Kis Ujság, 1934. április (47. évfolyam, 73-96. szám)

1934-04-01 / 73. szám

­­i Hozsanna ** ! Még a lelkeden ül a nagypénteki bá­­liat. Arcodat eltorzítja a belső félelem, hogy vájjon bízhatsz-e eltemetett igaz­ságaidban, mikor annak olyan sok ellensége van a földön s olyan kevés a megbízható embere. Még füledben cseng a kakasszó, amely a harmadik kuko­­tttja éppen, amelyre az árulja el az Igazságot, aki a legközelebb áll hozzá: Péter, a szikla. Kiben lehet hát bízni, ha benne se? Ha ő is gyengének bizonyul, s a­mikor a római szolga azt kérdi:­­ — Te is közüle való vagy? — Nem vagyok. Nem ismerem. Mindez azonban csak emberi gyarlóság,­­gyengeség.­ Csak arra szolgál, amire az ár­nyék szolgál, hogy a fény annál szebben, annál tisztábban ragyoghasson mellette. S a te nagypénteki bánatod, lemondásod, hi­tetlenséged, csü­ggedésed árnyéka mögül már bontakozik a húsvéti diadal fénylő napsugara. Nem tudsz annyira hitetlenné, lemondó Tamássá válni, hogy ez a húsvéti világosság a szívedbe, a lelkedbe ne hatol­jon, a falusi asszonyok buzgó szorgalom­mal festegelik pirosra a tojásokat és osz­togatják, mert ez a kis tojás a leghűbb ki­fejezője annak a csodának, ami húsvétkor­­végbement: élettelennek, halottnak látszik, mint a Golgota sírja — pedig élet van benne. Élet, amely ki is fog kelni, szár­nyalni is fog s nem is kell hozzá más, mint s a hit türelme s a türelem hitének a melege. De sokkal jobban levert az élet a csaló­­idás, a meddőnek látszó küzdelem, sem­hogy fel tudnál ocsúdni közönyös levertsé­gedből. Még a húsvét csodája sem h­at már reád s azt mondod, nagy elkeseredésedben, hogy rajtad már semmi az égvilágon nem segít. Még a csoda sem, még a húsvét sem. "Azt hiszed, hogy a te életed már arra van kárhoztatva, hogy a reménytelenség meddő lemondásában vergődd azt át, harcolva a kenyér gondjaiért, a má­k és a holnapok kis megalázó feladataiért, a munka lehető­ségeiért s robotos életed tovább­ von­­szolásáért. Azt hiszed, minden csak ellened esküdött, hogy az életed minél kínosabb, minél gyötrőbb lehessen. Azt hiszed, a te reményeid felé olyan sziklakövet hengerge­­tett a gonoszság, amely mögül nincsen fel­­tám­a­dás. Nem igaz, nem igaz. A húsvét özönte az egész mindenség öröme, amely­ből te sem vonhatod ki magad, ember. Ott fél, ott agitál ez az öröm s ez az öröm felé való törekvés minden kis fában, minden kis bokorban, amely kör.itt egy sem akar kimaradni ebből a feltámadásból, ebből a szabadulásból. A kis mandulák és barack­­fák m­áról holnapra rózsássá varázsolják a kertek alját és domboldalakat. Még az a félelem se tartja vissza őket, hogy siettek , ezért a sietségért nagy árat kell fizetniük s a fagy mind elpusztítja őket. Mintha csak azt gondolnák: sebaj, megéri, hogy elsőnek hirdettük a tavaszt, a feltámadást, a tilta­kozást a halál, a pusztulás ellen. Hogy el­sők lehettünk, akik kacagó embereket csalhattunk magunk közé s rájuk hullat­hattuk rózsás szirmaink bársonyát. Az egész természet újra ébredő, ter­mésre készülő nagy megmozdulásából Te nem maradhatsz ki, Ember. Nem cipel­heted örökké magaddal anyagi gondjaidat, mint ahogy egyetlen bokor, egyetlen virág. Ide egyetlen bogárka és egyetlen lepke sem­­cipeli a testén a levetett álcát, amelyből új Szárnyakkal, új színekkel, új erővel kezdi meg a tavaszt. Te erre csak legyintsz. Mintha mondanád: könnyű nekik! Nem nyomja őket se az adó, se az OTI, se a házbér és műhelybér, se a drágaság, se a munka hiánya. Ez mind igaz. De azért nem szabad kimaradni az ember­nek sem a mindenség megújhodó szent cso­dájából, a húsvét, a tavasz feltámadó örö­méből. Az Ember nélkül ez a csoda nem volna érték. Csodás muzsika volna, a leg­istenibb dal, de ami a pusztában hangzik el, anélkül, hogy volna fül, amely megrészegül­­hetne tőle. Csodás gazdagság, pazar bőség, kimeríthetetlen változatosság volna, amely az elrejtett raktárban válna rommá, anélkül, hogy valakinek is haszna lehetne belőle. Az emberi mosolyt kiragadni ebből a szent együttesből annyi volna, mint az agyat, az értelmet kikapcsolni az emberi szervezetből. Az Isten kiirtása volna ez, hogy megmarad­jon az értéktelen, a romlandó, a pusztuló anyag. De ez az éppen, ami nem lehet. Ez az éppen, ami nem is fog sikerülni. Az Isten kacagni akar a maga végtelen boldogságá­ban. És kacagásának hangszeréül az Embert teremtette. Kacagni akar az Isten és ez a kacaj teszi kékké az egünket, ez a kacaj sző olyan szőnyeget a hegyek hátára, a rétek és mezők testére, hogy annál szebbet, díszeseb­bet Perzsia és Szmirna összes szőnyegszövői sem szőhetnek, mert kontárok hozzá. Az Isten kacagni akar és kacagó boldogságában áldásának pazar gazdagságát szórja széjjel a­­világban. Királyok, császárok bőkezű aján­dékai, koldusalamizsnácskák e bőkezűséghez képest. Telt marokkal szóródik az isteni csoda minden emberi lépés és mozdulat nyo­mán. A vető ember kötényből szórja a ma­got. Istennek üzen rajtuk keresztül kenyérért. És a kis búzamag — mint megannyi kis levelezőlap — elmegy az égbe, elmegy az istenhez — és a kötény magból szekérre való áldást küld vissza az Isten kacaja. Ez a kacaj telíti meg édes ízekkel a fák gyümöl­cseit és a domboldalak szőlővenyigéit. Az Isten nektárt csepegtet a poharadba. Ember, hogy derült és jókedvű légy és hogy érezd a te Atyádnak a jóságát, gazdagságát, böl­­cseségét és hatalmát. Az Isten kacag és e kacajra virágok nyílnak és méhek milliói mennek mézet gyűjteni, hogy érezd az isteni jóság mézét és édességét s örülj, hogy min­dennek a részese lehetsz s hogy mindeme csodából nem a tized, a kilenced jár csak neked — a tied az egész, mert hiszen az Isten nem kér, nem akar tőled csak e­gyet, hogy örülni tudj és örülni akarj az ő kacajá­nak, az ő jóságának. Hogy mindezek ellenére az Ember nem tud felolvadni, részesévé lenni a húsvéti örömnek s lelkét úgy húzzák le a földi gon­dok, mint vízbefojtandó macskát a nyakába kötött kő? Ki ezért a felelős? Az ember leg­nagyobb ellensége, talán az egyetlen ellen­sége maga az ember. Az ember, aki még nem tanulta meg, hogy ott lehet tisztán és boldogan örülni, ahol mindenki örül és min­denki boldog. A varjukról mondják, hogy ha zsák­mány mutatkozik a réten, egyik társukat elküldik az erdőbe, hogy hívja a többie­ket is osztozkodásra. Hja, ezek csak varjuk, ostoba madarak. Mert az ember ezt másként teszi. Még azt a társát is elkergeti, elűzi a részesedéstől, akinek szerzett joga volna ehhez. Ez mind igaz. Ez mind szomorú. De hiszen a húsvéti feltámadás a gazságok elleni tiltakozás is. És a feltámadó igazság örök igehir­­detése, hogy az igazságnak akármilyen hosszú kálváriát is kell megmásznia, akármilyen Golgotán is akarják elpusz­­­títani, az nem sikerül. Feltámad és él. Él és győz. Győz és megvált, így volt ez Krisztusban és általa bennünk mind­annyiunkban, akik érezzük és valljuk a dolgozó Emberiség részes jogát az Isten kacajában. Mert ez a húsvét igéje. Ez a húsvét igazsága. Hozsanna, ho­zsanna a husvét igéjének, a husvét örök igazságának. Kőrösparti uiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiinnnim A- j o^jsAg Vasárnap, T93Í Iprffls f, A föld népét még mindig elzárják a mezőgazdasági kiállításoktól Miért nem követjük Mussolini példáját? Tagadhatatlanul szép és nagy sikerű volt az idei mezőgazdasági kiállítás, nyugodtan mondhatjuk, a legsikerültebb az eddigi ha­sonló kiállítások közül. Maga a kiállítás gyönyörű bizonyítéka volt a magyar mező­­gazdaság egészséges és versenyképes fejlett­ségének és az a tény, hogy a kiállítási anyag csaknem teljes e­szében vevőre talált, azt is bizonyítja, hogy kezd a gazdálkodás értel­mébe vetett hit visszatérni az emberekbe. Sajnálattal kell azonban megállapítani azt, amit már az előző években is állandóan han­­goztattunk, hogy­ a magyar gazdatársadalom túlnyomó több­ségében szegény, földhözragadt rétegei számára ezek a kiszállítások nagyon kevés értéket jelentenek. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert ezeknek a kisgazdarétegeknek csaknem teljesen meg­közelíthetetlen egy ilyen kiállítás. Nem tudjuk megérteni miféle okoskodás az, amely nem képes a magas frázisok és képzelgések felleg­várából leszállni a nyomorúságos valóság sö­tét földszintjére. A nagy gazdaságpolitikai orientációk mögött még mindig nem látjuk ma­gának a gazdaságnak gyökerében való istápo­­lását. Minden gazdaságpolitika meddő és cél­talan, ha annyi eredményt tud felmutatni, hogy­­ legnagyobb seregszemléjén, a mezőgazda­­sági kiállításon csak uradalmak, szövet­kezetek és nagygazdák adhatnak egymás­nak találkozót. Nem beszélünk arról a néhány kisgazdáról, akinek keserves áldozatokkal sikerült a kiál­lításon megjelenni, mert az ő számuk elenyésző csekélység kényszerűen otthonmaradt társaival szemben, őket is bele kell számítanunk abba a csoportba, amelyről azt mondhatjuk, hogy csak szűkebb körű rétegét jelentik az egész ma­gyar gazdatársadalomnak. Ezen a ponton lát­juk főként elhibázottnak a mezőgazdasági ki­állítások rendezését. A garasos gondok közt vergődő földmíves számára nem sokat jelent az 50 százalékos utazási kedvezmény, pláne ha a fővárostól, na­gyobb távolságra esik a lakóhelye. És ha már most a személyi utazás költségeire sem telik, honnan vegyen pénzt ez a földhözragadt kisgazda arra, hogy egy vagy két tehenét, lovát, kecskéjét, szárnyasféléjét a kiál­lításra felszállítsa? A mainál sokkal nagyobb vasúti kedvezmény és a kiállításon való szereplésnek a legmesz­szebbmenő hozzájárulással való megkönnyí­tése teszi csak lehetővé azt, hogy ezeken a bemutatókon valóban az egész ország gazda­társadalma megjelenhessen. Azt csak melles­leg említjük, hogy a kisgazda nemcsak mint látogató is szívesen venne részt a kiállításon, látogató is szívesen venne részt a kiállításon, ha az ide-­odautazás, ellátás, stb. nem kerülne annyi pénzébe (ha volna), mint amennyiből esetleg az egész évi adóját kifizethetné. És van még egy súlyos hiba. Ezeket a kiál­lításokat éppen abban az évszakban rendezik, ami­kor a mezőgazda munkája úgyszólván percnyi pihenőt sem enged számára. A magyar mezőgazdasági fejlődés legele­mibb követelménye, hogy a kiállítás egyébként mintaszerű rendezésében végre ezek a szem­pontok is érvényesüljenek. Nálunk szeretnek hivatkozni a külföldi példákra. Miért nem ve­szik észre akkor azt a csodálatos organizációt, amelyet Mussolini az olasz nép művelődése ér­dekében olyan gyönyörűen megépített és fej­leszt tovább évről-évre, azzal, hogy a legeldugottabb falvak lakossága szá­mára is valósággal kötelezővé teszi az ingyenes ide-oda utazgatást. ____________­­ M vésvén Gödön temet! PestKürnyéHi Takarta VII., Erzsébet­ körút 27 Telefon: 35-6 52 Húsvéti­ emlék A messzeségből, — fájó álom, — Egy régi emlék int felém. Lehet húsz éve, Kolozsváron Bolyongtam Húsvét reggelén. A pajkos szél arcomba tépte A messzi fenyők illatát, S virágosan, peckesen lépve Templomba mentek a bakák. Az öreg szamosmenti­ útra A napfény szórta aranyát, És száz harang ércnyelve zúgta " * A feltámadás szent dalát. fidt A sor elején dalba fogta Kedvét egy nyalka közlegény, Büszkén zengett a magyar nóta Kolozsvárt Húsvét reggelén. A járda szélén öreg néne Morzsolgatta az olvasót. Könny harmotozott a szemébe, Úgy hallgatta a nótaszót. A szeme megpihent az égen És örömében sírt tovább, Hisz Kolozsváron olyan régen Daloltak magyar katonák. A régi Húsvét tovaszállott, Elhervadt, mint egy rózsaszál. Néha úgy érzem, Kolozsvárott Nem lesz több Húsvét soha már. A szálló idő tűnő köddé Fakítja meg a múlt nyomát És nem dalolnak soha többé Húsvétkor magyar katonák. De amint ismét elém réved A kolozsvári vén anyó, Hiszek abban, kihajt az élet Kolozsvárt, s zeng még nótaszó. Száz csillag fénye gyúl az égen, S a vén anyó sem sir tovább Azon, hogy Kolozsvárott régen Daloltak magyar katonák. Molnár Endre ­ Az utolsó húsvét Vasárnapi levél, írta Komáromi János Az utolsó húsvétot, amelyen szívből tud­tunk örülni még egymásnak és az életnek, húsz­­esztendővel ezelőtt ültük meg, 1914 áprilisában. Azóta minden feltámadási ün­nep csak újabb keserűségre változik ben­nünk ... A húsvét két napja közül mindig a má­sodik volt a nevezetesebb, akkor indult meg az öntözködés. Nem Budapesten per­sze, ahol apró üvegcséből néhány csepp illatos vizet hintenek az „egyetlen kis­lány" ra, hanem faluhelyen, ahol kútved­­rekkel dolgoznak. Elsősorban a paraszt­legények. Az öntözködések sorát minden körülmé­nyek között a vénülő segédjegyző kezdte meg rozmaringos kalapjában, külön is előre koplalván erre a napra. Hisz tudta jól kis öreg, hogy, szárazkolbásszal meg sonkával fogják kínálgatni valamennyi lángosháznál. A sonkára aztán felöntött alaposan. S úgy is volt! Először Rácsaynét, az ifjú özvegyet su­hintotta végig hosszában s néhány pohárka ,,melegítő“-t öntött a nyelve alá. Ez a több­ször megismételt művelet szemmel láthatóan jót tett egész kedélyvilágának. Délelőtti tíz órára olyan lett a segédjegyző, miként a lőcs: duplán látott mindent, (már amennyi­ben látott egyáltalán!) s furcsa színek közt imbolygott körötte a világ. Mondjuk ki úgy, amint van: a segédjegyző alaposan ,,be­­szopott". Ezen az egyetlen napon ötször józanodon ki s hatodszorra is úgy elázott, akár a kacsa. Tudniillik őt magát is vissza­öntötték azalatt a menyecskék meg a lá­nyok. A segédjegyzőnek az volt a módszere, hogy házról-házra járt: úrikisasszony, pa* rasztsorban lévő özvegy avagy zsellérasz­ szony... mindegy volt neki. A hangsúlyt a fesztelen hangulatra helyezte minden eset­ben ... Húsz esztendő előtti húsvét­ ünnepe, hová lettél? Elvesztél a semmiségbe, emléked is foszladozóban már s ha föl-fölkeresnek is olykor halvány körvonalaid, arra valók legföljebb, hogy búra és keserűségre csór*, dúljon ki tőlük a szívünk... Soha­ soha nem fogom elfelejteni azt az utolsó húsvéti ünnepet! Az úricsaládok kisasszony-lányait ön­­tözgettük egész délelőttön ... Én­ Teremtem, azok az almavirágarcú, harmatos szempilu­lájú felvidéki úrileányok. Kedvesek voltak­ hozzánk, tartózkodók és szemérmesek más­radtak mindvégig s egy-egy mosolyukért készek lettünk volna bármikor a halálba menni. Hová lettek azóta? Elnézek magam körül s egyetlen­egyet nem látok körülött többé... És nem tudom, hová lettek a nagyvilágban? És az egykori délceg úrfiak? Akik oly, kecsesen tudták forgatni maguk körül az ifjú hajadonokat, valahányszor, Vidra prí­­más cifrázni kezdte ama nyalka csárdást. Megüzentem az ú­jhelyi bírónak, Márványkővel rakassa ki az utat! Deli-módra bokáztak össze a fiatalembe­­rek, mialatt táncosnőik kiskontyuk körül lebegtették zsebkendőiket s úgy járták, olyan nesztelenül, mintha a föld felett li­­begtek volna. Minden másodnap délután húzta már a banda valamelyik földesúri család házában ... Rikoltott a klarinét, morgott a nagybőgő, a fiatal legények pe­­dig azt kiáltozták közbe: — Sose volt ilyen kedvünk, a teremtésül Az akkori húsvéton keresett föl bennünk­ket utoljára igazi hangulatunk. Voltak, akik így rikkantottak fel: — Sose halunk meg! Hát meghaltak sokkal előbb, semmint sejteni lehetett volna .. Én tudtam már akkor, hogy rövidesen vérbeborul a világ ... Régi barátaim közül azok, akiket mind­­máig életben tartott meg az Isteni Kegye­lem, emlékezni fognak reá, hogy az 1914-es

Next