Kis Ujság, 1934. január (47. évfolyam, 1-24. szám)

1934-01-03 / 1. szám

2 A kutya esztendeje 0® A kínai naptárkészítőknek évez­redes szokásuk, hogy minden esz­tendőt egy-egy állatról neveznek el. Természetes, hogy úgy válogatják ki a neveket, ahogyan az ő jóstehetsé­gük az évnek előre a jellegét meg­adhatja. Ez azt jelenti, hogy az ál­lat jótulajdonságai lesznek az ille­tő évnek is a jellegzetes vonásai. A pelikán éve az önfeláldozás jegyé­ben zajlik le, az oroszláné a ne­mes hősiességében, a hiéna ellen­ben már a kegyetlen vérengzés és zsákmányolás undorító bűneit hozza magával. Ez az év, amelybe most léptünk, a kínai mesterek megállapítása sze­rint: a kutya esztendeje lesz. Jel­zőnek nem éppen rosszat jelző név s ha hozzávesszük, hogy Kínában még becsületesebb állat a kutya, mint bárhol máshol, mivel, hogy nemcsak a hűséges szolgálatát ve­szik igénybe, hanem a húsát is igen szívesen megeszik, akkor semmi okunk, hogy az újszülöttet bizalmat­lansággal fogadjuk. Elvégre a kí­nai nép a legrégibb műveltség hor­dozója s a maga 300 milliós töme­gével olyan súlyt jelent, ami még az európai emberben is komoly érdek­lődésre tarthat igényt, várjon, ho­gyan és miként gondolkozik ez az ember óceán az élet jelenségeiről. Fő­ként azokról, amelyek egy kicsikét a mi sorsunkat is érintik. A kutya esztendejé — hirdetik tehát a kínai jósok, csillagászok és tudósok. Nem rossz név, örömmel fogad­hatjuk el mink is, ha mindjárt a kutyáinkat nem is szoktuk megenni s ha mindjárt egy régi magyar szó­lásmód szerint, akinek kutyasorsa van, az nem tartozik éppen a sze­rencsésebb halandók közé. De le­het, hogy ez csak az emberi sorsra vonatkozik, s az esztendőre vonat­koztatva sokkal jobbat és többet je­lent. Jelentheti a kutya-hűséget, a kutya-hasznosságot, a kutya­ megbíz­­hatóságát, sőt — ha a kínai felfo­gásnak igaza van, — a kutya-önfel­áldozást is. Azt az önfeláldozást amely nemcsak oda tudja dobni a maga hűségét, erejét a mások védel­mében, de ha kell, meg is tud hal­ni azokért, akiket szeret S ha erre gondolunk, bizony-bi­zony nagy kedvünk támad, hogy ma­gunkénak valljuk a kínai e­lfogást és kutya-esztendőnek kívánjuk ezt a magunkét is. A sok csalódás, a sok keserű kiábrándulás, nagyképűség, álarcoskodás, amit mind a kül­­mind a belpolitikában, s azonkívül a közgazdasági életünkben napról­­napra tapasztalhatunk, bizony na­gyon is elkeseríti a mi életünket. Alert itt a róka ravaszsága, a gö­rény és menyét vérszomja, a hör­csög telhetetlen harácsolása, a far­kascsordák együttes rablóhadjárata a medvék étvágya a málnák és mé­zek után, amelyeket nem ők gyűj­töttek s amelyekhez mégis just for­málnak, csupán az erő jogán — fenyegeti életünk biztonságát. Ideje volna, hogy végre a kutya hűségével is találkozhassunk, és ha érezhetnők végre, hogy az emberi életek kettős­­könyvvitelében az egyes polgárt nem­csak a tartozik nyomja folyton, ha­nem a követel előnyeit is élvezheti. Ha tudnánk végre, hogy kikért és mikért kell olyan áldozatot hoz­nunk, amelynek terhe alatt össze kell roppannunk előbb-utóbb? Jó volna a kutya hűségével, kö­telességtudásával és áldozatkészségé­vel találkoznunk végre-valahára a politikában, a diplomáciában. Ha ez végre jelentkeznék, nem lehetne olyan merészen becsapni, félrevezet­ni az emberiséget, ahogyan az eddig történt. Ha valaki megírja majd évek, szá­zadok múltán ennek a mi korunk­nak a szomorú történetét, elég lesz ha megrajzolja a Népszövetség tor­v'i­s'leírja ama törvényeket, ame­­mint a népek sorsát igazgatni a genfi mágusok és kuruzs­­lesz, ha a japán tudósnak a mondását idézik, aki Japán ki­lépésekor ebből a Népszövetségből megindokolta hazája lépését, mond­ván: — Ha minden utat összeadnánk, amit a 67 nemzet képviselője hazá­ja és Genf között már megtett, — olyan útvonalat kapnánk, amely a földtől elér a csillagokig. Ha minden szót összeadnánk, ami ott elhang­zott — az emberek és népek boldo­­gításáért — tengereket lehetne velük medrükből kiszorítani. S az elfolyt tinta mennyisége elég volna egy má­sodik vízözönhöz. És az eredmény? Az egyes népek távolabb vannak egy­mástól, mint valaha s könnyebb kap­csolatot remélni a Föld és a Mars között, mint a mai Európa sorom­pókkal szétválasztott országai között, ahol sokszor egy méteres patak szé­lesebb válaszfalat jelent, mint akár maga az óceán. És Japán otthagyta ezt a szövet­séget. Nem találta önmagához mél­tónak, hogy­ odadobja a nevét, a tekintélyét ehhez az álarcosbálhoz. És nem volt igaza? A skorpiók esztendei után azon­ban a kutya esztendejét jósolják ne­künk Kínából. Szegény emberiségi Meg is érde­melne végre egy kis boldogságot. Hátha a kutya meg is hozza? Ki tudja? Olyan jó egy kicsit remény­kedni, ha nincs is erősebb alapunk és indokunk hozzá, mint a kínai naptár jóslása. Ez a mohóság, amely­­lyel a remény után kapunk, jelzi, hogy mennyire szomjasak vagyunk egy kis jó, egy kis jobb után. Kutya bánja,­ ha akármi hozza is ezt meg, ha mindjárt a kutya esztendeje is. Csak hozza. Csak hozza. Kőrösparti KIS ÚJSÁG A tótok készek a forradalomra is, ha nem csatolják vissza a Felvidéket Magyarországhoz Anglia közvéleménye erre az évre várja a trianoni békeparancs módosítását Út esztendőre a revízió kérdésében nevezetes megnyilatkozások történ­tek. F­­lewellyn­ Jones angol képvi­selő, a magyarság igaz barátja, nagy­­fontosságú kijelentést tett a ma­gyar nemzet számára. — Nem akarok jogosulatlan re­ményeket ébreszteni — mon­dotta az angol politikus — de meggyőződésem szerint a tria­noni szerződés aláírása óta so­hasem voltak a módosítás kilá­tásai ilyen kedvezőek, mint most. Az angol közvélemény egyébként erre az esztendőre várja a nagy lé­pést a trianoni szerződés módosí­tását illetőleg. Hiszen az alsóház­nak több, mint kétszáz tagja írta alá azt a javaslatot, amely felszólítja az angol kormányt, vigye az ügyet a Népszövetség elé. Bethlen István és Eckhardt Tibor olyan mértékben keltették fel a nyilvános érdeklődést igazságos követeléseink sürgőssége iránt, hogy a magyar nemzet sohasem szűnő revíziós kívánságait nem lehet többé eltörölni az időszerű politikai feladatok közül. De egyre erőteljesebben követeli a revíziót a Felvidék tót lakossága is. Jehlicska Ferenc dr. a tót ta­nács elnöke igen fontos nyilatkoza­tot tett. Kijelentette, hogy a tót nép érdekei a Magyaror­szághoz való csatlakozást köve­telik és a népszavazás 98 százalékig mel­lettünk döntene. A tót vezér a következőket mon­dotta: — Londonban is hangsúlyoztam, minden előadásomban kifejtettem, hogy mi nem azt kívánjuk, hogy Magyarország vissszakapja a Felvi­dék "magyarlakta területeit, hanem, hogy az egész Felvidéket visszaad­ják Magyarországnak. Ezt azért kö­veteljük, mert a falánk cseh gyomor a megmaradt kisebb területet fel­falná és megemésztené. Az angolok már rájöttek, hogy a csehek félre­vezették őket. Demokráciát ígértek és elnyomták a tótokat, a ruténeket, megcsúfolták a sajtószabadságot, és amint azt Londonban bebizo­nyítottam, tiszta tót nyelven az egész vilá­gon m­ár csak is a magyar Al­földön, Békés környékén taníta­nak. Stefanikot, a tót nép vezérét a cse­hek lövették agyon, amikor öccse ezt bizonyítani akarta, akkor mene­külni volt kénytelen.­­ Amióta a csehek rájöttek, hogy Anglia mennyire helyesli a tótok mozgalmát, szinte páni félelemmel menekülnek a Felvidékről. A cseh hivatalnokok áthelyezésüket kérik, mert tudják hogy nem lehet el­zárkózni Magyarország jogos köve­telései elől. A Felvidéken repülő csendőrosztagokat szerveztek az utóbbi időben, mert félnek a felvidéki forradalom kitörésétől és azt akarják elfoj­tani. Csehország egyetlen támasza Fran­ciaország, amelynek azonban szin­tén kezd mindjobban kinyílni a sze­me, mert az igazság mindig győz. Jehlicska a szenzációs nyilatko­zatot így fejezte be: — Én hiszek abban az isteni örök igazságban, amelyért mi látok együtt küzdünk magyar testvéreinkkel! 9®»•••••••« A doktorkisasszony keze Elbeszélés, írta Leleszy Béla A szőke doktorkisasszony mélységes megrendüléssel bámulta a kezét. Finom, halvány rózsaszín kezecske volt ez, élénk­­színű körmökkel és puhán ráfeszülő, ránc­­talan és hibátlan bőrrel. A Kerecsy-kli­­nikán közmondásosan a csodálat és irigy­kedés tárgya volt ez a kéz. MIndmosta­­­náig. Pontosan két nappal ezelőtt érezte meg először az ujjai hegyében azt a furcsa bizsergést, amelyet hamarosan heves csontfájdalmak követtek. A hézfőn egé­szen végig meg-megsajgott a csont. Épen a kezel­ő körülrajongott, annyi­szor csókolt keze! — A rádiumkísérletek! — ötlött akkor az eszébe a riasztó megismerés. — Va­lami hiba lehetett az ólomkesztyűkben, ahogy mindig szokott valami hiba akadni. És ha az ólom nem véd? A kísérlete­zők csontjait mind megtámadja a rádium. Orvul, alattomosan. És amikor már meg­állapítható a veszedelem, akkorra már el is késett minden segítség. Csengettek! Jolánka kedvetlenül fordult hátra. Szeretett volna még egy kicsit egyedül maradni, temetni annyi mindent, jövőt, boldogságot, életet. De ezt sem tehet, hiszen az orvosnak nincs egyet­len szabad perce se. Követelődző emberek rontanak be az otthonába, kedves pil­lanatai és szent szomorúsága közé a ma­guk apróbb-nagyobb bajaival. Segíteni kell rajtuk! Az ajtó kitárult és Szénás Andor lé­pett be rajta, karcsún, elegánsan. Jolánka összeborzongott. Hát még nem volt elég a megkísértés? De felugrott a helyéről, előzékenyen és orvosi fölényességgel. Még a mosolygás sem hiányzott az ajkáról. — Valami baj van? — Igen, Jolánka. De erről majd ké­sőbb. Most meg szeretném kérdezni ma­gát, miért volt hozzám tegnap olyan ke­gyetlen? Amikor aztán úgy rohantam el a maga közeléből, mint az őrült? Jolánka helyet mutatott neki és szem­mel láthatólag küzdött magával. Ott ültek a nagy csontváz mellett a pamlagon. A fiatal­ember a keze után nyúlt . Úgy futottam, mint aki elveszített valamit akkor, Jolánka. De ugy­e, nem vesztettem el? Csak rosszul értettem? A szőke lány maga elé nézett Az uj­jal idegesen rándultak össze, fájtak. Ma­holnap már szólnia kell a sebésznek és elintéztetni, mielőtt még tovább terjedne a roncsolás. Igaz, hogy az sem segít va­lami hosszabb időre, azután majd az egész kar következik, a váll, meg a többi cson­tok, amelyek nem bírják meg az egyszerű eltávolítást. Következik a haldoklás és a halál. Összeszorította a száját, igen, meg kell lennie. — Szénás, kérem, ne ítéljen el. Két nappal ezelőtt még nem tudtam róla. Higyje meg, nem voltam kacér magához. Szerettem és azt hittem, lehetséges, hogy... Én boldog akartam lenni. Magával, Szénás. De most már nem lehet Roncs vagyok, tudom. Aki minden csontjában a halált hordozza magával. A kezeibe temette az arcát. A férfi ér­telmetlen megdöbbenéssel bámult rá. — A kezem, Szénás, az már nem az enyém. A csontokat már megtámadta benne a rádium. Én tudom, mit jelent az. Végem van, Andor. Én leszámolok ezzel, én nem tehetek tönkre másokat is. Sérelmeik orvoslását követelik a vidéki egyetemisták. A debreceni egyetem ifjú­ságának 30 tagból álló bizottsága, amely az egyetemi diákmozgalmak ügyét intézi, szombaton ülést tartott. Az ülésen részt vettek a szegedi és pécsi egyetemi ifjú­ság kiküldöttei is. A bizottság elhatározta, hogy az egyetemi ifjúság a jövő félév­ben a debreceni egyetemre nem iratkozik be mindaddig, amíg sérelmeik, amelyeket panaszirat formájában már a kormányhoz eljuttattak, orvoslást nem nyernek. A sze­gedi és pécsi kiküldöttek bejelentették, hogy a szegedi és pécsi egyetemi ifjú­ság körében is hasonló mozgalmat indí­tanak. — A rádium? De hiszen ez lehetetlen, Jolánka. Ki hitette el ezt magával? » A férfi hozzáhajolt, simogatta, vigasz­talta, a lány pedig szinte felszabadul­tan sírt. És a férfi szeme sűrűn tévedt oda az asztalra, ahonnan az előbb föl­kelt Jolánka. Mit keresnek ott azok a furcsa, fehérszínű láb­ácskák? Mérgek! Végre megnyugodott a lány. Mosolyogva biztatta Szénást új életre és új szerelemre, ő maga pedig ezentúl még bátrabban kí­sérletezhet Kerecsy tanár mellett. Hiszen aki már úgyis mindegy! Szénás bólintott. Aztán fölemelkedett, mintha csakugyan menni akarna a fájdal­mas búcsú után. Alig tett azonban néhány lépést, megingott és alig bírt megkapasz­kodni az asztal szélében. Halálsápadt volt. A szeme csillogott, a szája vonaglott. — Mi történt magával, Andor? Várjon, üljön le. Azonnal megvizsgálom! — Fölösleges, Jolánka. Megmérgeztem magam, mielőtt idejöttem volna. Hiszen teg­nap elutasított. Maga előtt akartam meg­halni és higyje meg, a méreg már alaposan fölszívódott bennem. Itt már maga sem fog segíteni. De nem is akarom. Megtántorodott és csakugyan a pam­­lagra terült megint. Jolánka riadtan ug­rott fel és tejet, vizet kapott elő, de amikor a férfi kínos mosolygással meg­súgta neki a bevett méreg nevét, felsikol­­tott. Elkésett, az biztos. Csak egy két­ségbeesett és gyors kísérlet van még, ez­zel a fehér ellenméreggel. Épen azzal, amit ő magának szánt az utolsó útra az előbb. Szénás ellenállás nélkül vette be a pasztillákat és úgy látszott, megnyugo­dott. Beszélgetni kezdett vele csendesen és nagyon megértőleg. De aztán a pilla megreszkettek, az érvelése kihagyott. Jo­­lánka ijedten ugrott föl. Mi történhetett Itt! Szénás mosolygott . Nem akarok maga nélkül ülni, Jolánka 1934 január 3

Next