Kis Ujság, 1933. augusztus (46. évfolyam, 172-197. szám)

1933-08-01 / 172. szám

2 ­i Számadás Üljünk le az asztalhoz, csináljunk némi számadást. Először is nézzük, mivel tartozik nekünk a világ. Az igazsággal, a joggal. Magyarország ezeréves egysé­gével. Amit elragadtak tőlünk, ősi jussunkat úgy osztották szét, mint z­ákmányolt rongyot. Rabszolgák le­tek testvéreink, kegyelemkenyéren élnek a maguk földjén. Pedig nagy követelésünk volt nekünk a világgal szemben, hiszen ezer esztendő vér­áldozataival védtük Európát tatár el­len, török ellen. Mialatt más népek erősödtek, mi pusztultunk és vértez­tünk. Befogadtunk vendégeket, né­peknek adtunk szállást — és most azok is, akik testvéreink lettek, ide­gen uralom alatt nyögnek. Ez a mi nagy követelésünk. Pil­lanatig sem mondtunk le sem jo­gunkról, sem igazságunkról. De ítél­keztek fölöttünk, nélkülünk. Ránk diktáltak egy olyan békét, amely gyűlöletben fogamzott. Körülvett­ ben­nünket a meg nem értés közömbös­sége, az elfogultság rút gyanúsítása. Sebzetten és tépetten éltünk itt és hiába szólottunk a világ lelkiismere­téhez, süketek voltak a fülek és va­kok a szemek. De ha most körülnézünk és ha most számadást teszünk arról, hol vannak barátaink és miben bizakod­­hatunk, akkor láthatjuk, hogy az igazság útját mégsem zárják el so­rompók s hogy a megértő szellemek és szivek kapui kitárultak előttünk. Most ötven éves éppen az a Musso­lini, az olasz nép nagy vezére, aki a felelős államférfi helyéről először hirdette a magyar revízió program­ját, mint európai feladatot. Éppen most lehettünk tanúi annak, hogy az olasz nép milyen megértő lelkese­déssel érzi át a magyar barátság nagy gondola­át. Ami Rómában most történt, az nyereséges diadalt jelent a magyar ügy számára, mert az időszerű nagy politikai kötelességek között ott tudja most az egész világ a magyar kérdés rendezésének szük­ségességét. De ugyanekkor Angliában, ahol Rothermere lord nagy egyénisége a magyar reménységnek olyan hatal­mas lendületet adott, immár száz­nál sokkal több képviselő követeli, hogy maga Anglia tegyen lépést a népszövetségnél a revíziós tárgyalá­sok megindítása érdekében. Nincs a világnak ma már egyetlen olyan te­rülete sem, ahol a revíziós gondo­latot visszautasítanák. Megszűnt a merevség, elmúlt a félelmes közöny, amely befagyasztotta a lelkeket és szétfoszlottak azok a hazugságok, amelyekkel ellenségeink vádjai elle­nünk igyekeztek hangolni a nem­zetek közgondolkodását. Felébredt a világ lelkiismerete és ez az érzés im­már nem hagyja nyugton a tevékey politikát sem, mert mindenki tudja, hogy a világ nagy bajai megoldha­­tatlanok mindaddig, amíg Európa nyugalma vissza nem tér. Már­pe­dig, amíg itt Közép-Európában egy nemzet megtépett teste vérzik, addig nem lehet sem nyugalom, sem sem­miféle megoldás. Mi tudtuk ezt mindig, de ma már tudja a világ is. Ezt érezzük mi a nagy diadalnak, mert minden siker ott kezdődik, amikor annak lelki­feltételei megnyitnak. Mi a gyűlöl­ködés rabságában éltünk és most kezdjük úgy érezni, hogy kinyíltak az ablakok és hogy egy nagy küzde­lem nyílt területére érkezünk. Mert látnun­k kell, hogy valami kezdődik. Történnie kell valaminek, mert az eseményeknek megvan a maguk tör­vényszerűsége. Ahogy a világ fel­ismerte, hogy Magyarország sorsa nem maradhat a rabság, úgy kell megkezdődnie annak a munkának, amely változtat mindazon, ami rossz, hibás, gonosz és bűnös volt velünk szemben. A zsákmányéhség, másfe­lől az elhamarkodott közömbösség helyére odalépett immár az a tudat, hogy Magyarországgal számolni kell, hogy ez a nemzet nem közömbös va­lami itt Európa közepén és hogy a mi ügyünket csak velünk és csak a teljes egyenjogúság­ alapján lehet megtárgyalni és­ megoldani. Ha körülnézünk és számot vetünk azzal, hová jutottunk és hol tartunk, akkor úgy kell éreznünk, hogy most jutottunk el az újabb feladathoz, ami­kor már nem a cél kitűzéséről van szó, hanem annak megvalósításáról. Érzésünk az, hogy az út nehezebb felét megtettük. Mindig az a legna­gyobb nehézség, amikor a bezárt és eltorlaszolt kaput kell kinyitni, a további haladás már sokkal köny­­nyebb. De azért nem lehetnek túlzottak és mohók reménységeink, mert nem hihetjük, hogy máról-holnap­ra le­het megvalósítani azt, ami a dicső­séges múltat­ kapcsol­ja össze a nagy­szerű jövendővel. A nemzet előtt és mindazok előtt, akik a világ sorsát intézik, lesznek még olyan felada­tok és kötelezettségek, amelyeket ki­tartó akarással és céltudatos vágy­­gyal kell leküzdeni. Jól tudjuk, a számadást nemcsak mi csináljuk, hanem számolni kell azokkal is, akik velünk szemben ál­lanak. De éppen olyan jól tudjuk azt is, hogy nekik is számot kell vetniük önmagukkal. Azt hisszük, el­következik számukra is nemcsak a belátás, de a magábaszállás órája is. Mi, békevággyal, szívós kitartás­sal haladunk tovább. Amit akarunk, sohasem tagadtuk, mindig őszintén­ beszéltünk arról, mi a vágyunk és mi a mi követelésünk. Az egyenjo­gúság elve alapján lehet velünk tár­gyalni és beszélni. Mi olyan megol­dást akarunk, ami jogainkat, igaz­ságainkat, ezeréves életünk eredmé­nyeit érvényesíti. Az emberi életnek nagy tanulsága az, hogy az igazság, a munka és a kitartás mindig győzedelmeskedik. Számvetésünkben ez a mi nagy erőnk s amikor önmagunk előtt egy számot adunk sorsunkról, akkor azt is érezzük, hogy számolni kell ve­lünk. Hogyan, miként, mikor, ezek a kérdések rejtőznek most a világ­­politika minden tárgyalása mögött. KI 55 , U­J­S­A­Q 1933 augusztus . aiiiiiiiiiiiiiiniiiiiHiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiimiiiiiuiiiiiiiiiiiiiBiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiii A hatalmak összefognak Németország ellen, hagy megvédelmezzék Ausztriát Franciaország és Anglia demarsra készül Ausztria felségjogainak megsértése miatt­­ Az osztrákok külön tiltakoznak a német repülő­gépek és a német rádió horogkeresztes propagandája ellen A német nemzeti szocialista ura­lom egyik fő célja az, hogy Ausztriá­ban is uralomra juttassa a horog­keresztes irányzatot, aztán, megcsi­nálja az Anschlusst, vagyis Auszt­riának a német birodalomhoz való csatlakozását. Nap-napután német repülőgépek jelennek meg osztrák terv­ei felett és a horogkeresztes mozgalom ellen küzdő Dollfuss­­kormányt gy­alázó röpcédulák, tízez­reit dobálják le. A német rádióban pedig megismétlődnek a hasonló szellemű előadások.­­ Anglia és Franciaország nem akarják tovább tétlenül nézni a né­met propagandát. A francia kor­­,hiány,­ újságja,a követke­zőket írja: • •. . .·Ha a német birodalmi kormány nem igyekszik a kardesörtetők szt­r­­galmát fékezni, akkor diplomáciai bonyodalommal kell számolni. Va­lóban­­ nem lehet tovább elviselni ezt az uszító hadjáratot. Ez az eljárás elviselhetetlen beavat­kozást jelent egy szomszéd állam belső ügyeibe. Bizonyára első ízben történik a művelt né­pek történetében, hogy ilyen üzelmeket elkövetnek. Olyan kormány ellen, amely vég­tére csupán arra törekszik, hogy országának erkölcsi és politikai függetlenségét megvédje. Valósággal oktalanság azt állítani, hogy a biro­dalmi kormány ebben a kérdésben nem felelős. Igazán­­ érthetetlen, h­ogy Berlinben még mindig nem látták be, hogy ez a hadjárat a nemzetközi közvéleményt teljesen a birodalmi kormány ellen hangolja.­ Más oldalról is hire érkezik, hogy a hatalmak demarsra, tehát eré­lyes hangú felszólalásra készülnek a n­émet kormánynál. A demars sa­ját kezdem­ényezésükre történik és attól Tü­mtfür- ' -­­/r-o-v . Ausztra külön is tiltakozni fog felségjogainak megsértése ellen. , Vasárnap Hitler egyik bizalmasa, Habi­eh beszélt a német rádióba. Példátlan kirohanásokat intézett Ausztria függetlensége ellen. A hazugságok hullámai Vasárnap lerakták Bécsben a Seipel kancellár emlékére tervezett templom alapkövét. Az ünnepségen jelen volt Innitzer hercegérsek és Dellfuss kan­cellár. Vaugoin hadügyminiszter beszédében szomorúan állapította meg, hogy míg a múltban, hasonló ünnepségeken Né­metország küldöttei mutatták a biroda­lom jóindulatát Ausztria irányában, addig most ehelyett a hazugságok hullámaival borítsták el Németországból Ausztriát az éteren át. Az osztrák kormánynak szembe kell ezzel szállania, mert a harc, amelyet vív, népéért folyik. Régi leány, uj szerelem... Elbeszélés, irta Szabó József Amikor hazaindultunk csónakunkon Sán­dorral a Római fürdő tájáról, már késő este volt és a Duna a holdvilágtól kapta fé­nyét. A forróságot különös áramlat vál­totta föl és erősebben sodort a víz. S ahogy a parti vendéglők mulatozóinak dala beleveszett a júliusi éjszaka csendjébe, barátom, aki egyébként huszonnyolc eszten­dős, hegedűtanára az egyik budai zene­intézetnek és néhány hangversenyen már szép sikert aratott, beszélni kezdett ne­kem az életéről. Pillanatra csodálkozva néztem rá, nem azért, mintha nem történt volna meg soha, hogy jó barátok elmondják egymásnak ma­gánéletük, vagy múltjuk, egy-egy érdeke­sebb — szomorúbb vagy nevettetőbb — mozzanatát, de meglepett, hogy Sándor, aki mindenről beszélt eddig előttem, csak magáról nem, most így kezdte: — Alizról és Irénkéről akarok elmon­dani egyet-mást neked, de ne haragudj a hosszadalmasságomért, messze kell kezde­nem... Nyolc évvel ezelőtt, amikor a városra jöttem Tihanyból, egy fehérneműs ládával, három öltöny ruhával, két pár cipővel, a hegedűmmel és néhány kottával a táskám­ban, azt mondtam a falumbelieknek: művész leszek, vagy zeneszerző, ötmillió korona volt a zsebemben, amit elhunyt szüleim gyűjtöttek éveken át, Indulásom költségeire. Arra éppen elég volt, mert hárommillióba került a Zeneművészeti főiskola első esz­tendeje, kettőből meg éltem — két hó­napig. (A főiskola szeptemberi költségeit júniusban ki kellett mér fizetnem!) Az élet?... nem volt olyan rózsás, mint amilyennek a balatoni ég kékségében usz­­káló bárányfelhők figyelgetése közben lát­tam. A nótáimat nem adták ki a zenemű­­kereskedők, így pótvizsgás diákok tanítá­sára vállalkoztam. Akkor történt, hogy a Krisztina-körút egyik házában, egy miniszteri tanácsos előszobájában találkoztam írónkéval. Barna haja volt és kék szeme. Matrózgalléros ruhát viselt és nem látszott többnek tizen­hat évesnél. (Később tudtam meg, hogy kivételesen nem csalt a látszat!) A kezében tartott újsághirdetésből gon­doltam azonnal: ő is azért érkezett, amiért én, tanítványt akar vállalni. A tanítványt én kaptam, mert a taná­csos fia hetedikes gimnazista volt... Irénke elsietett, engem néma fejbólintással üd­vözölt és láttam, nagyon szomorú volt. Ezt meg is értettem, mert ugyanúgy lettem volna, ha nem engem juttatnak az ötszáz­ezer korona havi keresethez. A pénzből világító udvarra nyíló kis szo­bát béreltem egyik terézváros öreg házban. Ott hegedülgettem délelőttönként, délután tanítani voltam, este pedig kigyalogoltam a Hűvösvölgybe. Ott is aludtam, mert nem bírtam a pesti levegőt a Balaton után. Még szeptemberben is kaptam pénzt a tanácsostól, mert a fia kitűnően vizsgázott. A főiskolán — meglepetésemre — Irénkével találkoztam. Rám ismert, még néhány szót szólt is, amikor köszöntöttem. Emlékszem, azt mondta: — Zongorázni tanulok hétéves korom óta, de nem akarok művésznő lenni, azt nem engedik meg a körülményeim. Ta­nárnő leszek, így hát remélem, megkeresem majd a kenyerem... Azóta gyakran láttam, amint, — kollé­ganőivel ellentétben mindig egyedül — vagy az órájára sietett, vagy pedig hazaigye­­kezett a főiskoláról. Néha beszéltem vele a folyosón s találkozásaink alkalmával tud­tam meg, hogy hét éves kora óta árvaház­ban nevelkedik. Tanulmányaimban jól haladtam és öreg tanárom megígérte, hogy bejuttat az Ope­raház zenekarába. Az öreg tudta ugyanis, hogy éjszakánként negyvenezer korona napi bérért az egyik józsefvárosi kiskocsma ze­nekarában muzsikálok. Valóságos barátom lett, de még így se sikerült elhelyeznie engem az Operaháznál, mert nem volt üre­sedés a zenekarban. Hanem a kocsmai zenekarban előléptem. A prímást maró­lúggal öntötte szemközt egy szőke nő, aki állandóan az egyik sarokasztalnál ült. So­kat beszéltek a környékben a regényes drámáról és voltak, akik sajnálták a prí­mást. Helyébe én kerültem, magam mellé pedig Kovács Ferkét, akadémikus társamat vettem a zenekarba. Akkoriban nagyon elkeseredett voltam, mert régi ruháim megkoptak, művészjelölt nőtársaim pedig egyre gyakrabban hívtak meg uzsonnákra és estélyekre, és le kel­lett mondanom — elfoglaltságomra való hivatkozással — a meghívásokat. Pedig szerettem volna már szeretni va­lakit. Akik engem kedveltek azoktól tar­tózkodtam. Nem akartam elődöm, a prí­más sorsára jutni. Mielőtt oklevelemet megkaptam volna, a negyedik esztendőben nevetve mondta egy reggel Kovács Ferkó, hogy Irénke majd­nem minden lépésemet követi. Már arról is tud, hol keresem a tandíjat, meg a koszt és lakáspénzt. És hozzátette: — Hallom, nagyon becsül téged. Minden nőt megkeversz! Nem vettem észre, Irénkével különben is ritkán találkoztam, mert nyár közeledett s a tanárommal töltöttem együtt sok időt. Az eredmény: szeptemberre tanárnak neveztek A légi harc veszedelme Az osztrák népőrség vezetői azt a kérdést intézték Salzburg közbiztonsági főnökéhez hogy miért nem szálltak fel szombaton osztrák elhárító repülőgépek, amikor a német propaganda repülő­gépek megjelentek a város fölött és a gyalázkodó röpiratokat leszórták. Politika körökben általános feltűnést kért az a válasz, amit erre a kérdésre a salzburgi biztonsági igazgató adott. — Ha akár csak egyetlenegy osztrák elhárító repülőgép felszállt volna — je­lentette ki a biztonsági igazgató — légi küzdelemre került volna a sor. Ilyen légi küzdelmet pillanatnyilag

Next