Kis Ujság, 1930. június (43. évfolyam, 123-145. szám)

1930-06-19 / 137. szám

* KIS ÚJSÁG A SZIBÉRIAI VÁNDOR v­agy A GELLÉRTHEGYI KINCS Regény « Irta Falvai Andor „Nekem csak egy parancsolom van ... Öreg János szinte a/­l kívánta, hogy nyíljék meg alatta a föld. Akkor legalább megmenekülhet két­ségbeejtő helyzetéből. — Nos, öreg?! — kérdezte harmad­szor is Halál. A vén komornyik mégis csak eldön­tötte magában a kérdést. Nem válaszol!... Nem árulja el a kincseskamra helyét!... A kegyelmes urnak biztosan fontos oka volt, hogy az ő szavát vette!... Neki pedig kö­telessége ehhez tartani magát!... •­­—Nagyságos doktor úr.­.. — Nos? — vágott közbe türelmet­len kíváncsisággal Halál. — Nagyságos doktor úr... —• Beszéljen istár, öreg! — Csak azt akarom mondani, nagy­ságos doktor úr ... csak azt akarom mondani, hogy nem mondok semmit! •— nyögte ki nehezen az öreg komor­nyik. — Tessék?! — Igenis... ne tessék haragudni... de nem mondok semmit... — Aztán miért?! — Azért, nagyságos doktor úr, mert nem mondhatok semmit! Halál nagyon ideges lett és még jobban összeráncolta a homlokát. Szemei pedig­­szinte villámlottak a szemüveg mögött. — Nem értem, öreg, miket fecseg össze-vissza! — Csak azt, nagyságos doktor úr, hogy nem mondhatok semmit. — Aztán miért?!... Nem tud sem­mit?!... Vagy nem akarja elárulni?! — Tudni tudok éppen. —Ő szaladt ki öreg János száján — de nem sza­bad beszélnem... Megtiltotta a ke­gyelmes ur! — Ostobaság! — kiáltotta Halál. — A kegyelmes ur­nak nincs tudomása arról, hogy a grófkisasszony nagy­beteg ... Ha tudná és ha tudná azt is, hogy ettől függ a beteg meggyógyu­lása, akkor megengedné... • A vén komornyik lehajtotta a fejét. — Lehet, hogy így van, ahogy­ a nagyságos doktor úr mondja... De akkor tessék egyenesen a kegyelmes úrhoz fordulni... ő megmondhatja! De nekem nincs jogom ehhez .­­ Halál érezte, hogy öreg János ér­velése olyan helytálló, ami ellen úgy­szólván lehetetlenség hadakozni. Csak­hogy még nem akarta feladni a küz­delmet. —­­Ne beszéljen szamárságokat, öreg! Nincs­ idő arra, hogy a kegyelmes úr­hoz — aki szintén nagy beteg — for­duljunk engedélyért... A grófkisasz­­szony állapota olyan válságos, hogy minden pillanatban bekövetkezhetik a katasztrófa. Azonnali segítség kell! A segítség pedig egyedül az lehet, ha le tudjuk csillapítani lázas vergődé­sét! Ha megfelelünk neki arra a kér­désre, hogy hol van a kincseskamra rejtekhelye?. .. — Tessék belátni, nagyságos doktor úr, hogy nekem nép­es jogom... hogy nem tehetem meg... Halál idegesen felugrott és szalad­gálni kezdett. — Émn pedig másként nem engedhe­tem meg, hogy meglátogassa a gróf­kisasszonyt ... — Miért? — kérdezte öreg János, aki nem tudta megérteni, ezt a lilái­mat. — Mert olyan súlyos az­ állapota, hogy nem vállalhatom az orvosi fele­lősséget a maga fecsegéséért! A vén komornyik most már gyana­kodni kezdett. Hosszú életén keresztül annyiféle emberi ravaszsággal volt dolga, hogy ott is kutatni kezdte a hátsó, az igazi okot. ... —­­És ha megmondtam volna dok­tor úr. .. akkor meg tetszenék en­gedni? — Akkor igen.­­— Akkor nem volna olyan súlyos a Juhiácska állapota?! - kérdezte egy kis gúnnyal a hangjában. Halál éktelen dühbe gurult. — Fogja be a száját!... Mit ért maga ehhez?!... Az orvos én Va­gyok! És én tudom, hogy mit enged­hetek meg és mit nem?! — Igaz... Az orvos a nagyságos úr . . .­ Maga pedig az ostoba fráter!. .. Egy vén szamár! Öreg János arcába szökött a vér. — De már ilyet ne tessék mondani! — De igenis mondom!... Aki nem akarja megérteni, hogy kutya köte­lessége a beteg segítségére sietni’. .. — fia csak azt kérem, — mondta fojtott hangon a vén komornyik — tessék megengedni, hogy meglátogas­sam a grófkisasszonyt. . Nem engedem meg! Akkor miért hozott ide a mél­­tóságos grófné?!... Azt mondta­­ne­kem, hogy Juhiácska kíván velem be­szélni! —, í­gy van!... De én, mint az or­vosa, nem engedem meg azt a beszél­getést !. .. Ilát akkor hazamegyek — mondta öreg János és lassan ő is felkelt a székről. Halál még egy utolsó kísérte­tet tett. Csak egy föltétel alatt!. . Ha megmondja. Nagyságos doktor úr, nem mond­hatom meg! csengett most már tel­jes határozottsággal a vén komornyik hangja. Halál ingerülten eléje ugrott: Nem mondja meg?!... Nem?! Nem, doktor úr! Akkor kényszeríteni fogom rá!. .. Igenis, kényszeríteni!. .. Orvosi hatal­mamnál fogva megparancsolom!... Nekem nem parancsol a doktor úr!. .. Mert nekem nem orvosom! De igenis, parancsolok!... Egy élet megmentéséről van szó!. . És akkor parancsolhatok! De én nem fogok engedelmes­kedni! — Mi az?! . Ellenszegül?!... Vi­gyázzon, öreg, mert... mert... Ne kiabáljon úgy a doktor úr!... Nem vagyok én a kutyája! Ha­ öreg szolga is vagyok, de nem a dok-' tor úr kenyerét eszem!... Nekem csak egy parancsolom van! Azazhogy kettő. Az Isten és Koltaváry Péter kegyel­mes úr!­­ Hát majd meglátjuk, hogy nem tudok-e én is parancsolni?! Ezt már olyan erős hangon kiál­totta Halál, hogy Melinda grófné,­­ak­ a szomszédos teremben izgatottan várta a tárgyalás, eredményét, be­rohant. — Mi az, doktor úr?!... Mi tör­tént?! sikertel ra. — Semmi, méltóságé® asszony, — mosolygott fanyarul Halál :— ez az ember nem akarja megérteni, hogy mi a kötelessége!.. . Nem akarja tel­jesíteni­ a kötelességét! Öreg János nagyon kihúzta magát és kemény öntudattal mondta: Doktor úr én tudom a köteles­ségemet!... Mis teljesítem is! .­­ Öreg János, — könyörgött Me­linda grófné — az Istenre kérem!... Szegény leánykám élete függ ettől... Feleljen, könyörgök! Mondja meg, hol van a kincseskamra rejtekhelye?... — Méltóságos asszony. — mondta komolyan a vén komornyik .— tessék megkérdezni a kegyelmes úrtől!... Csak ő mondhatja ,meg! — De maga is tudja, öreg János.. Hát miért nem akar segíteni?!... Miért nem akarja szegény leánykám életét megmenteni?! — siránkozott tovább a grófié, Öreg János szivét egyetlen pillanatra meglágyították a grófné őszintének hitt könnyei. Már-már hajlott arra, hogy beszél. De aztán tekintete véletlenül ráesett az orvos ar arcára és meglátta rajta az éhes, mohó várakozást. Nem egy jóságos orvos arca volt ez, hanem olyanvalakinek az ábrázata, aki va­lami nagy aljasságon töri a fejét. Ebben a pillanatban megkeményí­­tette ellágyulását és igy szólt: Méltóságos asszony, nem tehetem meg!. . A kegyelmes úr engedélye nélkül: nem! Halál előkapta a revolverét. Melinda grófné l'elsikoltott: Az Istenre kérem, doktor úr, mit akar csinálni?!... Kényszeríteni fogom a vallo­másra!... Súlyos betegünk érdekében ehhez is jogom van!... Ha nem vá­laszol, keresztüllövöm, mint egy ku­tyát! Doktor úr­ — mondta nyugodt hangon öreg János — tessék tudo­másul venni, hogy egyetlen szót sem­ hoz ki belőlem! Nem bánom, ha ke­resztül is lő!... Nem felelek addigi­amig el nem süti a revolverét! Azután pedig úgy sem tudnék már felelni!.. Csönd volt a teremben. Melinda grófné halkan jajveszékelt. Halál lassan leengedte a revolvert tartó kezét. Öreg János nyugodtan állt, aztán csöndesen megkérdezte: Doktor úr!... Megengedi, hogy beszélhessek a nagybeteg grófkisasz­­szonnyal? Nem engedem meg! Öreg János most a grófné felé for­dult . . . • — Méltóságos asszony, ön sem en­gedi meg?!­. ... Ebben a kérdésben csak a doktor úr dönthet felette Melinda grófné. Akkor miért tetszett engem ide­kérni? Mert Juhiácska akarta... És mert azt hittem, hogy a doktor úr meg fogja engedni. .. De ha nem engedi meg. Akkor távozhatom!, öreg János meghajtotta magát és lassú, komoly léptekkel elhagyta a termet. A lépcsőkön azonban olyan gyorsan szaladt le, ahogy csak bírták öreg lábai. A titkár azzal fogadta, hogy a ke­gyelmes úr már többször kérdezős­ködött utána. De csak nem tetszett elárulni, hol voltam? — kérdezte ijedten a vén komornyik. A titkár mosolygott:­­ öreg János, hát olyan embernek gondol maga engem ?... De most az­tán gyorsan menjen be a kegyelmes úrhoz, mert még gyanút talál fogni! A vén komornyik bement. Péter gróf szemrehányó hangon fo­gadta: öreg szolgám­. . hát már te is magamra hagysz, engem? Dehogy, kegyelmes uram — pi­ronkodott öreg János. Hol voltál olyan sokáig? —— kér­dezte Péter gróf. Hogy hol voltam?... Hogy hol? Megnéztem újra a hét kulcs rejtek­helyét — hazudta szégyenlősen öreg János. .— .Hogy tudom-e még mind a hétnek a helyét... Péter gróf mosolygott: — Hát aztán tudod-e még, öreg János? — De tudom ám — mondta meg­könnyebbülten a vén komornyik. — És soha nem fogom elfelejteni!... Magában pedig ezt gondolta: . — Öreg János, meg vagyok veled elégedve!... Okosan cselekedtél!...­­Merthogy annak a doktor úrnak nem voltak jó szándékai, az most már bi­zonyos! Jó szándékhoz nem kell re­volver!... Melinda grófné viselkedése is gyanús! Könnyen , meglehet, hogy Juliácska, nem is beteg!... Csak ők szerették volna kivenni belőled a kin­cseskamra rejtekhelyét!... Öreg Já­nos, okosan viselkedtél! Jól tetted, hogy nem szóltad el magad!... Ha igaz lenne, hogy a Juliácska kiváncsi erre és hogy a Juliácsa olyan beteg, akkor már itt volna az a doktor úr is és megpróbálná a kegyelmes úr engedélyét kikérni... Mindenesetre, akár így van a dolog, akár úgy, te okosan cselekedtél!... Abban a másik palotában pedig Melinda grófné és Halál nagyon ke­serűen néztek egymásra, amikor öreg János eltávozott. Szégyelték, hogy ter­vük nem­ sikerült és hogy nem bírtak szóra egy öreg szolga nyelvet, aki pedig — most már megbizonyosod­tak róla — pontosan tudja Kolta­­váry Péter gróf kincseskamrájának a rejtekhelyét. Komorovszky Fedor herceg is bejött a terembe és gúnyosan megkérdezte: No, hires!... Hát most aztán mi lesz? , Halál azonban nem hagyta magát: — Fedor, bizd rám!... Most már legalább afelől biztos vagyok, hogy ez a vén szamár, ez az öreg János mindent tud ... Majd kitalálom a mód­ját, hogy vallomásra bírjam! Rá kell ijeszteni! — mondta a herceg. — Raboltasd el és úgy kény­szerí­tsd! — Az nem használ — szólt Halál. — Most is megfenyegettem, hogy le­lövöm . .. Nem ijedt meg ... — Akkor mit fogsz csinálni? — Bizd rám, Fedor — idegeskedett Halál. — Ahol nem használ a fenye­getés, ott szép szóval és ígéretekkel lehet eredményt elérni. — Aztán m­it akarsz neki ígérni? — gúnyolódott a herceg. — Az én jutalékom egy részét — mondta mosolyogva Halál. — Ha nincs kifogásod ellene... Melinda grófné nagyon szomorúan ült és oda se figyelt a férfiak beszél­getésére. — Drága, hát te miért vagj' olyan szófián? — kérdezte tőle a herceg. Azért. Fedor, mert most már ér­zem, hogy soha nem lesz enyém Kol­­taváry Péter gróf hagyatéka ... — Elfelejted, hogy megígértem ne­ked?!... És tudod, hogy Komorovszky Fedor herceg minden ígéretét beváltja! A grófné szelíden mosolygott. Istenem, bárcsak ugyr lenne!... — Úgy lesz! — hangzott a herceg határozott felelete. Halál is megszólalt: — Most már könnyű a dolog!... Nyomon vagyunk!... Azt már tudjuk, hogy Péter grófnak valóban van egy titkos kincseskamrája! És azt is, hogy ennek a rejtekhelyét raj­ta kívül csak egy ember tudja!... János, az öreg komornyik! Aztán csöndesebben hozzátette: — Arra pedig esküdni merek, hogy kiveszem belőle ezt a titkot! Melinda grófné hálásan megszorította Halál kezét: — Köszönöm!... És kívánom, hogy sikerüljön!... (Szombaton folytatjuk.) 1930 június 19 Ilii Még ma kérjen kéjjes átjegyzéttel ! JSL* reményi a Vasillis S Üli Kirily­ u­tca 58—60. Hegel, Gramston. Rádió: Nanpita _____________legnagyobb választékkal Kiadótulajdonos: Kis Újság részvénytársaság Felelős szerkesztő és kiadó: SZEDERKéNYI A, WODIANEK F. ÉS FIAI R.-T. bőrfo­rgógépeinek nyomása. (Felelős: Kiss F.) Budapest, IV. Dalmady­ utca 1-1-2

Next