Kis Ujság, 1934. július (47. évfolyam, 146-171. szám)
1934-07-01 / 146. szám
2 ! Az új hadseregek jelentkezése ## Július eljövetele a régi időkben kettős örömet jelentett mindnyájunknak. Jelenttette a kenyér bőségét és jelentette az ifjúság hadseregének megérkezését az élet kapujához. Mind a kettőben az élet egészséges hullámzása nyilvánult meg. A gabona- , bah a magyar föld kimeríthetetlen gazdagsága, a magyar munka verejtékének áldása is, az ifjúságban az élet szakadatlan lüktetése és összekapcsoló láncszeme jelentkezett. Egyik felé sem meredtek gondterhelt arcok. A gabona megingathatatlan funda- , mentuma volt a magyar mezőgazdaságnak. Arany, amelynek lehettek kisebb-nagyobb ingadozásai, de értéke, piaca olyan biztos, hogy alig jelentett megoldandó feladatot az értékesítése. Szinte a háztól vitték. Öröm volt a vetés is, de még nagyobb az aratás. Érthető, ha a június végi Péter-Pál nap igazi népünneppé, szinte násszá lett ez a nap, amelyen a nehéz munkájában is oly boldog ugartörő a kasza élesre fent pengéjén pengette kora reggeltől késő esteiig a maga szerelmi dalát annak a földnek, amely oly bőséggel fizette fáradságát. A jelentekező ifjúságot is csaknem ilyen öröm fogadta. Se szűkkeblűség, se kenyéririgység nem rontotta meg ennek az örömét, hogy tanulmányait elvégezve, helyet igyekszik magának szerezni az élet asztalánál Nagy és bő volt ez az asztal, jutott ott hely mindenkinek, aki komolyan akarta maga helyét annál megszerezni. Mintha csak kötelességének érezte volna mindenki, hogy segítő kezet nyújtson az újaknak, akik arra hivatottak, hogy az apák nyomdokaiba lépjenek. Maeterlinck —■ a nagy belga költő mondja: — Elveszett az a nép, amely megijed a gyermektől. Hát a magyar nem ijedt meg tőle. Gyermekszaporulat tekintetében vezető helyen voltunk s ha a szaporulattal lépést tudott volna tartani a népegészség és a gyermekhalandóság csökkenése, nem igen versenyezhetett volna velünk egy ország sem Szaporodás tekintetében. Sajnos, mindez a háború előtti időkre vonatkozik. Ma megváltozott a helyzetünk. A Péter-Pál nap sem jelenti ma már a felhőtlen örönyet és gondtalanságot. Noiff a sózan ész, nem a becsület munkája, de az semben, sőt talán a Sátán gonoszsága csúfolta úgy meg az életünket, hogy gonddá lett az áldás, szegénységgé a gazdagság, nélkülözéssé a bőség. Ez teszi aztán, hogy az aratás nem a munka és gond végét jelenti ma már, mint inkább annak a kezdetét. Mi lesz a gabonánkkal? — hangzik a búval árnyékolt ajkak kérdése, anélkül, hogy feleletet tudna adni erre önmagának. A kenyér magva áldás helyett gránáttá ésdum-dum-löveggé vált az egyes érdekcsoportok kezében, amellyel ölni, leteperni, nyomorba taszítani igyekszik egyik nép a másikat. Nem a malom ma már a gabona legbiztosabb útja, hanem a tenger mélysége, vagy a tűz hamvasztó lángja, ahol megkell semmisülnie annak a mennyiségnek,amely olcsóbbá tehetné az emberi életet. — Egy kilóval kellene emelkednie a kenyérfogyasztás átlagának, hogy ne legyen i búzagondja az emberiségnek — mondja az lángol közgazdász. S mit tesz a közgazdaság? Lenyomja akenyérfogyasztás átlagát, csakhogy a nyomor még nagyobb legyen. Könnyen érthető ezek után, hogy e felfordult viszonyok között az élet új hadseregét, az ifjúságot sem az az érzés fogadja, amivel a régebbi időkben. Akkor összébb szorult mindenki, hogy hely legyen. Ma? Ma mindenki egy arasszal nagyobb helyre terpeszkedik. Az élet bizonytalansága önzővé, kegyetlenül önzővé tett bennünket. Hiába minden prédikáció az igények szűkítéséről, az álláshalmozásról, az ifjúság elhelyezéséről. Mindez pusztában kiáltott szó. Szerzett jog — kiáltja a szorongatott álláshalmozó s úgy ül jövedelmező stallumaiban, mintha örökké akarna élni s mintha csak neki volna joga az élethez. A hörcsög nem védi olyan elszántan lopott gabona kincseit, mint ezek a begyepesedett öregek, akik nem hogy le tudnának, vagy le akarnának mondani, de még titokban arra is számítanak, hogy Voronoffnak mikor sikerül már azt a fiatalítási eljárást feltalálnia. Milyen jó is volna tovább folytatni a mesterkedést megfiatalított erővel. Szegény fiatalság! Oda jutott ő is, ahova a gabonánk. Sötét, reménytelen sötétség veti árnyékát az útjára. Sehonnan egy bíztató szó, sehonnan egy megértő, egy támogató kéz . . . Sehonnan egy „Isten hozott". Inkább bizony az a gyilkoló kérdés, amely hangtalanul szegeződik feléje a tekintetekből: Nini, már te is itt vagy?■ Mit akarsz? Itt bizony, itt van, mégpedig az élet jogán, az élet törvényének megszeghetetlen parancsa és ereje folytán. Az életnek új, életerős hadseregre van szüksége s ezek — hála népünk kifogyhatatlan életerejének — jelentkeznek is. Ilyenkor, Péter-Pál napja körül, van a seregszemle. Egyik tanügyi tudósunk nemrégiben foglalkozott az ifjúság elhelyezkedésének a kérdésével —s megdöbbenve állapítja meg, hogy a kérdés szinte megoldhatatlan feladatnak látszik, mert míg az egész Nagy-Magyarországnak 14 ezer főiskolai hallgatója volt, addig a kis csonka országnak 14 ezer 500. Tehát még több, mint volt Nagy-Magyarországé. — Ez a jelenség, — folytatja fejtegetéseit a tudós, — valóban világjelenség és szinte a háború utáni idők jellemző tünete. Ez észlelhető például Svájcban is, ahol a tanulók száma olyan magasra szökkent, hogy egyáltalán nem ritka a béres, aki a legközönségesebb napszámosmunkát végzi, érettségi bizonyítvánnyal a zsebében, hogy ebéd vagy vacsora ideje alatt Cicerót, vagy Tacitust olvasgassa. Vajjon vigaszul szolgálhat-e ez a mi jelentkező ifjúságunknak, mikor még a fizikai munka lehetősége sincs meg a számára s mikor mind az a nemes és jószándék, mely a kormányt elhelyeztetésükben vezette, megtört a magánvállalatok ostoba szűkkeblűségén és rövidlátásán s a legjobb szándék is csak papírformává zsugorodott a szociális érzés teljes hiányában. Pedig hiába! A strucc politikája sehol úgy csődöt nem mondott, mint ennél a kérdésnél. Az ifjúság kérdése az élet kérdése. Ma még lehet talán komédia és bohózati anyag, amely helyet követel számára az élet asztalánál, de sokáig nevetni ezen nem igen lehet többé. A születés maga megadja az élet jogát. A munka takarása pedig a kenyérhez vált jogot. Jaj volna annak az államnak, jaj volna annak a társadalomnak, amely ezt nem tudná, ezt nem akarná megérteni. Az ifjúság kérdésében a társadalom játssza a főszerepet. Ezt nem oldhatja meg kormány Helyesebben, csak a kormány egymagában képtelen a kérdéssel megbirkózni. Mindnyájunk akarata, megértése, igenlése kell hozzá. Ha csak a kormányra hárítanék a kérdést , úgy járnánk, mint a búza járt a bolettával. És ehhez nem boletta kell. Nem pótlék kell, hanem valami egészen más, ami a búzatermelést kifizetővé, hasznossá teszi s állandó értéklését biztosítja. Az ifjúság kérdése is hasonló. Úgy kell azt megoldani hogy a szülőre ne nehezedjék örökké a fojtogató kérdés: „Jaj, mi is lesz belőle?" S az ifjúra ne az ijesztő kérdés: No, most merre? Hová? Mikor minden út el van zárva előlem. Gyilkos kérdés. Elviselhetetlen a szülőre is, a gyermekre is. A legnagyobb szolgálatot teszi az országnak és a nemzetnek, aki megoldani segít ezt a kérdést s aki lehetővé igyekszik tenni a magyar élet új hadseregének jelentkezését a reménytelenség csüggesztő érzése nélkül. Körtisparti KIS ÚJSÁG ! OHSiüniaHiiíiüíBUiiesiiiinHniBHiniiiigiiesigninHininiiinKisiüBiii^míaüniHauiiiitisBiHiBsn A Huszadik évforduló A szerajevói gyilkosság első vakara! A király gyászol, Becs'íntel — Tisza István megnyaagtal ... elégetik az első szemb zászlót A szerajevói revolverlövések, amelyek a trónörököspár életét kioltották, lobbanékony kanócot gyújtottak meg. Ez a kanóc június 28-án kezdett égni és a következő napokban egyre sebesebben lángolt, hogy végül is felrobbantsa egész Európa alatt a puskaporos hordót. Közvetlenül a gyilkosság , után ezeket a címeket találni a húsz év előtti lapokban: Bevonulunk Szerbiába! Bécs háborút kíván! A monarkia vizsgálatot követeli Velünk a külföldi Szerbiában dicsőítik a merényletet! Azokban a napokban még senki sem tudta, hogy ezek a címek milyen véres valóságot Mentenek és milyen véres következményeket vonnak maguk után. A szenvedő király Ferenc Ferdinánd és Hohenborfi Zsófia temetése egész Európa érdeklődése közepette zajlott le. Ez az érdeklődés nemcsak a meggyil A temetésre számos uralkodó jelentette be érkezését, így a német császár, a spanyol királyt, a román Miirályt, a görög, abajor,szász király. Ezek az uralkodók valamennyien távolmaradtak a temetésről, mert a bécsi főudvarmesteri hivatal értesítette őket, hogy személyes megjelenésük nagy fáradalmaké róna Ferenc József királyra. Vilmos császár megérkezését ennek ellenére biztosra vették, azonban a császár mégse ment el. Hivatalos jelentés szerint zsádája akadályozta meg, hogy a temetésre elmenjen, a valóság azonban az volt, hogy merénylettől félt. Érdekes és szokatlan tüntetés zajlott le a császárvárosban a temetéssel kapcsolatban. A költ magas személyiségeknek szólt, hanem a gyilkosság mögött bujkáló politikai okoknak is. A bécsi Hofburg kápolnájának levegője szinte szédítően terhes volt a koszorúk és virágok tömegének illatától. Ferenc József király tábornoki egyenruhájában érkezett meg a temetésre, megtörtén, sápadtan, látszott rajta, hogy szenved. A főhercegi család is teljes számban összegyűlt a koporsók körül. Auguszta főhercegnő József főherceg felé fordulva halkan mondta: — Ez borzasztós — de ezt a kétségbeesett sóhajtást az egész főhercegi család meghallotta. A temetés előtt a király kihallgatáson fogadta az új trónörököst, Károly Ferenc József főherceget, megölelte, homlokon csókolta és percekig szótlanul nézett a szemébe, azután így szólt félig hozzá, félig magának: Istenem, ne sújts, azzal, hogy ezt a fiatalembert is túléljem! A főnemesség egy része, ugyanis elégedetlenkedett azzal a programmal, amelyet a trónörökös temetésére meghatároztak .JJöffenasen kifogásolták, hogy Hohenberg Zsófia hercegnő, aki legalább halálában kiérdemelte, hogy férjével egyenlő végtisztességben részesítsék, még holtan is mellőzésben részesült. A méltatlankodó főnemesek tehát az utcán tüntetően vonultak fel a temetésre. Érdekes vendégek A temetés utolsó aktusa Artstettenben az elföldelés színhelyén zajlott le, ahol a trónörökös-pár gyermekei közül a kis Zsófia hercegnő hangosan, jajveszékelve sírt, Ernő és Miksa hercegek pedig sápadtan, lehajtott fejjel álltak a koporsó körül és alig tudták feltörő zokogásukat visszatartani. Érdekes vendégek érkeztek a temetésre: Burg Ferdinánd, az elhunyt trónörökös öccse, aki lemondott főhercegi rangjáról és minden katonai méltóságáról, csakhogy feleségül vehesse szíve választottját, Zuber Bertát és azóta külföldön élt, messze az udvar fényétől. Az egykori Ferdinánd Károly főherceg, mint egyszerű polgár ment be a kápolnába, ahol hosszasan imádkozott. Ugyancsak részt vett a temetésen Hohenberg hercegnő nővére is, aki egy belga szigorú rendszabályú kolostorban apáca és a pápától táviratban kapott engedélyt arra, hogy elutazhassák nővére sírjához. Szerbia a bűnös Közvetlenül a gyilkosság után már nyíltan írtak a lapok arról, hogy a trónörököst Szerbia ölotta meg, hogy a gálád összeesküvést Belgrádiján lőzték ki és a bombák is a szerb katonai raktárból kerültek ki. A merénylet,szeszói*,„a ,Szerb „vezérkari M-nök volt: Prihtcsevics Milán, a merénylők esküjét pedig Jankovics tábornok vette ki-Érdekes az is, hogy Princip milyen vérdíjat kapott a merényletért. Az orgyilkos lakásán huszonnyolc darab húszkoronás aranyat, harminckét darab tízkoronás aranyat, negyvenkét darab húszkoronás bankjegyet és számos török aranypénzt találtak. A felbujtó Pribicsevics őrnagy ugyanezekben a napokban büszkén, szinte dicsekedve járt Belgrád utcáin, akárhol megjelent, nagyobb csoportok vették Vilmos császár merénylettől fél Budai kakukkolások Vasárnapi levél, írta Szánthó Dénes A Budapest szó Budából és Pestből olvadt össze. A szó összeolvadt, csak a két város nem. Pesti a gazdag, Buda az előkelő, Pest a fiatal, az elbizakodott, Buda a hagyományos, a méltóságteljes. A két szó annyira összeolvadt, hogy kötőjel sincs közötte, a két város annyira nem olvadt össze, hogy négy kötőjel is ékelődött közéje: négy híd. (Az ötödik kötőjel, a Boráros-téri, évek óta épül, de évek óta csak egy pont a kötőjelből. Hja, kevés a tintánk!) A budai ember Pestre jár üzleti ügyben, a pesti ember Budára rándul szórakozási ügyben. Pestre az ember átmegy, átsiet. Budára átrándul, átsétál. Ebben a kis különbségben benne van a két város közötti egész különbség. Pestre az üzletek, irodák miatt jön a budai, Budára a hegyek, a kiskocsmák miatt megy a pesti. Igaz is ni, kiskocsmák, éppen erről lenne itt szó. Alig egynéhány esztendeje annak, hogy Magyarországot, elsősorban Budapestet felfedezte a külföld. Meglátni és megszeretni néhány év műve volt, ami idegenforgalmai órával mérve éppen egy pillanatnak felel meg. Hogy miért lett Magyarország a világutazók szemében egyszerre kedves, érdekes, csábító utazási célpont? Azért, mert — magyar. Ne tessék ezt holmi túlzó hazafiúi elfogultságnak venni. Az idegent mindenütt az újdonság, az eredetiség, a különlegesség érdekli. Magyarországon tehát a magyarság, mert ez az, ami más, ami egyéni, amit csak itt kap meg: magyar színek, magyar ízek, illatok, hangok, szokások, magyar viselet, muzsika, tánc, éghajlat, magyar ember, magyar bor, magyar alföld, magyar ég... Szerencse, hogy a magyarság vonzóerejére még mi magyarok is rájöttünk, akik pedig ügyeskedés dolgában igen-igen gyengén állunk. Magyar ősünk bizonyára éppen szivárványt kergetett táltos lován, amikor a jó Isten az ügyeskedést osztotta ki a nemzetek között. Ebből a tehetségből jó adagot kapott el orrunk elől a cseh szomszéd (hogy tenné őket az a magasságos jó Isten egynéhány országgal messzebb tőlünk), hiszen ő már akkor magához csalogatta az idegent, amikor mi még féltünk tőle. Nodehát ami elmúlt, az elmúlt s most már mi is tudjuk, mitől döglik a légy és mitől éled az idegenforgalom. Körúti kávéházakat csárdákká alakítottak át, üzletekben magyarruhás leányok árulják a francia púdert, még a kavasrendőrre is magyar bajuszt parancsolt a főkapitány, hadd örüljön az idegen, hogy ha már lovon kergetik, legalább magyaros színezete is legyen az egész dolognak. A budai kocsmárosnak is meg kellett magyarosodnia, ha kapni akart az idegenek pénzéből. Át is alakították a legtöbb kiskocsmát magyarossá. Igaz, hogy tűzről pattant menyecskék helyett pattanásos pincérek árulják a halászlevet, de a halászlé így elbűvöli magyar pirosságával, erejével a külországi gyomrot. Gulyás, paprikás, fatányéros, rostélyos, zöldpaprika, tarhonya ... aki a magyar étel szagát szíjja, vágyik annak szíve vissza! Az idegen már azt hiszi, hogy megtalálta a magyar mennyországot s rögtön meg is esküszik (minél több magyar bort ivott előzőleg, annál érzékenyültebben), hogy jövő nyárra apját, anyját, apát, napát, dédnagyapját és ükunokáját is idehozza. S már alig várja, hogy felcsendüljön a cigány húrján a magyar nóta, aminek a rezgésén, mióta a rádiót kitalálták, kínaitól eszkimóig minden fajtájú, formájú és színű ember ellágyul vagy felpezsdül... ... S ekkor, ebben a nagyszerű hangulatban, a sarokból valami furcsa cirpelés szólal meg. Gitár, harmonika és egyéb ősonagyar hangszerek kezdenek pengeni és egy kövészkés, aranyfogú, élemedett úriember egészen különös nótákat kezd fújni. Hogyaszongya: Bécs, Bécs, te vagy a legszebb város, meg hogy bécsi nóta, bécsi leány, bécsi bor az egyetlen a világon, amiért élni érdemes,meg egyéb ilyen magyar idegenforgalmi propaganda-indulókat. Mi ez, kedves budai kocsmárosok? Micsoda bátorság kell ahhoz, hogy ilyen nyílt sváb propagandát folytassanak, meg ahhoz, hogy ilyen nyíltan riasszák el maguktól a magyar hangulatot kereső idegent vagy magyar publikumot? (Mert ilyen is van, ha nem tudnák.) A különböző madarakról elnevezett budai kiskocsmák azt hiszik, hogy Buda még mindig Ofen s hogy a pesti ember még mindig jámbor, aki mindent bevesz. Egy nagyon kedves, jófeztű vendéglő, a Kakuk, amelynek vendégei között Budapest társadalmi életének előkelőségei, miniszterek, diplomaták is megfordulnak, magyaros díszítésű szobácskáiban éppen akkor zendített reá valami ostoba német szövegű marsra, amikor három magyar hangulatra szomjas külföldi úr lépett be oda. Savanyúi mosolyuk mögött nem lehetett félreismerni a kellemetlen csalódás tüneteit. Szammli —Pesten! De nem egy helyen, hanem majdnem végig egész Budán, mert azt hiszik, Budában az a kedves, hogy „a múlt századból visszamaradt német hangulatot nyújt...” Nem! Ez nem kedves, hanem felháborító. A harminc év előtti nagyrészt pikáns és ostoba bécsi kuplékra nem vagyunk kíváncsiak. A citerát és a sváb nótát száműzzék Óbuda szélére, ott is túl közel lesz. Elég a német dalból az, amit a hangosfilm, a gramofónlemez, meg a rádió ad. Buda tanuljon meg magyarul. A magyar főváros legforgalmasabb helyein ne terjesszenek ízléstelen vendéglősök sváb „kultúrát." ... Az emberre egészen ráragad a német szó: Sramli —- mars ki! Vasárnap, 1934 július !