillip Primson íróasztalára — ott már a felső rekeszben rábukkantak arra, amit kerestek és el is vittek onnan. Ezért nem folytatták az asztal többi részé­nek a felbontását. És mert a Star­­bank megállapította, hogy semmije se hiányzik, amit a kínaiak onnan elvit­tek, az nem is lehetett a banké, az Phillip Primson magántulajdona volt. Valami olyan dolog, aminek az értékét nem ismerte Phillip Primson, különben nem tartotta volna olyan aránylag könnyen hozzáférhető helyen! Violet egészen fölindulva köszönte meg Carma Codero okoskodását és reménységekkel telien nyújtotta kezét William Howard felé. .. Följöhet a Primson-lakásba, ha nem fél tőlünk. És ha ragaszkodik ahhoz, hogy a felesége legyek, mihelyt Carma Codero kijelenti, hogy megsze­rezte a bizonyítékokat apa m­egmen­­téséhez, akkor... Howard csókokkal borította el a kis fehér kezet, a törpe meg közbe­szólt búcsúzó mosolygással: — Akkor megint elindulhatnak a 71-es utca felé! Mert a tisztelendő Purchin most már igazán megérdemli, hogy ő adja össze önöket! És aznap este már ismét nagyon ismerős falakon sétálgatott az »ördög fia«. Nagyon nyugodtan haladt a ho­mályban, kerülgetve a kínai faldísze­­ket és cirádákat, légtömlői könnyedén tapadtak meg itt is, ott is. Egy ab­lakig fölérve, azonban nem tudta meg­­állani, hogy el ne eresszen egy-két szitkozódást. — Sun-Lu-Csiang rácsot szereltetett fel a háztömbök felé nyíló ablakaira! Úgy látszik, kerülnöm kell, hogy be­jussak hozzá! Mászás közben elgondolkozott. — Willam Howard egészen jelenték­telen mellékszereplő ebben az egész kalandban! A kínaiak alapos munkát szoktak végezni, nagyon rendszerető emberek. És Sun-Lu-Csiang mégse na­gyon törődött William Howarddal az­után, hogy megszökött az ő ápoló­intézetéből. Azt kell hinnem, hogy még örült is neki, hogy rendőrkézre került, hiába mesélt a titokzatos kínai házról és hogy magára vonta egy ideig a nyo­mozást. Az is lehet, hogy magának Sun-Su-Csiangnak sincs szerepe, de ne­kem nagyon gyanús. Szét kell néznem nála. Végre bejutott egy oldalablakon, üres lakás terült el előtte, amelyből eltűnt mindenki, még a bútorok nagy része is. Óvatosan haladt át a szobákon és Sun-Lu-Csiang belső irodájáig hatolt. Nagy amerikai íróasztal állott bent .Kedden folytatjuk.)

Next