Kis Ujság, 1933. december (46. évfolyam, 273-294. szám)

1933-12-01 / 273. szám

* Az új honfoglalás ©© A cseh nemzeti tanács ellentünte­tést jelent be. Sürgősen elhatározta, hogy 1934 február 4-én nagy ün­nepséget rendez. Megemlékezik ar­ról, hogy 15 esztendővel ezelőtt, ezen a napon vetették meg a lábukat a csehek Pozsonyban, az ősi mag­ar koron­ázóvárosban. Sürgősen hatá­rozták el az ünnepséget, tudatták is mindjárt a világgal, mert felelni akarnak Bethlen István gróf lon­doni beszédére... Egyszóval ellentüntetés. Folytatása annak, ami 15 esztendeje történik Pozsonyban, Kassán, a Bánátban és Erdélyben, ahol azt éneklik az el­nyomott magyarok: »Szegény szé­kely nép, akármerre lén, akármerre jár, az itala könny, a kenyere sár. Megdöbbenve hallg­atták az angolok Bethlen István gróf fejtegetéseit. Nem kicirkalmazott, tovaröpper­ő szavak, hanem történelmi adatok, sulyos szá­mok, mázsás érvek szólottak Bethlen István előadásában a hallgatósághoz. Hasztalan volt vele szemben min­den vita és minden érv. Az egész magyar nemzet szive, megdönthetet­­­ len igazsága jelent meg a világ színe­i előtt abban a vitában, amelyik Beth­ Ie­len István előadását követe. »A. honfoglalás volt Bethlen István be­széde® — mondotta Esterházy Mó­ric gróf az országgyűlés házában, amikor ott ezt a londoni utat és an­nak zajos következményei­ tárg­al­­ták. Ettől az uj honfoglalástól ria­­doznak a csehek és­ sietnek ellentün­­tetést rendezni. Vájjon számolnak-e azzal, hogy az ő tüntetésük már hiá­bavaló, hasztalan minden erőfeszítés, mert a világ szeme már kinyílt. A süket fülek már minden siketségül­ ellenére meghallották és­ m­a fogják hallani ezek­túl mindig azt a­ tünte­tést, amely 15 esztendeje -­ tart a megszállott területeken. Már látják a kunyhókat,­ a kifosztott, lakásokat, ahol az elnyomott magyarok élnek. Az elvett földet, a bezárt iskolát, a templomot, a megnémított szájat, a megkínzott magyarokat, a felgyújtott falvakat, a meggyalázott asszonyo­kat. Végtelen , végtelen nyomorú­ság tüntet 15 esztendő óta. Az a vi­lág, amelyik nem akart tudomást­ venni erről, mert félrevezeti­k, el­­ kábították, megtévesztették — elsül­­­­lyedt. Elsüllyedt az a világ, amelyik­ megcsinálta a hazug békéket és azt hitte, hogy végleg fel lehet darabolni országoknak a testét, rabláncra lehet fűzni embermilliókat büntetlenül Hová lett már ez a világ? Hol van­nak azok az államférfiak, akik hoz­záértés nélkül szabták meg az új határokat? Más történelmet írnak 1933-ban. Új történelmet írnak és akik ezt fogalmazzák, már ráébred­tek annak a tudatára, hogy a világ jövőjét csak az igazi békére lehet felépíteni. Büntetlenül nem zárhat­nak eleven nemzeteket a koporsóba. Ennek a koporsónak a fedelét sza­kította fel Bethlen István megrendí­tő és megcáfolhatatlan szavakkal Londonban. Visszhang a támadt sza­vainak az egész világ sajtójában, ezt érzi a cseh nemzeti tanács és meg­próbál még hadakozni ellene. Majd csörgetik megint a fegyvert, majd hivatkoznak arra, hogy a bátor cseh hadsereg állig vasban áll. De sem a kardcsörtetésnek, sem a bejelenté­seknek, sem a nyilatkozatoknak nem lesz többé meggyőző ereje. Hiány­zik belőlük az erkölcsi tartalom, hi­ányzik az igazság lelke A kiöntött vér az égbe kiált és az ártatlan áldozat nem nyugodha­­tik sírjában, amig a bűnösöket el nem érte a büntetés. A magyar igaz­ság kiontött vére égbe kiáltott. Nem nyugodhattak azok és nem is nyu­godhatnak azok, akik az igazságot felfeszítettek, amíg a bűnösöket el nem éri a büntetés. A büntetés sze­lét érzik a csehek. Ezért nyugtalan­­kodnak, ezért kapkodnak, ezért fut­­károznak egyik országból a másik­ba. Még mind­­ megpróbálnak fe­nyegetőzni, anpellálni, de hasztalan. Az új honfoglalás ideje közeledik és mi meg fogjuk érni, hogy beérik­­az emberek vetése*... KIS UJS­A­G 1933 december 1 Beth­len Londonban kijelentene, hogy Magyarország bizalma a revízió kérdésében Anglia felé Mi A szent ügyet az angol közvélemény kezébe, a legjobb helyre teszem le, — mondotta a volt miniszterelnök Bethlen István gróf Londonban csütörtökön délután tartotta meg utolsó elő­dását a re­víziós kérdésről. Az angol Balkán-bizott­ságban mondotta el a beszédet, amely a revízió megoldásának problémájával foglal­kozott. Bethlen be­szédeinek és előadá­sainak az angol köz­véleményben lelkes visszhangja volt. Az angol sajtóban egyre inkább foglalkoznak a magyar kérdéssel, így például a Statist, a legelőkelőbb angol folyóiratok egyi­ke, most azt fejtette ki, hogy a mai középeurópai rendszer gyengesége el­háríthatatlan katasztrófára vezethet. Bethlen csütörtöki előadásában a tria­noni szerződés revíziójának­­kérdését az európai nagy problémák közé állította be. Kimutatta, hogy Középeurópa nagy és állandó földrengés­területe, tehát Európa legnagyobb érdeke fűződik ah­hoz, hogy­ ezen a politikai földrengés­­területen végre tizenöt év után a végle­ges nyugalom helyreálljon és az ezen a területen lakó tizenhárom kisebb nép egy igazságosabb osztály révén egymás­sal kibékíttessék. Mert vagy sikerül e kis népik köz­ül igazi békét biztosítani, vagy újból német, illetve orosz vezetés alá kerülnek. De hogy ez nem fog mindig békés utón lefolyni, az minden kétségen felül áll. A békeszerzők egyáltalában nem vol­tak tisztában a Dunamedencében élő népek jelentőségével, vagy egymáshoz való viszonyával Nem voltak bűvészek, akik­­ az, órát Csebvajdiné, kiveszik,, sze­münk hátára a m­osícárbán Msiél­ik, és azután, mint jóljáró óra!,, hiánytalanul visszaadják,­ hanem kontárok, akiknek az első művelet fényesen sikerült, de azután kereket oldottak, mert a való­ban darabokra­­ zúzott órát összerakni többé nem voltak képesek. Akik a bé­­kefeltételeket kieszelték nem vették észre az osztrák-magyar monarchia küldetései a Dunamedencében és nem is hittek benne, de nem is találtak fel­ helyette valami mást, nem tettek helyébe egy más akaratot, amely mindent rendez, hanem azt hitték, hogy elég az utódokat világra hozni, a többi majd magától megy. . A gyerekek azonban torzszülöttek­ként jöttek a világra és ma már vi­lágos, hogy egytől-egyig életképte­lenek. Magyarországon senki sem hiszi, hogy valamelyes újabb háború hozhatná meg a fordulatot. Nem, ellenkezőleg, úgy érezzük, hogy egy újabb háború a leg­nagyobb szerencsétlenség lenne, amely érhet,­­mert még az is veszélybe kerül­hetne, amink megmaradt. De a leg­­nagyobb tisztelet mellett, amelyet a Nép­­szövetség intézménye iránt érzünk, tisz­tában vagyunk azzal is, hogy a Népszövetség mai összetételében a revízió nagy és nehéz prol­émá­­jával megbirkózni alig volna képes. Még kevésbé lehet remélni, hogy a Du­­namedence államainak egymás közötti közvetlen tárgyalása valamelyes megfog­ható eredménnyel járhatna. Az új álla­mok igen távolállóiak annak felisme­résétől, hogy a győzelem pillanatában túlfeszítették a húrt és hogy más népek jogosult életérdekeinek rovására vissza­éltek a kedvező pillanattal. Hamarább és korábban remélhető az elkövetett hi­bák felismerése a nem közvetlenül ér­dekelt feleknél, akik nem használhatói az el­követ­ett igazságtalanságnak és akik­nek Európa békéje és nyugalma a fontos. Ezek pedig a nagyhatalmak. Európa öt nagyhatalma közül négy­nél részben alig kétséges többé, részben most tör utat magának az igazság felismerése. De franciaország sem vállalhatja egy részrehajló és igazságtalan jogállapot fenntartása érdekében örök­ időkre a zsapdlár szerepét a Dunamedencében és közti annak tudatára ébredni,­ hogy­­a Diiuanie de Poe népei Európa békéjének szilárdabb pillérei lesznek, ha igazsá­gos osferaty révén megértés jön létre közöttük." Azon a napon, amelyen ez a felismerés az összes nagyhatalmaknál utat tör magának, meghúzták a trianoni szerződés lélekharangját. Akkor formai kérdéssé válik, hogy a revízió a Népszövetség útján, avagy direkt­ tárgyalások, vagy pedig mindkettő révén bonyolíttassék le, mert Európa legnagyobb nemzeteinek egyhangú aka­ratával olyan kis országok, amelyek lé­tüket nekik köszönhetik, szembe nem szállhatnak. Hia a kiengesztelődés egy igazságos új osztály útján lehetővé válik, a kívánt együttműködés önmagától fog megszü­letni. Hovatovább világossá kell válnia, hogy egész Európa nagy problémáját, tudniillik a békeszerződések revíziójának kér­dését sem félretenni, sem megkerülni nem lehet. Minden munka addig, amíg ennek meg­oldására Európa vezetői magukat rá nem szánják, csak foltozás lesz. Már­pedig a folt a tollon sohasem lehet tar­tós. A békeszerződések határozmányai olyan mérgező hatású gócpontot alkot­­nak­­ Európa testén, amelyből a geny a vérkeringés révén az egész szervezet minden részében elterjed. Tizenöt év óta szomorú tapasztalata a magyar nemzetnek, hogy a magyar faj e­gy­­harmad részét balkáni módszernek szol­gáltatta ki a békeszerződés. Ez az álla­pot a magyar nemzet vérébe és húsába vág és a kérdés új rendezésén a garan­ciákra lesz szükség. A balkán népeknél azonban csak egy biztosíték komoly: szemet sze­mért, fogat fogért. Ezért kell olyan revízió, amely a ma­gyar és a többi nemzeten elkövetett sérelmeket célirányos és igazságos mó­don orvosolja. Én — mondotta végül­ Bethlen — a revízió érdekében a magyar népnek az­­zal a régi ragaszkodásával, tiszteletével és bizalmával fordulok a hatalmas an­gol "nemzethez támogatásért, amelyről még a háború nehéz napjaiban sem fe­ledkezett meg. Ha életének legsúlyosabb óráiban Anglia feléje kinyújtja" segítő kezét, örökké hálás lesz érte a magyar nemzet. Bizalmunk Anglia felé fordul, mert mi fogy­­érezzük,"­Itogy Angliának csak egy érdeke van"a Dunamedencében és ez az, hogy az elkövetett igazságta­lanságok kiküszöböltess­enek és ezen a réven újból a béke, a jólét és a meg­elégedés térjen vissza a világnak erre a területére és vele együtt az annyi meg­próbáltatást átélt magyar nép lelkébe is. Mi azt reméljük és bízunk benne, hogy Anglia ebben az esetben is hír lesz nagy és nemes tradícióihoz, amelyek ezt az országot mindig az igazság és a jog­talanul üldözöitek oldalára állítottál­. Azzal az áhitatos meggyőződéssel teszem le a revízió kérdésének minden­­magyar előtt szent ügyét az angol közvélemény kezébe, hogy ezzel azt a legjobb helyre A Sajó és a Bodri Elbeszélés, írta Nyáry László A kis város művésztelepének kiállítása, nem az lett, aminek indult. Valóságos és a fővároshoz hasonló tárlati jelleget vett fel. Előbb csak úgy volt, hogy a mű­­vészkolónia összehívja a környékbeli föl­desurakat, műpártoló megyei hivatalnoko­kat stb. Két kis dijacska szerénykedett a tervezetben, de mire a megnyitásra ke­rült a sor, számuk nyolcra szaporodott. Volt is öröm a művészek közt a tele­pen. A kiállítás napján pedig úgy hem­zsegett a vendégsereg, mint egy hangya­boly. A meghívott bírálókra, a híres és neves festőművészekre nagy feladat há­rult. Alig tudtak egységes ítéletet hozni, a sok jobbnál-jobb, szebbnél-szebb fest­mény között. A késő esti órákban hirdet­ték ki döntésüket.­­ A művésztelep idei nagydíját nagy­­m­éltóságú holttest Hollícsy György tiszte­letdíját, Makkai István nyerte »Pannika csókok című képével! Halk zsibongás támadt az elhangzot­tak után. Minden szem Makkai felé sze­­geződött, aki egy kényelmes zsöllyében ülő, gyönyörűséges leány háta mögött állt. A közellévők gratuláltak Makkéi­nak. Olyan volt az a leány, mintha fehér márványból faragták volna. Bíborban égő rózsák piroslottak arcán, szemében pe­dig fekete szenvedélyek sötét pokoltüze ült. * Ez volt Pannika, Makkai István meny­asszonya. Mikor a nagy ünnepségről hazaérkez­tek Makkai István kétszemű kis házába, az ör­eg Makkai néni alig tudta kihá­mozni Pannika örömtől repeső szívének kiáradó nagy összevisszaságából a valót. Miután alaposan megbeszélték István előtt álló nagy lehetőségeket, Pannika előko­­torászta a két kis kutyakölyköt. Az egyik a gyújtósgalyák közt bogarászott, a másik pedig az apró baromfiakat hajkurászta az udvaron. Közös emlék volt ez a két kis bundáé, amit Pannika és Makkai szereztek egész fiatalon. Pannika aztán nevelgette, etet­­gette a kis munkusokat. Már nem is szo­rultak nagyon ilyen gondos nevelésre, csak Pannikának szolgáltak, meglehetősen ra­koncátlan játékszerül. — No, Sajó! Bodri! Gyertek ide! Gyer­tek kis mufurcok, hát nem vagytok éhe­sek? Hát lesz a Sajó és a Bodri is éhes volt és ugyancsak nekiláttak a tejbeáztatott kenyérnek. Két perc alatt ki volt a »me­­názsi«. Bodri meg már a cserépedényt is rángatni kezdte. Közben újra hazakerült Makkai Ist­ván is. A gyors egymásutánban lehajtott két pohár bor nem maradt minden külső nyom nélkül. — Be Pista, az Istenért! Mondd, mi lesz veled? Mi lesz? Hát nem akarod, hogy a feleséged legyek? Nem akarod? Nem hagyod abba már azt az átkozott ivást? — Így panaszlott elő a szó Pan­nika ajkáról. Mert valójában nagyon sze­rette ezt a művészt. Ebből a boldog ál- Rudozásából Pannikát Makkai borgőzös hangulata ébresztette föl. Harcrakelt benne az ész sugallata a szív fájdalmas szerelmi érzésével s az ész győzött: — Pista! Én most, utoljára, ünnepélye­sen kijelentem, ha még egy pohár bort le mer nyelni, nem leszek a felesége, sőt másnap elutazom Bécsbe. Beállok a bácsi gyárába és soha többet vissza nem jö­vök. Makkai Istvánban talán az alkoholos dac, talán az elbizakodott zseni, vagy ta­lán a megfenyegetett férfi­­ virtusa tolult föl, mikor csak úgy kiejtette: — Akkor, Pannikám, máris utazhatsz, mert én holnap is benézek a »Zöld bé­kában — Igen? Na, jöjjön, kísérjen haza A többit meglátjuk holnap este. Biz hiábavaló volt Makkai édesanyjá­nak állandó intelme, kérése, fia­ mind­jobban elmerülni látszott az alkohol pusz­tító mámorában. Pannika hosszú ideig próbálkozott még, nem­ sikerült. Mikor a pohár mér csordultig megtelt, erejének végső kétségbeesettségével kije­lentette: — Pista: Búcsúzzon! Holnap utazom! Makkai István ezt már többször hal­lotta, szépen elbúcsúzott Pannikától. Pan­nika aztán másnap valóban elutazott Bécs­be, egyik nagybácsijához. Makkai István nem hitte először. Várt két napot, egy hetet, úgy gondolta, Pan­nika csak bujdosik előle. De bizony Pan­nika már ott tevékenykede­tt az ezerabla­­kos papírgyár Irodáiban. Esténként a magyaralföld kóbor esti szellő-muzsikája, az aratólányok esti dala helyett a gyár szirénájának esti bugását hallgatta. A ko­mondorok éjszakai hangversenyét a gyári őrség egyhangú sípjelzése váltotta fel. Az ilyen helyen a poézis hamar elpárolog s megmarad a komoly, céltudatos ész és megerősödik az akaraterő. Makkai István elints bánata címén mindjobban belemerült az ivásba. Aztán egyszerre megtorpant. Magára eszmélt. Úgy érezte, hogy a dolog még sincs rend­

Next