Kis Ujság, 1934. július (47. évfolyam, 146-171. szám)

1934-07-01 / 146. szám

2 ! Az új hadseregek jelentkezése ## Július eljövetele a régi időkben kettős­­ örömet jelentett mindnyájunknak. Jelent­­­tette a kenyér bőségét és jelentette az ifjú­ság hadseregének megérkezését az élet ka­pujához. Mind a kettőben az élet egészsé­ges hullámzása nyilvánult meg. A gabona- , bah a magyar föld kimeríthetetlen gazdag­sága, a magyar munka verejtékének áldása is, az ifjúságban az élet szakadatlan lükte­tése és összekapcsoló láncszeme jelentke­zett. Egyik felé sem meredtek gondterhelt arcok. A gabona megingathatatlan funda- , mentum­a volt a magyar mezőgazdaságnak. Arany, amelynek lehettek kisebb-nagyobb ingadozásai, de értéke, piaca olyan biztos, hogy alig jelentett megoldandó feladatot az értékesítése. Szinte a háztól vitték. Öröm volt a vetés is, de még nagyobb az aratás. Érthető, ha a június végi Péter-Pál nap igazi népünneppé, szinte násszá lett ez a nap, amelyen a nehéz munkájában is oly boldog ugartörő a kasza élesre fent pengé­jén pengette kora­ reggeltől késő esteiig a maga szerelmi dalát annak a földnek, amely oly bőséggel fizette fáradságát. A jelentekező ifjúságot is csaknem ilyen öröm fogadta. Se szűkkeblűség, se kenyér­­irigység nem rontotta meg ennek az örömét, hogy tanulmányait elvégezve, helyet igyek­szik magának szerezni az élet asztalánál Nagy és bő volt ez az asztal, jutott ott hely mindenkinek, aki komolyan akarta maga helyét annál megszerezni. Mintha csak kötelességének érezte volna mindenki, hogy segítő kezet nyújtson az újaknak, akik arra hivatottak, hogy az apák n­yomdokaiba lépjenek. Maeterlinck —■ a nagy belga költő mondja: — Elveszett az a nép, amely megijed a gyermektől. Hát a magyar nem ijedt meg tőle. Gyer­m­ekszaporulat tekintetében vezető helyen voltunk s ha a szaporulattal lépést tudott volna tartani a népegészség és a gyermek­­halandóság csökkenése, nem igen verse­nyezhetett volna velünk egy ország sem Szaporodás tekintetében. Sajnos, mindez a háború előtti időkre vonatkozik. Ma megváltozott a helyzetünk. A Péter-Pál nap se­m jelenti ma már a fel­hőtlen örönyet és gondtalanságot. Noiff a s­ózan ész, nem a becsület munkája, de az sem­ben, sőt talán a Sátán gonoszsága csú­folta úgy meg az életünket, hogy gonddá lett az áldás, szegénységgé a gazdagság, nélkülözéssé a bőség. Ez teszi aztán, hogy az aratás nem a munka és gond végét je­lenti ma már, mint inkább annak a kezde­tét. Mi lesz a gabonánkkal? — hangzik a búval árnyékolt ajkak kérdése, anélkül, hogy feleletet tudna adni erre önmagának. A kenyér magva áldás helyett gránáttá és­­dum-dum-löveggé vált az egyes érdekcso­portok kezében, amellyel ölni, leteperni, nyomorba taszítani igyekszik egyik nép a másikat. Nem a malom ma már a gabona legbiztosabb útja, hanem a tenger mély­sége, vagy a tűz hamvasztó lángja, ahol meg­­kell semmisülnie annak a mennyiségnek,­­amely olcsóbbá tehetné az emberi életet. — Egy kilóval kellene emelkednie a ke­nyérfogyasztás átlagának, hogy ne legyen i búzagondja az emberiségnek — mondja az lángol közgazdász. S mit tesz a közgazdaság? Lenyomja a­­kenyérfogyasztás átlagát, csakhogy a nyo­mor még nagyobb legyen. Könnyen érthető ezek után, hogy e fel­fordult viszonyok között az élet új hadsere­gét, az ifjúságot sem az az érzés fogadja, amivel a régebbi időkben. Akkor összébb szorult mindenki, hogy hely legyen. Ma? Ma mindenki egy arasszal na­gyobb helyre terpeszkedik. Az élet bizonyta­lansága önzővé, kegyetlenül önzővé tett ben­nünket. Hiába minden prédikáció az igények szűkítéséről, az álláshalmozásról, az ifjúság elhelyezéséről. Mindez pusztában kiáltott szó. Szerzett jog — kiáltja a szorongatott állás­halmozó s úgy ül jövedelmező stallumaiban, mintha örökké akarna élni s mintha csak neki volna joga az élethez. A hörcsög nem védi olyan elszántan lopott gabona kincseit, mint ezek a begyepesedett öregek, akik nem hogy le tudnának, vagy le akarnának mon­dani, de még titokban arra is számítanak, hogy Voronoffnak mikor sikerül már azt a fiatalítási eljárást feltalálnia. Milyen jó is volna tovább folytatni a mesterkedést meg­fiatalított erővel. Szegény fiatalság! Oda jutott ő is, ahova a gabonánk. Sötét, reménytelen sötétség veti árnyékát az útjára. Sehonnan egy bíztató szó, sehonnan egy megértő, egy támogató kéz . . . Sehonnan egy „Isten­ hozott". Inkább bizony az a gyilkoló kérdés, amely hangtala­nul szegeződik feléje a tekintetekből: Nini, már te is itt vagy?■ Mit akarsz? Itt bizony, itt van, mégpedig az élet jogán, az élet törvényének megszeghetetlen parancsa és ereje folytán. Az életnek új, életerős had­seregre van szüksége s ezek — hála népünk kifogyhatatlan életerejének — jelentkeznek is. Ilyenkor, Péter-Pál napja körül, van a sereg­szemle. Egyik tanügyi tudósunk nemrégiben fog­lalkozott az ifjúság elhelyezkedésének a kér­désével —­s megdöbbenve állapítja meg, hogy a kérdés szinte megoldhatatlan feladat­nak látszik, mert míg az egész Nagy-Magyar­­országnak 14 ezer főiskolai hallgatója volt, addig a kis csonka országnak 14 ezer 500. Tehát még több, mint volt Nagy-Magyar­­országé. — Ez a jelenség, — folytatja fejtegetéseit a tudós, — valóban világjelenség és szinte a háború utáni idők jellemző tünete. Ez ész­lelhető például Svájcban is, ahol a tanulók száma olyan magasra szökkent, hogy egyálta­lán nem ritka a béres, aki a legközönsége­sebb napszámosmunkát végzi, érettségi bizo­nyítvánnyal a zsebében, hogy ebéd vagy va­csora ideje alatt Cicerót, vagy Tacitust ol­vasgassa. Vajjon vigaszul szolgálhat-e ez a mi jelent­kező ifjúságunknak, mikor még a fizikai munka lehetősége sincs meg a számára s mikor mind az a nemes és jószándék, mely a kormányt elhelyeztetésükben vezette, meg­tört a magánvállalatok ostoba szűkkeblűsé­­gén és rövidlátásán s a legjobb szándék is csak papírformává zsugorodott a szociális érzés teljes hiányában. Pedig hiába! A strucc politikája sehol úgy csődöt nem mondott, mint ennél a kérdésnél. Az ifjúság kérdése az élet kérdése. Ma még lehet talán komédia és bohózati anyag, amely helyet követel számára az élet asztalá­nál, de sokáig nevetni ezen nem igen lehet többé. A születés maga megadja az élet jogát. A munka t­akarása pedig a kenyér­hez vált jogot. Jaj volna annak az államnak, jaj volna annak a társadalomnak, amely ezt nem tudná, ezt nem akarná megérteni. Az ifjúság kérdésében a társadalom játssza a főszerepet. Ezt nem oldhatja meg kormány Helyesebben, csak a kormány egymagában képtelen a kérdéssel megbirkózni. Mindnyá­junk akarata, megértése, igenlése kell hozzá. Ha csak a kormányra hárítanék a kérdést , úgy járnánk, mint a búza járt a bolettával. És ehhez nem boletta kell. Nem pótlék kell, hanem valami egészen más, ami a búzater­melést kifizetővé, hasznossá teszi s állandó értéklését biztosítja. Az ifjúság kérdése is hasonló. Úgy kell azt megoldani hogy a szülőre ne nehezedjék örökké a fojtogató kérdés: „Jaj, mi is lesz belőle?" S az ifjúra ne az ijesztő kérdés: No, most merre? Hová? Mikor minden út el van zárva előlem. Gyilkos kérdés. Elviselhetetlen a szülőre is, a gyermekre is. A legnagyobb szolgálatot teszi az országnak és a nemzetnek, aki meg­oldani segít ezt a kérdést s aki lehetővé igyekszik tenni a magyar élet új hadseregé­­nek jelentkezését a reménytelenség csüg­­gesztő érzése nélkül. Körtisparti KIS ÚJSÁG ! OHSiüniaHiiíiüíBUiiesiiiinHniBHiniiiigiiesigninHininiiinKisiüBiii^míaüniHauiiiitisBiHiBsn A Huszadik évforduló A szerajevói gyilkosság első vakara! A király gyászol, Becs­­'íntel — Tisza István megnyaagtal ... elégetik az első szem­b zászlót A szerajevói revolverlövések, amelyek a trónörököspár életét kioltották, lobbanékony kanócot gyújtottak meg. Ez a kanóc június 28-án kezdett égni és a következő napokban egyre sebesebben lángolt, hogy végül is fel­robbantsa egész Európa alatt a puskaporos hordót. Közvetlenül a gyilkosság , után ezeket a címeket találni a húsz év előtti lapokban: Bevonulunk Szerbiába! Bécs háborút kíván! A monarkia vizsgálatot követeli Velünk a külföldi Szerbiában dicsőítik a merényletet! Azokban a napokban még senki sem tudta, hogy ezek a címek milyen véres valóságot Mentenek és milyen véres következményeket vonnak maguk után. A szenvedő király Ferenc Ferdinánd és Hohenborfi Zsófia teme­tése egész Európa érdeklődése közepette zaj­lott le. Ez az érdeklődés nemcsak a meggyil­ A temetésre számos uralkodó jelentette be érkezését, így a német császár, a spanyol ki­rályt, a­ román Miirályt, a görög, a­­bajor,­­szász király. Ezek az uralkodók valamennyien távol­maradtak a temetésről, mert a bécsi főudvar­­mesteri hivatal értesítette őket, hogy személyes megjelenésük nagy fáradalma­ké róna Ferenc József királyra. Vilmos császár megérkezését ennek ellenére biztosra vették, azonban a császár mégse ment el. Hivatalos jelentés szerint zsádája akadá­lyozta meg, hogy a temetésre elmenjen, a valóság azonban az volt, hogy merény­lettől félt. Érdekes és szokatlan tüntetés zajlott le a császárvárosban a temetéssel kapcsolatban. A költ magas személyiségeknek szólt, hanem a gyilkosság mögött bujkáló politikai okoknak is. A bécsi Hofburg kápolnájának levegője szinte szédítően terhes volt a koszorúk és virágok tömegének illatától. Ferenc József király tábor­noki egyenruhájában érkezett meg a temetésre, megtörtén, sápadtan, látszott rajta, hogy szen­ved. A főhercegi család is teljes számban össze­gyűlt a koporsók körül. Auguszta főhercegnő József főherceg felé fordulva halkan mondta: — Ez borzasztós — de ezt a kétségbeesett sóhajtást az egész főhercegi család megh­allotta. A temetés előtt a király kihallgatáson fo­gadta az új trónörököst, Károly Ferenc József főherceget, megölelte, homlokon csókolta és percekig szótlanul nézett a szemébe, azután így szólt félig hozzá, félig magának: Istenem, ne sújts, azzal, hogy ezt a fiatal­embert is túléljem! A főnemesség egy része, ugyanis elégedetlenkedett­­ azzal a programmal, amelyet a trónörökös te­metésére meghatároztak .JJöffenasen kifogásol­ták, hogy Hohenberg Zsófia hercegnő, aki legalább halálában kiérdemelte, hogy férjével egyenlő végtisztességben részesítsék, még holtan is mellőzésben részesült.­­ A méltatlankodó főnemesek tehát az utcán tün­tetően vonultak fel a temetésre. Érdekes vendégek A temetés utolsó aktusa Artstettenben az el­földelés színhelyén zajlott le, ahol a trónörö­kös-pár gyermekei közül a kis Zsófia hercegnő hangosan, jajveszé­­kelve sírt, Ernő és Miksa hercegek pedig sápadtan, le­hajtott fejjel álltak a koporsó körül és alig tudták feltörő zokogásukat visszatartani. Érdekes vendégek érkeztek a temetésre: Burg Ferdinánd, az elhunyt trónörökös öccse, aki lemondott főhercegi rangjáról és minden ka­tonai méltóságáról, csakhogy feleségül vehesse szíve választottját, Zuber Bertát és azóta kül­földön élt, messze az udvar fényétől. Az egy­kori Ferdinánd Károly főherceg, mint egyszerű polgár ment be a kápolnába, ahol hosszasan imádkozott. Ugyancsak részt vett a temetésen Hohen­­berg hercegnő nővére is, aki egy belga szigorú rendszabályú kolostor­ban apáca és a pápától táviratban kapott en­gedélyt arra, hogy elutazhassák nővére sírjá­hoz. Szerbia a bűnös Közvetlenül a gyilkosság után már nyíltan írtak a lapok arról, hogy a trónörököst Szerbia ölotta meg, hogy a gálád összeesküvést Bel­grádiján lőzték ki és a bombák is a szerb ka­tonai raktárból kerültek ki. A merénylet,szeszói*,„a ,Szerb „vezérkari M-nök volt: Prihtcsevics Milán, a merénylők esküjét pedig Jankovics­ tábornok vette ki-Érdekes az is, hogy Princip milyen vérdíjat kapott a merényletért. Az orgyilkos lakásán huszonnyolc darab húszkoronás aranyat, har­­minckét darab tízkoronás aranyat, negyvenkét darab húszkoronás bankjegyet és számos tö­rök aranypénzt találtak. A felbujtó Pribicsevics őrnagy ugyanezekben a napokban büszkén, szinte dicsekedve járt Belgrád utcáin, akárhol megjelent, nagyobb csoportok vették Vilmos császár merénylettől fél Budai kakukkolások Vasárnapi levél, írta Szánthó Dénes A Budapest szó Budából és Pestből olvadt össze. A szó összeolvadt, csak a két város nem. Pesti a gazdag, Buda az előkelő, Pest a fiatal, az elbizakodott, Buda a hagyomá­nyos, a méltóságteljes. A két szó annyira összeolvadt, hogy kötőjel sincs közötte, a két város annyira nem olvadt össze, hogy négy kötőjel is ékelődött közéje: négy híd. (Az ötödik kötőjel, a Boráros-téri, évek óta épül, de évek óta csak egy pont a kötőjel­ből. Hja, kevés a tintánk!) A budai ember Pestre jár üzleti ügyben, a pesti ember Budára rándul szórakozási ügyben. Pestre az ember átmegy, átsiet. Bu­dára átrándul, átsétál. Ebben a kis különb­ségben benne van a két város közötti egész különbség. Pestre az üzletek, irodák miatt jön a budai, Budára a hegyek, a kiskocsmák miatt megy a pesti. Igaz is ni, kiskocsmák, ép­pen erről lenne itt szó. Alig egynéhány esztendeje annak, hogy Magyarországot, elsősorban Budapestet fel­fedezte a külföld. Meglátni és megszeretni néhány év műve volt, ami idegenforgalmai órával mérve éppen egy pillanatnak felel meg. Hogy miért lett Magyarország a világuta­zók szemében egyszerre kedves, érdekes, csá­bító utazási célpont? Azért, mert — magyar. Ne tessék ezt holmi túlzó hazafiúi elfogult­ságnak venni. Az idegent mindenütt az új­donság, az eredetiség, a különlegesség ér­dekli. Magyarországon tehát a magyarság, mert ez az, ami más, ami egyéni, amit csak itt kap meg: magyar színek, magyar ízek, illatok, hangok, szokások, magyar viselet, muzsika, tánc, éghajlat, magyar ember, ma­gyar bor, magyar alföld, magyar ég... Szerencse, hogy a magyarság vonzóere­jére még mi magyarok is rájöttünk, akik pedig ügyeskedés dolgában igen-igen gyen­gén állunk. Magyar ősünk bizonyára éppen szivárványt kergetett táltos lován, amikor a jó Isten az ügyeskedést osztotta ki a nemze­tek között. Ebből a tehetségből jó adagot kapott el orrunk elől a cseh szomszéd (hogy tenné őket az a magasságos jó Isten egynéhány országgal messzebb tőlünk), hi­szen ő már akkor magához csalogatta az idegent, amikor mi még féltünk tőle. Nodehát ami elmúlt, az elmúlt s most már mi is tudjuk, mitől döglik a légy és mi­től éled az idegenforgalom. Körúti kávéhá­zakat csárdákká alakítottak át, üzletekben magyarruhás leányok árulják a francia pú­dert, még a kavasrendőrre is magyar ba­juszt parancsolt a főkapitány, hadd örüljön az idegen, hogy ha már lovon kergetik, leg­alább magyaros színezete is legyen az egész dolognak. A budai kocsm­árosnak is meg kellett ma­­gyarosodnia, ha kapni akart az idegenek pénzéből. Át is alakították a legtöbb kis­kocsmát magyarossá. Igaz, hogy tűzről pat­tant menyecskék helyett pattanásos pincérek árulják a halászlevet, de a halászlé így­­ elbűvöli magyar pirosságával, erejével a külországi gyomrot. Gulyás, paprikás, fatá­nyéros, rostélyos, zöldpaprika, tarhonya ... aki a magyar étel szagát szíjja, vágyik an­nak szíve vissza! Az idegen már azt hiszi, hogy megtalálta a magyar mennyországot s rögtön meg is esküszik (minél több magyar bort ivott elő­zőleg, annál érzékenyültebben), hogy jövő nyárra apját, anyját, apát, napát, dédnagy­­apját és ükunokáját is idehozza. S már alig várja, hogy felcsendüljön a cigány húrján a magyar nóta, aminek a rezgésén, mióta a rádiót kitalálták, kínaitól eszkimóig minden fajtájú, formájú és színű ember ellágyul vagy felpezsdül... ... S ekkor, ebben a nagyszerű hangulat­ban, a sarokból valami furcsa cirpelés szó­lal meg. Gitár, harmonika és egyéb ősona­­gyar hangszerek kezdenek pengeni és egy kövészkés, aranyfogú, élemedett úriember egészen különös nótákat kezd fújni. Hogy­aszongya: Bécs, Bécs, te vagy a legszebb vá­ros, meg hogy bécsi nóta, bécsi leány, bécsi bor az egyetlen a világon, amiért élni érde­mes,­­meg egyéb ilyen magyar idegenfor­galmi propaganda-indulókat. Mi ez, kedves budai kocsmárosok? Mi­csoda bátorság kell ahhoz, hogy ilyen nyílt sváb propagandát folytassanak, meg ahhoz, hogy ilyen nyíltan riasszák el maguktól a magyar hangulatot kereső idegent vagy ma­gyar publikumot? (Mert ilyen is van, ha nem tudnák.) A különböző madarakról el­nevezett budai kiskocsmák azt hiszik, hogy Buda még mindig Ofen s hogy a pesti em­ber még mindig jámbor, aki mindent be­vesz. Egy nagyon kedves, jófeztű vendéglő, a Kakuk, amelynek vendégei között Buda­pest társadalmi életének előkelőségei, mi­niszterek, diplomaták is megfordulnak, ma­gyaros díszítésű szobácskáiban éppen akkor zendített reá valami ostoba német szövegű marsra, amikor három magyar hangulatra szomjas külföldi úr lépett be oda. Savanyúi mosolyuk mögött nem lehetett félreismerni a kellemetlen csalódás tüneteit. Szammli —­­Pesten! De nem egy helyen, hanem majd­nem végig egész Budán, mert azt hiszik, Budában az a kedves, hogy „a múlt század­ból visszamaradt német hangulatot nyújt...” Nem! Ez nem kedves, hanem felháborító. A harminc év előtti nagyrészt pikáns és os­toba bécsi kuplékra nem vagyunk kíván­­csiak. A citerát és a sváb nótát száműzzék Óbuda szélére, ott is túl közel lesz. Elég a német dalból az, amit a hangosfilm, a gra­­mofónlemez, meg a rádió ad. Buda tanul­jon meg magyarul. A magyar főváros leg­forgalmasabb helyein ne terjesszenek ízlés­telen vendéglősök sváb „kultúrát." ... Az emberre egészen ráragad a német szó: Sramli —- mars ki! Vasárnap, 1934 júliu­s !

Next