Kis Ujság, 1932. február (45. évfolyam, 26-48. szám)

1932-02-02 / 26. szám

2 A „titkos” ellen Bethlen István gróf vasárnapi be­szédében a legnagyobb magyar em­lékének, Széchenyi István grófnak áldozott. A beszédből sok-sok tépelő­­dő kérdés és még több keserűség csendül ki. Ama közéleti magyar férfiak keserűsége ez, akiknek bő alkalmuk volt tapasztalni, hogy­ tö­vises út vezet a csillagok felé. Ez a keserűség, érzete arra is ráviszi a volt miniszterelnököt hogy felvesse a kérdést: vájjon érdemes-e a törté­nelmi osztálynak szerepet vállalnia a mai időkben egyáltalán s nem jobb volna-e átadni a helyet amaz uj osz­tályoknak, melyik előtt az általános titkos szavazati jog nyitotta meg a kaput? Úgy látszik, az ünnepség nem kí­nálkozott jó alkalmig, hogy Bethlen István ezúttal is megbélyegezze a már annyiszor lekicsinyelt titkost­, amelyet legutóbb is sötétbe ugrás­nak nevezett s amelyet a nemzet számára még ma is végzetes vesze­­­ydelem­nek tart. De ha nem is beszélt róla,ha csak pár szóval érintette is, mégis­: kicsendül a szavaiból, hogy mennyire nem szereli. Szerinte a tömegek térhódítása tette undorítóvá magát a politikát, amelyet ha hun­cutságnak is, de mégis úri hun­cutságnak mondtak eddigelé, ami­ből éppen az a fránya titkos va­karta le az úri mázt, hogy megma­radjon pőrén és ocsmányan maga a politika. Nem csoda, ha ilyen felfogás mel­lett felvethetőnek tartja a maga osz­tályosai számára a kérdést, nem vol­na-e jobb a történelmi osztály szá­mára a teljes politikai visszavonu­lás? Csodálatos, hogy éppen a Széche­­nyi-lakomán­y éppen Bethlen István veti fel ezt a kérdést. Mert Széchenyi István sokkal mostohább viszonyok között és sokkal kisebb látható ered­ménnyel harcolt a megújhodás elöcs­m­éiért és a szabadság gondolatáért!­s) nem félt a tömegektől, elionh­ati a még, mindent elkövetett, hogy: a né­­pet minél szabadabbá, minél öntuda­­tosabbá emelje. Másképpen nem mondta volna: •— Minden van az országban, csu­pán szabadság nincsen. S nem mondta volna a f­öu­rak felé: —­ Oly romlottak főuraink, hogy mint a bukott leányok, már pirulni sem tudnak szégyenletükben Ezzel szemben Bethlen István, aki tíz esztendeig ura volt az ország­nak, mi jogon kesereg a maga­­tör­ténelmi osztálya miatt, mikor ő, mint menekült arisztokrata nemcsak hazát talált a csonka országban, de olyan hatalmat is, amilyennel kevés uralkodó rendelkezett s akinek tíz éves uralmát egy pillanatra sem ve­szélyeztették azok az új osztályok , amelyeket a volt miniszterelnök oly idegenkedve lát idegen országok fó­rumain, no mert neki volt gond­ja rá, hogy a maga fórumáról tíz éven át lehetőleg távol tartsa őket a titkos­­ választójog meg nem adá­sa által. De­ kérdjük tisztelet­tel, vájjon he­lyén­való volt-e ez a tíz éves poli­tika, ha most annak múltával, még mindig a rémképek szörnyűségei ri­­asztgatják Bethlen Istvánt s ha még mindig azon kell siránkoznia, hogy a rém még mindig megvan és él és egyre jobban fenyegeti a történelmi osztályok szerepét? Vájjon nem vol­na-e jobb is, okosabb is, Széchenyi nagy­ és megértő­ szelleméhez mél­tóbb is meghallani az idők szavát és keresni az új osztályok­ megértésé­nek a lehetőségét? Hi tudja, vájjon nem akkor szolgálnák-e éppen a tör­ténelmi osztályok a történelmet is, a maguk osztályérdekeit is a leg­jobban, ha elébe mennének az idő­nek s azt nem akadályozni, de se­gíteni igyekeznének eljövetelében? Széchenyi szelleme nem az osz­tálygőgöt, a félreállást­ hirdeti, ha­nem a minél szélesebb­ jogkiterjesz­tést, a testvéri kézfogást , és a mun­kát a haza minden polgárának bol­dogulásáért. as KIS ÚJSÁG A sokmilliós albertfalvai panamáért a Bethlen-kormányt vonja feleletre az ellenzék Hogy lett a 6 pengős telekárból 50 pengő?- Vass József miniszter levélbeli számadása A volt kormány 9 milliót szavazott meg a 4 millió 200 ezer pengőt érő „mintatelepre" Megírtuk, hogy a népjóléti minisz­térium kipattant panamáinak száma az albertfalvai tisztviselőtelep épít­kezési, illetve ingatlanvételi botrá­nyával szaporodott. Ez a Pest miel­­ett lévő kertváros 8.200.000 pen­gőbe került az Országos Társadalom­­biztosító Intézetnek, de az OTI leg­utóbbi igazgatósági ülésén Zala Zsigmond igazgatósági tag bejelen­tette, hogy a legnagyobb gondosság­gal összeállított értékbecslés szerint mindössze 1.200.000 pengő az úgy­nevezett mintatelep értéke. Újabb becslés után 5 és félmillió pen­gőben állapították meg a kertváros ér­tékét más szóval teljes két és félmillió pengő ve­szett el az aggok, özvegyek és árvák pénzéből -amit fillérenként fizettek be az OTI-ba, amelynek albertfalvai vagyontétele nem 8.200.000 pengőt ,illetve bizonyos leszá­mítások után 8 milliót , hanem csak öt és félmilliót ér. Zala Zsigmond azonban ragaszkodik ahhoz a becsértékhez, ame­lyet komoly szakértők állapítottak meg és amely szerint nem öt és fél, hanem csak 4.200.000 pengőt érnek az albert­falvai telkek és házak. Van ezenkívül egy másik ingatlanvétel is, a budapesti Agg­teleki­ utca 7. számú ház, amelyet 200 ezer pengővel fizetett kit az OTI ugyancsak közpénzekből. Eszerint 8 millió pengőt költött az OTI a 1.200.000 pengőt érti Albertfal­vára és 200 ezerrel többől az Aggteleki­­utcai házra. Ez már összesen 0 millió pengő., Mikor ellenzéki körökben híre ment i­n­osságnak. ■ nyomban elhatározták, hogy­­ a parlament elé viszik az albertfalvai építkezési botrányt és az Aggteleki­­utcai házvételt és ugyanakkor fölvetik a felelősség kér­dését a Bethlen-kormánnyal szemben 1927-ben 8 pengőért vásárolta a te­lek négyszögölét és 1929-ben 50 pen­gős áron adta tovább az OTI-nak. S két év alatt tehát majdnem megtíz­szereződött a lelkek ára. Hogy történ­hetett ez? Erre vonatkozóan Bethlen István gróf miniszterelnök 1929 októ­ber 26-án kérdést intézett Vass József akkori népjóléti miniszterhez, aki a te­lekár hatalmas emelkedését így magya­rázta meg: Az Ingatlanbank négyszög­ölenként 0 pengőt kapott, az előbbi tu­lajdonosok nyereségrészesedés gyanánt 2 pengőt kaptak, átírási illetékre, költ­ségre és jutalékra 1 pengő, kétévi ka­mat fejében 2 pengő 20 fillér volt fi­zetendő. Ezenkívül a telkek egyharmadát útépítésre kellett átengedni, ami a meg­maradt lelkek négyszögölét 3 pengő 80 fillérrel drágította, így már 15 pengő telt az eredeti­le­g 6 pengős telekáp. Ehhez a 15 pengőhöz n­égyszögölenként újabb 28 pengőt számított h­o­zá az Inga­­­nbank köz­­üzentek bevezetése fejében. Ilyk­ép 43 pengőre dagadt a telekár Ezután­ még a talajvíz elvezetésére négy­szögölenként 7 pengő 50 fillért költöt­tek, vagyis 50 pengő 50 fillér lett a telekár. Mivel pedig — mondta Vass Jó­zsef az akkori miniszterelnökhöz intézett levelében — az Ingatlanbank csak 50 pengőt kapott az OTI-tól négyszögölen­ként. 11.151 pengőt fizetett rá a bank az üzletre.­Ezt a veszteséget Vipss számadása sze­rint aligy, hozta be a bank, hogy az albertfalvai déli telepen ,az északi telep­nél kimutatott veszteség levonása után­ 310 ezer pengőt keresett! Hangoztatta Vass miniszter, hogy az egész kérdést Wekerle akkori pénzügyminiszternét ma­ga tárgyalta le és hozzájárult az OTI önkormányzata is. Wekerle vele együtt megtekintené a telket és azután az egész üzletet a minisztertanács elé terjesztette, amely 1928 július 5-iki ülésében változatlanul elfogadta azt. Az ellenzéki képviselők az adatok átvizsgálása után úgy határoztak, hogy a két és­ fél, illetve négymilliós veszteségért, amely az államot érte nemcsak a Társadalombiztosító ve­zetősége, hanem a népjóléti minisz­térium akkori irányítój­as­e­ .Uj.s.ek. Lucinda csókja Elbeszélés Göthe életéből • A nagy német költő halálának százéves fordulóját az idén ünnepük a világ népei A straszburgi székesegyház tornyában már régen elkongatták a delel é s a Lauth-kisasszonyok kasztosai is már régen befejezték ebédjüket, de még min­dig együtt ült a társaság. Tizen voltak. Csupa orvosnövendék, jókedvű, vidám cimbora. —■ Nézd, pajtás, — fordult Sulz manni dr., a víg kompánia hangadója, egy magas, nagyon csinos fiatalember­hez, — ha már közénk keveredtél és jogász létedre folyton ott ülsz, a bonc­­tani előadásokon, akkor mulatságaink­ban is teljes szívvel kell részt venned. Mindenekelőtt meg kell tanulnod tán­colni! A fiatalember homlokát halvány pir borította el, égő- fekete szemét rávetette a beszélőre és szólni akart. — Tudom, tudom, — vágott elébe Salzmann és megigazgatta bod­­os csipke,­­gallérját hogy Frankfurtban jó apád, a tiszteletreméltó titkos tanácsos úr saját maga tanított meg a minél lép­teire, de a gyakorlat!... — A gyakorlat! — pattant löt helyé­ről az ifjú Gőthe is, a húszévesek he­ves érzékenységével — én Kornéliával sokat gyakoroltam! Salzmann jóindulatú gúnnyal húzta össze egyik szemét, gondosan levere­gette a láthatatlan porc selyemfrakkja ujjáról és hallgatott. A társaság mosolyogva várta az örök­ifjú doktor szavait. ,­­ És ha szabad tudnom, ki az a Kornélia ! — A húgom! — vetette fel gőgösen fejét Gőthe. — Úgy?! — nyelt egyet Salzmann - hál akkor az rendben van, de ma már nemcsak minősét, hanem keringöt is táncolnak. Ez a divat! S ezt kell meg­tanulnod, különben vagy ásítozhatsz egész este, vagy agyonsiprod a lányok selyemcipellőit s másodszor már me­nekülni fognak előled. Csak ezt akar­tam mondani! De ugy fölborzolad ma­gad, m­int egy pulykakakas. Salzmane dtwaogva (wrdno-) hátat s az egész társaság kacagni kezdett. Gőthe velük nevetett. - Hát Isten neki, megtanulok! - szólt békülékeny hangon Gőthe és bele­csapott Salzmann tenyerébe. Még aznap este elmentek a híres fran­cia mester tánctermébe. De az öreg mes­ter podagrás lábai már nem bírták a láncot. A könnyed, sima, kecses keringő alatt úgy szökdécselt, mint egy kecske­­bak, frakkja és kis célja is mindig egy negyedtaktussal később kocogott a mu­zsika nyomában. Fájó szívvel vett bú­csút tehát a lánctamtás nemes mester­ségétől s már csak a spinét mellől szá­molta a taktust és ídögete a kaszta­­nyellel: az intézet vezetését két lányára ruházta át. Két gyönyörű, fiatal lányra, Emília és Lucinda maga volt a meg­testesült báj és temperamentum, mind­kettő igazi lánctehetség. Így a mi Gőthénk — az első leckék egyetlen zavarának leküzdése után — azon vette magát észre, hogy már pom­pásan lejti a keringőt. Pompásan akkor, ha Luch­idával tán­col, de rögtön izgatottan ver a szíve és botladozik a lába, ha Emília karcsú de­rekát karolja át. Gőthe e jelekből i­eg­­tillapíthatta, hogy szabályszerűen sze­relmes lett. Pedig a kis Emmi nem is biztatta föl. Talán csak a lényében rejlő ellen­állhatatlan báj, mosolygós kedvesség fogta meg szívét. Hisz a kislány maga is szerelmes volt valakibe, sőt boldog menyasszony is. Gőthe ezt nem tudta, de azt sem vette észre, hogy a másik lány pil­lantása forrón tapad rá, hogy Lucinda sápad és elpirul, hogy hangja remeg, ha vele beszél. Göthe mindezt n­em tudta. Csak szerelmes volt, leste Em­mit és a pillanatot, hogy vele lehessen. Egyik este egyedül maradtak. Már vége­ volt a táncórának. A porszagú teremben egyetlen olajlámpa pislogott és homály szőtte be a terem sarkait. A spinét mellett álltak. Gőthe kedvező­nek találta az alkalmat ,és forró,­szág-A m­agasabb rangú állami ti.művhetek felett ítélkező pénzügyminisztériumi fe­gyelmi bíróság hétfőn délután Vargha Imre államtitkár elnöklete­­áfátt ülést tartott, amelyen Jakabb Oszkár, Tilaly Zsigmond, Iklódy-Szabó Andor és Kerni­­­cz Kálmán államtitkárok jelentek meg. A bíróság nemcsak Dréhl Imre ismert egyetem ügyeit, hanem a népjóléti mi­nisztérium többi tisztviselőinek kisebb­­nagyobb fegyelmi ügyeit is letárgyalta. Szerdán a képviselőház még leírni bi­zottságának ad újabb munkát Dréhl Imre bonyodalmas ügye. A volt állam­titkár ugyanis bejelentést tett, h­ogy a fe­gyelmi bíróság elé történt idézéseivel kétszer is megsértették a képviselői men­telmi jogát. A többség véleménye szerint Károlyi miniszterelnök nem sértette meg Dréi­r mentelmi jogát és így panaszával el fogják utasítani. Halott szavakkal vallotta meg nagy sze­relmét Emm­inek. A kislány ijedten hallgatta az égő val­lomást, vőlegényére gondolt és szegény Luandára, akinek szerelmes szivére íni most már másodszor mér — fia akarat­lanul is — súlyos csapást. Nővére az ő vőlegénye iránt is szerelemre lobbant és hosszú ideig abban a boldog álom­ban élt, hogy ő a kiválasztott. Milyen szörnyű volt kiábrándulása. Mennyit szenvedtek mindketten. S most megint! Most Gőthe, a költő, akinek verseit m­i­nd­ke­tten olvasgattá­k. Nagyot sóhajtott és aztán halkan be­szélni kezdett. Vőlegényéről és Lucin­­dáról... Hogy Emmi menyasszony, hogy már elérhetetlen számára, ez a' tudat fiatal szivében a reménytelen sóvárgást­­szí­totta föl. S mert a reménytelenség a legmélyebb kutakból táplálkozik.. Göthét, a kőitől is mindig a be nem teljesedett szerelmek tartották béklyóban. Götho szenvedett, mert akart és szeretett szen­vedni. Lucinda nem csábította és nem hatotta meg. Megtörtén, már csak mint jóbarát,ké­szült Emmitől búcsút venni, s a meg­hitt esték spinétszavú óráitól. Emmi ha­tás volt érte és búcsúzóul csókra nyúj­totta arcát. E percben kinyílt az ajtó és ott állt Lucinda. A féltékenység űzte vissza. Tágra meredt szemmel, sápadtan, csak a csókolódzókat látta. A reménytelen keserűség túlcsordult benne, vére föl­­fott testvére árulásán. — Tudom, hogy elvesztettem önt, — lihegte fájdalomtól eltorzult arccal. — Tudom, hogy minden hiába! De te se bírd! — sikoltott vadul és a dermedten álló Gőthe nyakára kulcsolva karjait, forrón, hosszan szájon csókolta. — Jaj­, százszor jaj annak, aki elsőnek érinti utánam ajkát! — fordult gyilkos szemekkel nővére felé. — Az ég meghallotta szavaimat Resz­kess átkomtól! Remegett az izgalomtól. Karjai ernyed­ten csúsztak le az ifjú válláról és­ ki­merülten dőlt a spinétnek. Mozdulatára megrendültek a hangszer húrjai és még akkor is fájón rezegtek, amikor Gőthe kitámolygott az éjszakába. Ajkán izzott az átok pecsétje, Lucinda égő csókja. Komboriczi András 1932 február) Dréi­r fedelmi ügyeiben összeült a minisztériumi úróság

Next