Kis Ujság, 1931. január (44. évfolyam, 1-25. szám)

1931-01-01 / 1. szám

** szorultságában, hogy ezek életmentésre is igen jó szolgá­latot tehetnek! Csak beléjük kell kapaszkodni két marokkal, meg­feszített erővel! így nagyon nehéz lesz kivetnie őt a kocsinak, annyi bizonyos. De az is biztos,­­hogy ha a grófné vezetése­ nem fölborulásra és nem összeütközésbe, hanem valami sza­kadékba borulásra sodorja az autót, akkor semmit sem segíthet ez a kapaszkodás. Viszont az is igaz, hogy akkor már semmi sem segít! Mindezt pillanatok alatt gondolta el a fiatal soffőr. Nem is volt nagy ideje a gondolkozásra, mert Heléna grófné azonnal indított is és pedig nem valami biztatóan a jövőre nézve, hanem a legnagyobb sebességgel! Ez pedig a versenygépnél nagyon sokat jelentett. Sándornak a torkán akadt a lélekzet, amint ő hátrazuhant az ülésben. Azonnal megállapította, hogy őt azon menten el­bocsátanák az állásából, ha csak egyetlen egyszer is megkísérelné, hogy be­vezesse ezt az indítási módot. Több megállapítása aztán nem is lehetett. Mert ami ezután kö­vetkezett, az minden lehetett, csak emberi ésszel és halálfélelemmel megáldott vagy megvert teremtménynek a józan működése nem A sárga gép neki­­iramodott a rettentő írtaknak. Hegynek föl, völgynek le, észvesztő kanyarodókon keresztül a legszéditőbb sebesség­gel bőgött, zúgott a kocsi, mintha az ördögök vezetnék. Apró vasbetonhidak ivettek át a vad és igei mély völgyek fölött, úgy hogy szinte át­röppent fölöt­tük a száguldó kocsi. Éles kanyarodók követték egymást. Egy helyütt tá­voli kürtszó harsant a meghökkent fiatal soffőr fülébe a nyitott ablakon keresztül. A következő pillanatban már a szemébe is sötét lett a közeledő másik kocsi. Ezt valami nagyon óvatos ember vezethette, mert amikor megpillan­totta a sárga versenygépet, ijedtében majd kiugrott az útból. De azt sem tehette meg. Mert jobboldali, éppen az ő útoldalában hegyi patak völgye tátongott, olyan lefelé zuhanó sziklafalakkal, hogy égnek meredt az autós min­den hajaszákt, ha rája esett a tekintete. Kényelmes családi kocsi volt az a fekete autó, ame­lyik mit sem sejtve a feléje száguldó sárga veszedelem­ről, kikanyarodott eléjük a távoli hajtásban. Vidáman tülkölt még egyet, majd szinte elszörnyedve ismerte föl a szemberohanót! ■— A sárga veszedelem ! A Napgép! Vagy hatan voltak a fekete kocsiban, csupa csön­des kiránduló, aki még ott tartott, hogy az automobilt, mint egyszerű közlekedési eszközt becsülte, nem pedig azokért a veszedelmekért, amelyek a legraffináltabb módon kockáztatják az életet az útvonalain! Elképzelhető, hogy minő viadalom támadt ebben a kocsiban, amikor megpillantották a félelmetes hírű sárga kocsit! Legszívesebben valamennyien kiugráltak volna a kocsijukból, de sem idő nem volt már erre a mentő dologra, sem pedig hely nem volt rá. Ijedt csipogás, kiabálás kerekedett, a nők visongattak, a férfiak kiabál­tak és mind a legkétségbeesettebb tanácsokat és utasíg­í­tásokat próbálta adni a tapasztalt öreg soffőrnek, aki vezette a fekete automo­bilt. Ez azonban nem is hallgatott rájuk, csak le nem vette a szemét a szemberohanó kocsiról. Végre is kivehetett annyit, hogy nem a meg­szokott és nagyon jóhírű fiatal soffőr ül a volán mögött, hanem valami fátyolos hölgy. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy ez csak a veszedelmes Heléna grófné lehet. Ekkor már nem bí­zott abban, hogy baj nélkül megtörténhetik a két kocsi találkozása. Kikanyarodott tellát az út szélére, egész vak­merőséggel, oda, ahol igazán nagy lehetett a veszedelem, ha csakugyan nekirohan ez az esze­veszett gép! Egyelőre megállott a meredek szé­lén, mintha valami motor­ -­■ hiba miatt nem lehetett volna tovább haladnia. Ott kellett ,de bevárnia teljességgel tehetetlenül, mi lesz velük? Le­­taszítja-e őket is az az őrült asszony a mélységbe vagy ezzel a trükkel sikerül a megmenekülés? Heléna grófné, amikor látta, hogy a szembejövő kocsi félrekanyarodik és megáll, elmosolyodott magában. Tülkölt és továbberesztette a gépet. — Félnek tőlem! — gondolta elégedetten. Pillanatonkint fogyott a távolság közöttük. Már alig lehettek néhány méternyire, amikor a grófné a kézzel-lábbal kapálódzó, jajgató és kiabáló tár­saság mellett alig-alig érintette kissé, a finom kezelésű volánt. A sárga kocsi szinte hajszálnyira surrant el a megrémült fekete gépkocsi társasága oldalán. Egy pil­lanattal később már fellélegezve, úgy bámultak utána, mint valami veszedelmes őrült után, akitől valami külö­nös, csoda folytán sikerült megmenekülniök. (Szombaton folytatjuk) »=T- '„léne­k. = A sárga kocsi szinte hajszálnyira surrant el a megrémült társaság gépkocsija mellett 1931 január 1 ------------------------31 3Cis­z Újság mindennapi ingyene KOLTAVARY KATALIN A Szibériai Vándor második könyve5 Regény - írta Falvay Andor BEHAVAZOTT UTAKON.1. Karácsony második ünnepén Miklós gróf­­ ismét átment leánykájához a nagyhercegi pa­lotába. Még mindig ott zsongott felzaklatott agyá­ban a tegnapi küldöttség szónokának, Toroczkay Gábornak beszéde. Újra hallotta a kérő és kö­nyörgő szavakat, amikből ő csak a parancsot érezte ki. A vállalt kötelesség parancsát, ame­lyet teljesítenie kell. És szinte feledhetetlenül az emlékezetébe vésődtek a kérő és könnyes tekin­tetek, amelyek úgy szegeződtek rá, mint az egyetlen férfira, akinek hisznek, akiben bíznak és akitől várják, hogy meggyógyítja a szen­vedések sebeit és az élet szélviharában szét­so­dort szí­ve­ket újra egymáshoz tereli. De ugyanekkor folyton az a néhány szó is ott járt az eszében, amit az a véreslestű férfi, akit most a nagyhercegi palotában ápolnak, mondott Cirilnek. A szavak teljes értelmét még nem tudta felépíteni magában, de valami ön­tudatlan sejtelem azt súgta neki, hogy a vilá­gon és az életben nincsenek összefüggés nélküli dolgok. A pontos összekötő Táncot még csak elképzelni sem India, de valami, talán csak a szíve, azt diktálta neki, hogy azok a szavak, amiket Toroczkay Gábor mondott százezer ma­gyar nevében és" az a néhány szó, amit az is­meretlen, súlyos beteg férfi" sóhajtott el, ki tudja kiknek a nevében: összefüggésben van­nak egymással. -- Különben lehet, hogy képzelődöm, — gondolta magában, amikor belépett a nagyher­cegi palota kapuján. - Az idegek sokszor any­ujára fel vannak korbácsolva, hogy összefüg­gést mutatnak olyan dolgoknál is, amelyek "a legcsekélyebb összefüggésben sem állanak egy­mással .... Megnyugodva lépett be a nagyherceg szo­bájába. Júliát is ott találta. — Jó reggelt, gyermekeim, — köszöntötte őket. Ciril megkönnyebbülten sóhajtott fel: — Hál' Istennek!­­ Minek örülsz úgy, Ciril fiam? — kér­dezte mosolyogva Miklós gróf. A nagyherceg helyett Júlia feleli. — Annak, édesapám, hogy most már ta­lán megtudhatjuk szegény betegünk szavainak igazi értelmét. — Tőlem akarjátok ezt megtudni? — mo­solygott Miklós gróf. — Dehogy is, édesapám... Hanem meg­kértem Cirilt arra, hogy várjunk addig, amíg te is itt leszel. Szükségünk van a te higgadt­ságodra, édesapám ... Ciril megígérte nekem. De most már én is nagyon -- — Júlia nem fejezte be a mondatot. Nem is kellék­. Édesapja enélkü­l is min­dent megértett. ................. —­­ És hogy van a beteg? — A doktor jelentése szerint, — felelte a nagyherceg, - - valamivel jobban... Már ön­tudatra tért, bár ugyan minduntalan vissza­esik még az ájulásba... A táplálását is meg­kezdték és az orvos nagyon meg van elégedve az eredménnyel... -- Szóval, semmi akadálya annak, hogy beszélhessünk vele? — kérdezte Miklós gróf. — Azt hiszem semmi... Hacsak az orvos újabb jelentése------­Ebben a pillanatban lépett be az orvos. — Fenséges uram, ha parancsolja... Azt hiszem, ez a legalkalmasabb időpont... — Igen! Menjünk! — szólt Ciril, aki any­­nyira nem bírt uralkodni izgatottságán, hogy elsőnek lépett ki a szobából. Júlia és Miklós gróf az orvossal együtt követte. Amikor beléptek a vendégszobába, mind a hárman szinte visszadöbbentek. Egész más arc és egészen más férfi nő­t­t­ár I. füzet

Next