Kis Ujság, 1933. április (46. évfolyam, 75-97. szám)

1933-04-02 / 75. szám

2 7.: 7 •’ 1 Dicsőség és koldustarisznya <s•© A parlamentben hangzott el a helyes megállapítás, amely igen jellemző a magyar hadirokkantak, hadiözvegyek és árvák sorsára. — Glória a koldustarisznyához — mondja a képviselői megjegyzés s valljuk be, nem egészen alaptalanul. A győzőkről ne is beszéljünk. De az ugyancsak szomorú anyagi helyzetben vergődő Ausztria is éppen az ötszörösével áldoz többet e szociális kérdés megoldására, mint a magyar állam. Hogyan? Hát egy osztrák katona egészsége, testi épsége ötször volna értékesebb a magyar katonáénál? Lehetetlen. Mert igazságtalan is, méltánytalan is. Hiszen a háborús teljesítmények aránya éppen megfordított, mégpedig a magyar katona javára, akit mindig legelsőnek, a legnehezebb pontok védelmére küldtek ki s aki után minden másfajtája katonája a kettős birodalomnak csak úgy kullogott, akár csak a kócos kutya a cigánykaraván kordéja után. És most? Havi pár pengővel csúfolják meg vitézségüket. Nem is magyar, nem is az országban lakó tábornokok és tábornoknék nagy trafikok ingyen jövedelmét szedik fel havonta magas járandóságaik és nyugdíjuk mellé. És a magunk fiainak nem jut csak dicsőség és koldustarisznya. Nem mondhatnék azt, hogy a magyar nem katonás nép. De mikor a háláról, az elismerésről esik szó, bizony be kell látnunk, hogy nagy hibák és nagy mulasztások nyomják a nemzet lelkiismeretét. Jó Mikes Kelemen panaszolja morfondírozva a tengerpart számüzöttségében írott leveleiben, hogy a Jajjírosz Rákóczi fejedelem udvarában megkülönböztetett elbánásban éltek az idegenek, mig a hű magyaroknak jó ruhára sem igen telik, amibe Isten előtt megjelenhetnének vasárnaponként Szakasztottan így van ez ma is. Míg a bécsi nyugdíjasok évente ma is három millió pengőt visznek ki a szegény országból, addig az egész rokkantellátás megjavítására mintegy 180 ezer magyarnak, nem jut több, mint a néhány külföldi nyugdíjas nyugdíjának a fele része. Várjon hogy kívánhatnék, hogy a hadviseltek tábora megnyugodjék, mikor szembeállítja a maga sorsát azokéval akik a háború alatt idehaza maradhattak. Mit érezhet várjon az özvegy, aki tudja, hogy az a másik özvegy, akinek a férje nem a lövészárkok poklában esett el, hanem idehaza »agyban, párnák közt is az az elhunyt" férje után 50 százalékos javadalmazást élvez, míg a hadiözvegy csak 16 százalékot? Kiáltó ellentét ez, amelyet még a mai szomorú gazdasági helyzet sem tud menteni és elfogadhatóvá tenni. Nem csoda, ha maguk a törvényhozás tagjai is érzik, hogy tenniök kellene valamit az igazságtalanságok megszüntetésére. A sok felmerült terv között talán a legtermészetesebb az az indítvány, amely minden felmentett polgárt külön adóval terhelne a rokkantak javára. A legfurcsább azonban az a terv, amely játékbarlang felállítását és engedélyezését óhajtaná, mégpedig szintén a háború hőseinek a javadalmazására. Nem kívánatos, hogy ez a terv megvalósuljon, de nem is hiszszük, hogy megvalósulhatna. A háború hősei még is csak más valamit érdemelnek hősies áldozatkészségükért s nem a pinkapénzek morzsáit. Ha már itt tartunk s a megoldások keresésében fáradozunk, nem kell messze keresni a lehetőségeket. Sokkal közelebb fekszik az, mintsem gondolnók. Orosháza adta meg rá az útmutatást az idén. Mégpedig úgy, hogy nem tartott egyetlen értekezletet, egyetlen ankétot sem. Jó még bizottságot sem küldött ki. Még előkészítő bizottságot sem, amely olyan tempósan szokta elsülyeszteni a legjobb gondolatot is, hogy az soha fel nem támadhat többé. Orosháza nem beszélt, hanem cselekedett. Az idén március 15-én kétezer pengőt osztott ki a maga hadirokkantjai és hadiárvái között. Azt mondotta, hogy az a legszebb hazafias ünnep , ha lerójuk a hálát azokkal szemben, akiknek köszönhetjük, hogy a szabadságot ünnepelhetjük. Nos, törvényhozó urak! Csak Orosháza példáját kell követni. Nem apénzmennyiségben van itt a hangsúly, hanem az érzésen és a felfogáson. Ha már az államnak nem telik többje, erre a kérdésre íteljék a köznek. Legyen rokkantnapunk, amelyen mindenki áldoz a maga ereje és tehetsége szerint. A közületek éppenúgy, mint a magánosok. Pótolja ki az önkéntes megadóztatás, amit ma az állam nem tud, nem mer a maga vállára venni. Ne feledjük, hogyan kisértük ki zeneszóval, virágkoszorúkkal és önkéntes ajándékok sokaságával hőseinket az elinduláshoz. Nem tehetünk velük úgy, mint az egyszeri kocsmáros, aki a kocsma külső falára azt írta: isten hozott — de belül már az állt: — ördög ingyen. Hőseink kérdését ne tekintsük elintézettnek a hősök terén lévő díszes sírkőemlékkel. Annál kevésbé, mert hiszen még ahhoz is a márványt ingyen kaptuk az olaszoktól. Adnunk kell magunknak is valamit a háború még élő hőseinek, hogy lerójuk végre velük szemben fennálló tartozásunk késedelmes kamatait s hogy ne legyen továbbra is a sorsuk dicsőség mellett — koldustarisznya. Köröspart KIS ÚJSÁG 1933 április 2 Valami van a levegőben Vasárnapi levél - írta Komáromi János Készül valami: ez az egy bizonyos. De éppen ideje már ... Hiszen a tizenötödik tavasz jött meg azóta, hogy a legtöbbünk nem járt odahaza, akiknek megszállt földről kellett beljebb húzódniok csonka hazai területre. Az ilyen ember különben is idegennek érzi magát itten s álmaiban minden éjszaka hazajár. Ki Alsókubinba, ki Ungvárra, ki Marosvásárhelyre, ki Aradra. Valami van a levegőben ... Tizenöt szörnyűséges esztendő után megesett az alig remélt csoda, hogy a világ legelső hatalmasságának miniszterelnöke is a mi oldalunkra állt végül s azóta a revíziótól hangos a világ valamennyi újságja. Harsognak a lapok hasábjai, hisz döntő csatára készülnek itt is, odaát is. Csakhogy ezt a csatát minden valószínűség szerint nem tankokkal és ágyukkal, hanem tollal fogják megvívni és nem lehet kétség benne, hogy a végén mi maradunk felül. Mert igy, amint van, nem mehet tovább ! Egyetlen nagy bizonyosság van mellettünk : hogy semmi sem állandó a nap alatt. Változik minden s nagyot változott a világ felfogása is tizennégy-tizenöt keserves év alatt. Olaszország, egykori ellenfelünk, leghűségesebb barátunk és pártfogónk ma. Anglia is átvette legutóbb a mi nagy igazságunkat s Amerika is akarja a revíziót. És ne felejtsük el, hogy 1919-ben mi félig megölten, szétszaggatva, nyomorult vergődésben hevertünk a földön, a kisántant államai pedig legfelül voltak ... De mindig fordul a kerék! Azóta mi, ha részben is, de kihevertük akkori sebeinket és ámbár háromfélét gyűlölködő ellenségtől környékezve, mindazáltal itt vagyunk és élünk. Az Isten velünk van most is, aki megőrzött bennünket egy ezredév zivataraiban ... Tizennégy esztendővel ezelőtt mi oly mélyen voltunk, hogy tovább már nem sülyedhettünk, csak nyernünk lehetett. Ellenségeink ugyanakkor oly magasan képzelték magukat, hogy csak lefelé bukhattak. Útban van a mi nagy igazságunk! A világpolitikában napirendre került a revízió ügye s nem lehet eltüntetni többé semmi komiszkodással és fondorlattal. S most, hogy megjött hozzánk a tizenötödik tavasz, mind többen sóhajtanak föl egymás között: — Haza kéne menni! Bizony, egyszer már haza kell menni mindnyájunknak, akik csak vendégnek tekintjük magunkat ezen a még megmaradt magyar földdarabon. Istenem, hányan haltak meg e tizenöt esztendő alatt reménykedő magyarok, akik mélységes hittel hitték, hogy egyszer viszontláthatják még szülőföldük képét és akik időközben sírjukba roskadtak ideát... És hányan biztatják magukat ma is, hogy vissza fognak menni egyszer szabad hazájukba. Addig nem akarnak meghalni. De sietni kell azzal a hazamenetellel ! Nagyon sietni ! Mert a trianoni határ, mesgyéken túl nagy-nagy bajok fenyegetik odaát maradt véreinket... Északon, Keleten és Délen igen megfogyatkoztunk már. Sokakat elüldöztek, sokan — s elég szomorú ez ! — nem bírták tovább a sanyargatásokat s önként hagyták oda az ősi házat. És akik ma is kitartanak még odaát a régi hűségben, százfelől nyomorgatják őket. Német, tót, rutén és horvát testvéreinket is, de az ingerült uj urak elsősorban magyar véreinkre nehezednek rá. Emberfölötti adókkal, az állampolgárság el nem ismerésével, elzekválásokkal s a lelki kínzás és kellemetlenkedés ezer más nemével. Ma mindazáltal nem ez a legégetőbb veszély. Hanem ... Hanem a feltörekvő uj magyar nemzedék csehesitése, románositása, szerbesitése. Iskoláinkat csak mutatóba tűrik meg, mindenütt másutt vadidegen nyelvre kényszerítik a tehetetlen magyar apróságokat s onnan arról érkezett utasnépektől hallom, hogy a kis magyar nebulók ajkán esztendők óta más népek másnyelvű dalai csendülnek meg már az idegen iskolákban. És ahol — tessék-lássék! — meg is tűrik még a magyar tanintézeteket, ott is magyarellenes szellemben kell nevelni az új magyar nemzedéket. Ámde ez a tavasz, az 1933-i, úgy lát- Amerika bajnoka Elbeszélés, írta Halász Imre Ez volt a legjobb az egészben: megállni, vagy lassan elsétálni egy-egy plakát előtt, és nézni a nagy bébikkel nyomtatott nevet: JACK TRAVERS Amerika bajnoka Nézte, nézte hosszan és önkéntelenül is mindig elismételte magában: »Jack Travers. Ez én vagyok.* Jó is volt, hogy így gyakorolgatta az idegen hangzású nevet, legalább elég hamar megtanulta, hogy őt most már így hívják. Jack Traversnek néhány héttel ezelőtt még Tornyai Jóska a becsületes neve, Amerikát soha életében nem látta. Egy kis alföldi városkában dolgozott, a kovácsműhelyben, a hatalmas kalapács könnyedén lendült a magasba izmos karjában. Erőből duzzadó meztelen felsőtestét itt látta meg a cirkuszigazgató a fel-felvörösödő lángszlop fényében. Jóskát felfedezték. Pénzt, dicsőséget, gyönyörű külföldi utazásokat ígért neki az igazgató, ha leszerződik hozzá dijbirkózónak. Jóskának tetszett a dolog. Huszonöt éve minden nyugtalanságának, öntudatlan kalandvágyának kielégülést ígért ez a szó: dijbirkózó. Az ígért nagy utazásokból egyelőre annyi lett, hogy” járták az országot városról-városra, egy hetet, olykor tíz napot töltöttek egy helyen, kezdve azünnepi megnyitó diszelőadás«-tól a »viszszavonhatatlanul utolsó ünnepi bucsúelőadásig*, amelynek fénypontja volt »a nagy birkózóverseny döntő bajnoki mérkőzése.* Jóskának nem volt nehéz dolga az új mesterségében. A cirkuszigazgatónak csak a kovácslegény óriási alakja kellett látványosságnak, hadd bámulja a közönség” a hatalmas izmokat Magát a »munkát« akár egy nyápic szabósegéd is el tudta volna ” végezni. Ennyi volt az egész: begyakorolni néhány mutatós fogást és az igazgató utasítása alapján betanulni, mikor kell az ellenfél ölelése alatt összeroppanni, mikor szabad rajta felülkerekedni, a birkózás melyik percében kell győzni, vagy az ellenfél előtt két vállra hanyatlani. Mert mindez előre kitervezett dolog volt. Előre tudták, hogy Johnson, a „preri bikája, pontosan öt perc alatt fogja leteríteni Musztafát, a török óriást. Viszont Jack Travers, Amerika bajnoka, csak 14 percnyi elkeseredett és izgalmas küzdelem után győzedelmeskedik Siegfried Breitberg, a német Herkules felett. Amit pedig az igazgatóság egyszers mindenkorra megfelebbezhetetlenül elhatározott: a döntő mérkőzésen az első díjat mindenütt és minden körülmények között Livio Bomberi, az olasz világbajnok nyerte. Livio Bomberi ugyanis az igazgató álneve volt. Most is, mikor Jack Travers a cirkusz felé ment, elgondolta magában a leckét, ma lesz a döntő mérkőzés, amelyen ő kerül szembe az igazgatóval. Az első percekben egyenlő erejű ellenfeleknek kell létszámok — ez azért van, hogy a közönség annál jobban izguljon — aztán lassan engedni kell, hogy Borabelli fölénybe kerüljön, pár percig elkeseredetten védekeznie, aztán egy hirtelen nekilendüléssel elkapnia Bombelit és a földre dobnia — ez ismét fokozza az izgalmat. De Bombeli újra talpra áll, támad, ő egyre fáradtabban védekezik és amikor Bombejit a fülébe súgja: »most«, akkor végleg letörve, legyőzve, engedi magát két vállra fektetni. Az igazgató pedig diadalmasan hajlong jobbra-balra a tapsviharban és büszkén feszíti ki a mellét, amelyre a shirer rátűzi az első díjat: a nagy aranyérmet. Míg ő a legyőzőttek bágyadt, szégyenkező mosolyával, lehajtott fejjel kullog ki a porondról Mindegy. A fontos az, hogy ma este megkapja a fizetését Ilyenkor osztja a fizetést mindig a direktor, a búcsúelőadás után. Most éppen ideje már, hogy pénzhez jusson, ma már vacsorára is gyengén futotta. No nem baj, majd előadás után kipótolja. Megérkezett a cirkuszhoz. A bejáratnál még egyszer látja a plakátot: „Ma döntő bajnoki mérkőzés Livio Bomberi, az olasz világbajnok és Jack Travers Amerika bajnoka között. És látja a térségen a sok embert, akik befelé igyekeznek. Arra gondol, hogy tulajdonképen nem becsületes dolog ez, amit ők csinálnak. Minek is így becsapni a közönséget, miért nem birkóznak becsületesen, lássuk, tényleg ki az erősebb! Persze, mert akkor nem az igazgató lenne a győztes. Odabent csendesen köszön a társainak, leveti a ruháját, felhúzza birkózódresszét. A skatulyából előveszi, aztán sorra a mellére aggatja az érmeket, amelyek hivatva vannak jelképezni, hogy ő széles e világon de főképpen Amerikában számos győzelmet aratott Amerika! Várjon milyen lehet? Elgondolkozva járt ide-oda a szűk öltözőben. Megáll a tükör előtt, nagyot nyújtózik, megfeszíti a karjait, teteszívja levegővel a mellét, élvezettel nézi az izmai játékát. Bent a porondon a bohóc ugrál, aztán lovak trappolnak, a 2 Ikarus leng a trapézon. Végre sor kerül az utolsó számra, a birkózó versenyre. Szembeállnak egymással Jack Traverz és Livio Bomberi. A hagyományos barátságos kézfogás után azonnal egymásra rohannak. Jóska átkarolja ellenfelét és gyűri a föld felé. Az igazgató dühösen súgja a fülébe: »ne szoríts úgy, te hülye!« Jóska erre észbekap és most már jól játssza a szerepét. Támad és visszavonul, úgy, ahogy arra az igaz