Kis Ujság, 1934. április (47. évfolyam, 73-96. szám)
1934-04-01 / 73. szám
i Hozsanna ** ! Még a lelkeden ül a nagypénteki báliat. Arcodat eltorzítja a belső félelem, hogy vájjon bízhatsz-e eltemetett igazságaidban, mikor annak olyan sok ellensége van a földön s olyan kevés a megbízható embere. Még füledben cseng a kakasszó, amely a harmadik kukotttja éppen, amelyre az árulja el az Igazságot, aki a legközelebb áll hozzá: Péter, a szikla. Kiben lehet hát bízni, ha benne se? Ha ő is gyengének bizonyul, s amikor a római szolga azt kérdi: — Te is közüle való vagy? — Nem vagyok. Nem ismerem. Mindez azonban csak emberi gyarlóság,gyengeség. Csak arra szolgál, amire az árnyék szolgál, hogy a fény annál szebben, annál tisztábban ragyoghasson mellette. S a te nagypénteki bánatod, lemondásod, hitetlenséged, csüggedésed árnyéka mögül már bontakozik a húsvéti diadal fénylő napsugara. Nem tudsz annyira hitetlenné, lemondó Tamássá válni, hogy ez a húsvéti világosság a szívedbe, a lelkedbe ne hatoljon, a falusi asszonyok buzgó szorgalommal festegelik pirosra a tojásokat és osztogatják, mert ez a kis tojás a leghűbb kifejezője annak a csodának, ami húsvétkorvégbement: élettelennek, halottnak látszik, mint a Golgota sírja — pedig élet van benne. Élet, amely ki is fog kelni, szárnyalni is fog s nem is kell hozzá más, mint s a hit türelme s a türelem hitének a melege. De sokkal jobban levert az élet a csalóidás, a meddőnek látszó küzdelem, semhogy fel tudnál ocsúdni közönyös levertségedből. Még a húsvét csodája sem hat már reád s azt mondod, nagy elkeseredésedben, hogy rajtad már semmi az égvilágon nem segít. Még a csoda sem, még a húsvét sem. "Azt hiszed, hogy a te életed már arra van kárhoztatva, hogy a reménytelenség meddő lemondásában vergődd azt át, harcolva a kenyér gondjaiért, a mák és a holnapok kis megalázó feladataiért, a munka lehetőségeiért s robotos életed tovább vonszolásáért. Azt hiszed, minden csak ellened esküdött, hogy az életed minél kínosabb, minél gyötrőbb lehessen. Azt hiszed, a te reményeid felé olyan sziklakövet hengergetett a gonoszság, amely mögül nincsen feltámadás. Nem igaz, nem igaz. A húsvét özönte az egész mindenség öröme, amelyből te sem vonhatod ki magad, ember. Ott fél, ott agitál ez az öröm s ez az öröm felé való törekvés minden kis fában, minden kis bokorban, amely kör.itt egy sem akar kimaradni ebből a feltámadásból, ebből a szabadulásból. A kis mandulák és barackfák máról holnapra rózsássá varázsolják a kertek alját és domboldalakat. Még az a félelem se tartja vissza őket, hogy siettek , ezért a sietségért nagy árat kell fizetniük s a fagy mind elpusztítja őket. Mintha csak azt gondolnák: sebaj, megéri, hogy elsőnek hirdettük a tavaszt, a feltámadást, a tiltakozást a halál, a pusztulás ellen. Hogy elsők lehettünk, akik kacagó embereket csalhattunk magunk közé s rájuk hullathattuk rózsás szirmaink bársonyát. Az egész természet újra ébredő, termésre készülő nagy megmozdulásából Te nem maradhatsz ki, Ember. Nem cipelheted örökké magaddal anyagi gondjaidat, mint ahogy egyetlen bokor, egyetlen virág. Ide egyetlen bogárka és egyetlen lepke semcipeli a testén a levetett álcát, amelyből új Szárnyakkal, új színekkel, új erővel kezdi meg a tavaszt. Te erre csak legyintsz. Mintha mondanád: könnyű nekik! Nem nyomja őket se az adó, se az OTI, se a házbér és műhelybér, se a drágaság, se a munka hiánya. Ez mind igaz. De azért nem szabad kimaradni az embernek sem a mindenség megújhodó szent csodájából, a húsvét, a tavasz feltámadó öröméből. Az Ember nélkül ez a csoda nem volna érték. Csodás muzsika volna, a legistenibb dal, de ami a pusztában hangzik el, anélkül, hogy volna fül, amely megrészegülhetne tőle. Csodás gazdagság, pazar bőség, kimeríthetetlen változatosság volna, amely az elrejtett raktárban válna rommá, anélkül, hogy valakinek is haszna lehetne belőle. Az emberi mosolyt kiragadni ebből a szent együttesből annyi volna, mint az agyat, az értelmet kikapcsolni az emberi szervezetből. Az Isten kiirtása volna ez, hogy megmaradjon az értéktelen, a romlandó, a pusztuló anyag. De ez az éppen, ami nem lehet. Ez az éppen, ami nem is fog sikerülni. Az Isten kacagni akar a maga végtelen boldogságában. És kacagásának hangszeréül az Embert teremtette. Kacagni akar az Isten és ez a kacaj teszi kékké az egünket, ez a kacaj sző olyan szőnyeget a hegyek hátára, a rétek és mezők testére, hogy annál szebbet, díszesebbet Perzsia és Szmirna összes szőnyegszövői sem szőhetnek, mert kontárok hozzá. Az Isten kacagni akar és kacagó boldogságában áldásának pazar gazdagságát szórja széjjel avilágban. Királyok, császárok bőkezű ajándékai, koldusalamizsnácskák e bőkezűséghez képest. Telt marokkal szóródik az isteni csoda minden emberi lépés és mozdulat nyomán. A vető ember kötényből szórja a magot. Istennek üzen rajtuk keresztül kenyérért. És a kis búzamag — mint megannyi kis levelezőlap — elmegy az égbe, elmegy az istenhez — és a kötény magból szekérre való áldást küld vissza az Isten kacaja. Ez a kacaj telíti meg édes ízekkel a fák gyümölcseit és a domboldalak szőlővenyigéit. Az Isten nektárt csepegtet a poharadba. Ember, hogy derült és jókedvű légy és hogy érezd a te Atyádnak a jóságát, gazdagságát, bölcseségét és hatalmát. Az Isten kacag és e kacajra virágok nyílnak és méhek milliói mennek mézet gyűjteni, hogy érezd az isteni jóság mézét és édességét s örülj, hogy mindennek a részese lehetsz s hogy mindeme csodából nem a tized, a kilenced jár csak neked — a tied az egész, mert hiszen az Isten nem kér, nem akar tőled csak egyet, hogy örülni tudj és örülni akarj az ő kacajának, az ő jóságának. Hogy mindezek ellenére az Ember nem tud felolvadni, részesévé lenni a húsvéti örömnek s lelkét úgy húzzák le a földi gondok, mint vízbefojtandó macskát a nyakába kötött kő? Ki ezért a felelős? Az ember legnagyobb ellensége, talán az egyetlen ellensége maga az ember. Az ember, aki még nem tanulta meg, hogy ott lehet tisztán és boldogan örülni, ahol mindenki örül és mindenki boldog. A varjukról mondják, hogy ha zsákmány mutatkozik a réten, egyik társukat elküldik az erdőbe, hogy hívja a többieket is osztozkodásra. Hja, ezek csak varjuk, ostoba madarak. Mert az ember ezt másként teszi. Még azt a társát is elkergeti, elűzi a részesedéstől, akinek szerzett joga volna ehhez. Ez mind igaz. Ez mind szomorú. De hiszen a húsvéti feltámadás a gazságok elleni tiltakozás is. És a feltámadó igazság örök igehirdetése, hogy az igazságnak akármilyen hosszú kálváriát is kell megmásznia, akármilyen Golgotán is akarják elpusztítani, az nem sikerül. Feltámad és él. Él és győz. Győz és megvált, így volt ez Krisztusban és általa bennünk mindannyiunkban, akik érezzük és valljuk a dolgozó Emberiség részes jogát az Isten kacajában. Mert ez a húsvét igéje. Ez a húsvét igazsága. Hozsanna, hozsanna a husvét igéjének, a husvét örök igazságának. Kőrösparti uiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiinnnim A- j o^jsAg Vasárnap, T93Í Iprffls f, A föld népét még mindig elzárják a mezőgazdasági kiállításoktól Miért nem követjük Mussolini példáját? Tagadhatatlanul szép és nagy sikerű volt az idei mezőgazdasági kiállítás, nyugodtan mondhatjuk, a legsikerültebb az eddigi hasonló kiállítások közül. Maga a kiállítás gyönyörű bizonyítéka volt a magyar mezőgazdaság egészséges és versenyképes fejlettségének és az a tény, hogy a kiállítási anyag csaknem teljes eszében vevőre talált, azt is bizonyítja, hogy kezd a gazdálkodás értelmébe vetett hit visszatérni az emberekbe. Sajnálattal kell azonban megállapítani azt, amit már az előző években is állandóan hangoztattunk, hogy a magyar gazdatársadalom túlnyomó többségében szegény, földhözragadt rétegei számára ezek a kiszállítások nagyon kevés értéket jelentenek. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert ezeknek a kisgazdarétegeknek csaknem teljesen megközelíthetetlen egy ilyen kiállítás. Nem tudjuk megérteni miféle okoskodás az, amely nem képes a magas frázisok és képzelgések fellegvárából leszállni a nyomorúságos valóság sötét földszintjére. A nagy gazdaságpolitikai orientációk mögött még mindig nem látjuk magának a gazdaságnak gyökerében való istápolását. Minden gazdaságpolitika meddő és céltalan, ha annyi eredményt tud felmutatni, hogy legnagyobb seregszemléjén, a mezőgazdasági kiállításon csak uradalmak, szövetkezetek és nagygazdák adhatnak egymásnak találkozót. Nem beszélünk arról a néhány kisgazdáról, akinek keserves áldozatokkal sikerült a kiállításon megjelenni, mert az ő számuk elenyésző csekélység kényszerűen otthonmaradt társaival szemben, őket is bele kell számítanunk abba a csoportba, amelyről azt mondhatjuk, hogy csak szűkebb körű rétegét jelentik az egész magyar gazdatársadalomnak. Ezen a ponton látjuk főként elhibázottnak a mezőgazdasági kiállítások rendezését. A garasos gondok közt vergődő földmíves számára nem sokat jelent az 50 százalékos utazási kedvezmény, pláne ha a fővárostól, nagyobb távolságra esik a lakóhelye. És ha már most a személyi utazás költségeire sem telik, honnan vegyen pénzt ez a földhözragadt kisgazda arra, hogy egy vagy két tehenét, lovát, kecskéjét, szárnyasféléjét a kiállításra felszállítsa? A mainál sokkal nagyobb vasúti kedvezmény és a kiállításon való szereplésnek a legmeszszebbmenő hozzájárulással való megkönnyítése teszi csak lehetővé azt, hogy ezeken a bemutatókon valóban az egész ország gazdatársadalma megjelenhessen. Azt csak mellesleg említjük, hogy a kisgazda nemcsak mint látogató is szívesen venne részt a kiállításon, látogató is szívesen venne részt a kiállításon, ha az ide-odautazás, ellátás, stb. nem kerülne annyi pénzébe (ha volna), mint amennyiből esetleg az egész évi adóját kifizethetné. És van még egy súlyos hiba. Ezeket a kiállításokat éppen abban az évszakban rendezik, amikor a mezőgazda munkája úgyszólván percnyi pihenőt sem enged számára. A magyar mezőgazdasági fejlődés legelemibb követelménye, hogy a kiállítás egyébként mintaszerű rendezésében végre ezek a szempontok is érvényesüljenek. Nálunk szeretnek hivatkozni a külföldi példákra. Miért nem veszik észre akkor azt a csodálatos organizációt, amelyet Mussolini az olasz nép művelődése érdekében olyan gyönyörűen megépített és fejleszt tovább évről-évre, azzal, hogy a legeldugottabb falvak lakossága számára is valósággal kötelezővé teszi az ingyenes ide-oda utazgatást. ____________ M vésvén Gödön temet! PestKürnyéHi Takarta VII., Erzsébet körút 27 Telefon: 35-6 52 Húsvéti emlék A messzeségből, — fájó álom, — Egy régi emlék int felém. Lehet húsz éve, Kolozsváron Bolyongtam Húsvét reggelén. A pajkos szél arcomba tépte A messzi fenyők illatát, S virágosan, peckesen lépve Templomba mentek a bakák. Az öreg szamosmenti útra A napfény szórta aranyát, És száz harang ércnyelve zúgta " * A feltámadás szent dalát. fidt A sor elején dalba fogta Kedvét egy nyalka közlegény, Büszkén zengett a magyar nóta Kolozsvárt Húsvét reggelén. A járda szélén öreg néne Morzsolgatta az olvasót. Könny harmotozott a szemébe, Úgy hallgatta a nótaszót. A szeme megpihent az égen És örömében sírt tovább, Hisz Kolozsváron olyan régen Daloltak magyar katonák. A régi Húsvét tovaszállott, Elhervadt, mint egy rózsaszál. Néha úgy érzem, Kolozsvárott Nem lesz több Húsvét soha már. A szálló idő tűnő köddé Fakítja meg a múlt nyomát És nem dalolnak soha többé Húsvétkor magyar katonák. De amint ismét elém réved A kolozsvári vén anyó, Hiszek abban, kihajt az élet Kolozsvárt, s zeng még nótaszó. Száz csillag fénye gyúl az égen, S a vén anyó sem sir tovább Azon, hogy Kolozsvárott régen Daloltak magyar katonák. Molnár Endre Az utolsó húsvét Vasárnapi levél, írta Komáromi János Az utolsó húsvétot, amelyen szívből tudtunk örülni még egymásnak és az életnek, húszesztendővel ezelőtt ültük meg, 1914 áprilisában. Azóta minden feltámadási ünnep csak újabb keserűségre változik bennünk ... A húsvét két napja közül mindig a második volt a nevezetesebb, akkor indult meg az öntözködés. Nem Budapesten persze, ahol apró üvegcséből néhány csepp illatos vizet hintenek az „egyetlen kislány" ra, hanem faluhelyen, ahol kútvedrekkel dolgoznak. Elsősorban a parasztlegények. Az öntözködések sorát minden körülmények között a vénülő segédjegyző kezdte meg rozmaringos kalapjában, külön is előre koplalván erre a napra. Hisz tudta jól kis öreg, hogy, szárazkolbásszal meg sonkával fogják kínálgatni valamennyi lángosháznál. A sonkára aztán felöntött alaposan. S úgy is volt! Először Rácsaynét, az ifjú özvegyet suhintotta végig hosszában s néhány pohárka ,,melegítő“-t öntött a nyelve alá. Ez a többször megismételt művelet szemmel láthatóan jót tett egész kedélyvilágának. Délelőtti tíz órára olyan lett a segédjegyző, miként a lőcs: duplán látott mindent, (már amennyiben látott egyáltalán!) s furcsa színek közt imbolygott körötte a világ. Mondjuk ki úgy, amint van: a segédjegyző alaposan ,,beszopott". Ezen az egyetlen napon ötször józanodon ki s hatodszorra is úgy elázott, akár a kacsa. Tudniillik őt magát is visszaöntötték azalatt a menyecskék meg a lányok. A segédjegyzőnek az volt a módszere, hogy házról-házra járt: úrikisasszony, pa* rasztsorban lévő özvegy avagy zsellérasz szony... mindegy volt neki. A hangsúlyt a fesztelen hangulatra helyezte minden esetben ... Húsz esztendő előtti húsvét ünnepe, hová lettél? Elvesztél a semmiségbe, emléked is foszladozóban már s ha föl-fölkeresnek is olykor halvány körvonalaid, arra valók legföljebb, hogy búra és keserűségre csór*, dúljon ki tőlük a szívünk... Soha soha nem fogom elfelejteni azt az utolsó húsvéti ünnepet! Az úricsaládok kisasszony-lányait öntözgettük egész délelőttön ... Én Teremtem, azok az almavirágarcú, harmatos szempilulájú felvidéki úrileányok. Kedvesek voltak hozzánk, tartózkodók és szemérmesek másradtak mindvégig s egy-egy mosolyukért készek lettünk volna bármikor a halálba menni. Hová lettek azóta? Elnézek magam körül s egyetlenegyet nem látok körülött többé... És nem tudom, hová lettek a nagyvilágban? És az egykori délceg úrfiak? Akik oly, kecsesen tudták forgatni maguk körül az ifjú hajadonokat, valahányszor, Vidra prímás cifrázni kezdte ama nyalka csárdást. Megüzentem az újhelyi bírónak, Márványkővel rakassa ki az utat! Deli-módra bokáztak össze a fiatalemberek, mialatt táncosnőik kiskontyuk körül lebegtették zsebkendőiket s úgy járták, olyan nesztelenül, mintha a föld felett libegtek volna. Minden másodnap délután húzta már a banda valamelyik földesúri család házában ... Rikoltott a klarinét, morgott a nagybőgő, a fiatal legények pedig azt kiáltozták közbe: — Sose volt ilyen kedvünk, a teremtésül Az akkori húsvéton keresett föl bennünkket utoljára igazi hangulatunk. Voltak, akik így rikkantottak fel: — Sose halunk meg! Hát meghaltak sokkal előbb, semmint sejteni lehetett volna .. Én tudtam már akkor, hogy rövidesen vérbeborul a világ ... Régi barátaim közül azok, akiket mindmáig életben tartott meg az Isteni Kegyelem, emlékezni fognak reá, hogy az 1914-es